Horvát–magyar közös

A horvátok magyarokhoz, illetve a magyarok horvátokhoz fűződő viszonya folyton változik, átalakul. Ilyesmit olvasok ki az utóbbi idők számomra fontos antológiájából is, amelyet Kiss Gy. Csaba 2008-ban állított össze. A Palatinus Kiadónál megjelent Adriai képek egyszerre nyújt irodalmi és érzéki élményt, valamint látleletet a kapcsolattörténetről.
Úgy tűnik, a két nép viszonyában nem csupán a másik fél megítélése formálódik át időről időre, hanem mindkét nép énképe is. Ez is, az is olyan mértékben jellemzi a vélemény megformázóját, mint a véleményezettet az értékítélet.
Évszázaddal korábban feltűnően sokan járultak hozzá a kötelékek árnyalt jellemzéséhez. Ami a legfontosabb: a politikai és kulturális elit álláspontja mellett a közemberek meggyőződése is érzékelhetővé vált. A Cholnokyak közül leginkább az író Viktornak és a geográfus Jenőnek volt mondandója Dalmáciáról. Az akadémikus földrajztudós Adria-könyvét seregnyien olvasták, és forgatják ma is, habár az művelődéstörténeti művé nemesedett. A délvidék otthonosságára vágyódó Viktor leginkább szerethető főhőse éppenséggel egy széltoló dalmatino. Saját dalmátképemet ők, a veszprémi família neves tagjai alakították ki, s talán ahhoz is hozzájárultak, hogy itt-ott egykori lakóhelyemet, Veszprémet is délszakiasnak lássam.
Ha ma valaki a ködlovagok közé sorolt Cholnoky fiúk révén ismeri meg Horvátország tengernél élő lakóit, könnyen pórul járhat. A százvalahány éve rögzített benyomások nem azonosak a manapság tapasztalhatókkal. A horvátok nem kiskocsmában falják a halat, s isszák mellé, míg anekdotáznak, a bort, hanem kifőzdét vezetnek, alkalmi munka után loholnak, és házuk valamennyi zugát vakációzó szállóvendégek fogadására alakítják át. Ugyancsak különbözik az irodalmi hősök magyarképe a rólunk most alkotottól. Hol van már álmatagságunk, és mivé is alakult elomlottságunk?! Az odahajoló figyelem érzékelhetetlen, és a közös csoportba tartozás melege elillant.
Úti beszámolók, Facebook-bejegyzések, utazási irodák alkalmazottainak legendáriuma alapján látjuk, az idegenforgalom növekedésével a két nép egymásról alkotott véleménye miképpen formálódik át. A politikusok harapós hozzáállása jól követhető a médiában. Akik horvátokkal munkakapcsolatba kerülnek, tapasztalhatják a középrétegbeli értelmiségiek és a középvállalkozók kelletlen megnyilvánulásait. A két ország intézményei közötti viszony zavaros, túlszabályozott – azaz óvatoskodó. Az ügyletek akadoznak. Hiába akarok magyar állampolgárként bankszámlát nyitni Horvátországban a hazai tulajdonú OTP-ben, nem tehetem meg, ki tudja, miért is nem.
S milyen a közemberek hozzánk való viszonya? A Zágráb-központú északi vidék lakossága a monarchiai hagyományokat követve megértőbb és érzékenyebb az átutazóval. Az idegenforgalmilag frekventáltabb dalmát területen élő, a múltban szegényebb és évszakos jövedelemmel jellemezhető népesség a külországi vendégsereget mindenekelőtt megélhetési forrásnak, olykor gyorsan megszerzendő prédának tekinti. A jövevények hasznosíthatósága ezerféle. A leleményesség hallatlanul változatos. Amúgy a hely és a helyiek tiszteletben tartása a nyaralni, pihenni délre zarándokló – a szokásosnál léhább és zabolátlanabb – tömeget sem jellemzi. A kulturális különbségek önmagukban számos konfrontáció alapjai, de a másféleség elviselésének és mértéket ismerő kezelésének a technikáit átszínezi a megélhetési igyekezet. S a külhonos földet járók, az időszakosan ott élők és a más országból érkezők kihasználása és hasznosítása többnyire magánügy marad. Megértéssel fogadják, ha valaki a másik kárára ügyeskedik, s azzal a saját vagy közössége hasznát növeli. Becsülik az élelmest, mert ő az életrevaló.
A ház, amelyben olykor tartózkodom, Murter sziget egyik falujában, a napóleoni időben épült. Idővel a szomszédok állítása és térhasználata révén kiderült, az építmény előtti parkolás a helyi születésű lakosok előjoga. Az egyik nagycsalád több egymás melletti parkolóhelyet használ, s a házunk előtti helyet, ha arra kuncsaftot talál, bérbe adja turistáknak. A polgármesteri hivatalnok jónak látja mindezt. Véleménye szerint a házzal rendelkező magyar fizesse meg a parkolást is, ha idetolakodott.
Vendégjogról persze nem érdemes beszélni ott, ahol a vendég biztosítja a megélhetést. A hátrányos megkülönböztetés jogalapja azonban felülvizsgálatra szorul – arról nem is szólva, hogy mellé illetlen magyarázat társul.
Cholnoky Viktort egykor azzal vádolták, hogy céltalanul mesél. Jenő földrajzi leírásainak java része azért született meg, mert valamennyi tapasztalatát szerette volna rögzíteni, állítva, hogy a részletekből tekint vissza rá az egész, függetlenül a szöveg tudományos vezérfonalától. Az enciklopédikus tudású, aprólékos figurákra manapság nincs nagy szükség. De érdemes lenne tudni, miként írnák le éppen ők a déli szomszédainkat. Látják-e, hogy miként változott étkezési kultúrájuk, emberképük, s a pénzhez és az idegenekhez való hozzáállásuk? Megtudnánk-e, hogy a magyarokkal szembeni averziójuk eredője most miféle? Murteri ismerőseim szerint a tisztességes horvát nagyhangú, heves, nyíltan képviseli a véleményét, s ha bevégződött az alku, utána nem változtatja meg az álláspontját. Nem úgy a magyar. Mondják, hogy alamuszik vagyunk: csendben bólogatunk, majd pedig, holmi mondvacsinált probléma miatt, kitör belőlünk a felháborodás, amelyet lecsillapítani nem lehet.
Lehet, hogy az énképek és az idegenképek összehangolására lenne szükségünk. Mindkét nép frusztrált. Miközben egyik a másikat megítéli, tulajdonképpen saját magáról hazudik, saját magának. Lehet, hogy érdemes tudatosítani, a megelégedettségben mindkét nemzetnek deficitje van.

Vissza a tetejére