Háy János

Az utolsó régi vagy az első új (Mikszáth Kálmán)

Amikor ránézünk a szülői házra, alig tudjuk elhinni, hogy egy ilyen kicsi házban felnőhet egy ekkora író, hogy belefért ebbe a házba az a képzelet, azok az álmok, amelyek életre hívták a műveket. Aztán rögvest arra gondolhatunk, hogy persze hogy nem fértek el, ki akartak onnan törni, hogy ne egy királyi várban, ne egy főúri kastélyban, hanem a világ palotájában legyen helyük. Aztán hogy milyen sokszor motiválja az írókat, hogy helyreállítsák a világ rendjét, a rossz egyensúlyt, vagy legalább a maguk egyensúlyát, hisz nincs olyan irodalmi mű, ami ne valamiféle megélt hiányból, sérültségből venné a felhajtóerejét. S végül az jut eszünkbe, hogy honnan máshonnan lehetne hozni eleven élettapasztalatot, zsigeri életérzékelést, csakis kicsi házakból, mert itt aztán nem fedik el szeretések és párnák-paplanok, hogy mit jelent lenni.
Kis házban, kis faluban született, Szklabonyán, épp a forradalom előtti évben, 1847-ben. Gyerek volt, amikor a legendák születtek, nem lehetett része a daliás időknek, mint Jókai, csak a hallgatója. Pedig amikor olvassuk a Jókairól szóló életregényt (Jókai és kora), amelynél szebb könyvet magyar író nem írt magyar íróról, szebbet és élvezetesebbet, amiben egyben megteremtődik az atyamester legendája, de ott, ahol kell, megjelenik a kritikai él, s nemcsak írót, de kort és életet is láthatunk. Amikor ezt a könyvet olvassuk, olyan érzésünk van, hogy Mikszáth magát képzelte Jókai helyébe, s valójában azért sikerülhetett ez a regény ilyen fergetegesen… Most a rosszindulatú földhözragadtak közbeszólnak, azért sikerülhetett, mert a Révai-kiadó bőkezűen megfinanszírozta a munkát. Azért is, az tette lehetővé a rá szánt időt, de az igazi felhajtóerő abból fakad, hogy átélve, szinte önéletrajzként lett írva, mintha a szerző lenne az az ember, akivel megtörténnek ezek a különleges események. De sajnos Mikszáth nem lehetett legenda. Az, hogy kétszer veszi el a feleségét, Mauks Ilonát, persze már először is, 1873-ban, titokban, mert ki adná a lányát egy éhenkórászhoz. Aztán a nyomorultság miatt válás, s amikor jobban alakulnak a dolgok, újra házasság, de ez a hercehurca nem fogható mondjuk a Petőfivel való barátsághoz. („Azt talán megtehettem volna”, írja feleségének, „hogy hivatalt vállaljak, s így lassanként, fokozatosan tegyem tönkre magát és magamat a nem nekem való életben. Látott-e már halat kint a szárazföldön? Úgy képzeljen engem a nem nekem való életben... Boldog lehetne-e maga, ha engemet így megsemmisülve látna? ... Ahogy én magát ösmerem, tudom, hogy ezt nem is kívánja. Nekem mennem kell a megkezdett úton, amely vagy felvezet a magasba, vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez az út lefelé vezet.”) Az, hogy nem szeret tanulni, sem a rimaszombati, sem a selmecbányai gimnáziumban nem tűnik ki, s tulajdonképpen semmilyen végzettsége nincs, a jogi tanulmányokat ne feszegessük, mert vagy voltak, vagy inkább nem, az nem különös esemény. Az, hogy néhány évig a legnagyobb nyomorban él, még a lakbért sem tudja fizetni, bútorait elárverezik, de éhen pusztulni is képes egy szenvedélyért, hogy írjon, az csak tucat írósors. Az, hogy világhírű lesz a könyveivel, s velük együtt a jó palócok, a tót atyafiak, s az egész Felvidék, holott egyáltalán nem érdekli a világ. Híres történet, amikor a kiadója, Révai Mór rávette egy nyugat-európai körútra, a semmilyen nyelven nem beszélő író kelletlenül vágott neki az útnak, s egyáltalán nem élvezte, alig várta, hogy hazaérjenek, s mikor megérkezve a Nyugati mellett beültek egy vendéglőbe, a túrós csuszát kihozó pincér tálcájáról lekapta az ételt, és felkiáltott: „Leborulok a nemzet nagysága előtt.” Az, hogy országgyűlési képviselő volt, és együtt tarokkozott Tisza Kálmánnal és más híres politikusokkal, akiket amúgy korábban a cikkeiben a sárga földig lealázott, az, hogy annyira szerette mindenki, hogy pl. Gundel János neki találta ki a palóclevest, állítólag az író intenciói alapján, hogy legyen benne a teljes magyar konyha, de mégis olyan legyen, amilyen ízt még nem érzett – mindez a sokadalom semmi ahhoz képest, hogy forradalom meg szabadságharc meg börtön, vagy épp menekülés a büntetések elől. Beleszületik a legendába, de számára a legendás kornak csak a megkopó vagy épp túlfűtöttséggel újraírt és újramesélt emléke marad.
Mikszáth egy épp felívelő, a mai napig meghatározó időszak, a kiegyezés gyermeke, azé a korszaké, amikor a legtöbb középületünk épült, amikor a modern Magyarország felépült. Népmesehősnek lenni lett volna kedve, de csak egy polgárosuló ország divatos írója lett. Részben olyan volt, amilyeneknek a palócokat írja: „A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátomásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.” (Galandáné asszony, Jó palócok) Részben épp ennek az ellenkezője: fegyelmezett és dolgos munkás, az életét, az életművét polgári gondossággal, figyelemmel karbantartó alkotó.
Nem lehetett legenda, lett hát realitás. A palócvilág meseszerű teréből emeli ki a történeteket, olyan világot jelenítenek meg az első könyvek (s később túlnyomórészt a többi is ragaszkodott ehhez a térhez, szinte térképet adva így a korabeli Felvidék falvaihoz és városaihoz), amely világ teljesen archív ahhoz képest, amilyenben az épp lendületbe jövő ország él. Először a magyar irodalomban egy tájegység írója lesz, a perifériát mutatja fel akkor, amikor minden a centrumba törekszik. S mégis ezekben a novelláskötetekben (A tót atyafiak, Jó palócok, 1881), amelyek laza szálakban egymáshoz kapcsolódó írásokból állnak, mintegy megalkotja a magyar irodalom egyik máig divatos műfaját, a novellafüzért, vagy kicsit bátrabban megfogalmazva: a regény egy sajátos válfaját. Ez a két novelláskötet hazai és nemzetközi sikert is hoz, kiemeli írónkat a szegénységből és az ismeretlenségből, s innéttől egészen 1910-ig, haláláig a hírnévben benne is tartja. „Jó volt hozzám, írja a kötetek 90-es díszkiadása kapcsán. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és azt mondta: »Gyere kedves gazdám a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni.« Elvitt a Kisfaludy Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe.”
Mesebeli könyv lett, mert lehetett akkor egy novelláskötet mesebeli. Napi- és hetilapok sokasága dörömbölt a magyar irodalom kapuján, hogy novellát, novellát írjatok, írók, mert meg kell valamivel tölteni az üres oldalakat. Novellákkal sztárnak lehetett lenni, ahogyan ezt Bródy Sándor (Nyomor), Gozsdu Elek (Tantalus) vagy Herczeg Ferenc (A Gyurkovics-lányok) példája is mutatja. Sikert hozott Mikszáthnak a két kicsi könyv, bár nem fogadta mindenki lelkesen, s néha a későbbi műveket sem. A kor kritikája Mikszáthot nem ritkán olcsó szórakoztatónak titulálta, olyannak, aki nem veszi a fáradságot, hogy mélyebbre ásson a sorsokban, felületes és vicceskedő, léha és hanyag, egy jó poénért feladja a mélyebb emberábrázolást. Bizonyára irigység is fűtötte a negatív kritikákat, mégiscsak Magyarországon vagyunk, de igazságuk mégsem vonható kétségbe. Öregedvén, maga a szerző is rápirít önmagára, hogy tehetségét sekélyes mókázásra pazarolta, ahelyett hogy az „élő, lüktető társadalmat” ábrázolta volna. Bár korántsem annyira egyhúrúak és külsődlegesek ezek a jellemek, mint Jókai hősei, de ő sem szánt a lélek legmélyére, mintha illedelemből megállna egy határon, s azt mondaná, nem érdekel a cselekedetek motivációja, a jellemek színe és árnya, a jó társalgás a fontos, s ezért éppen a megmutatás pillanatában egy jóízű tréfával elüti figyelmünket a tetemrehívástól. Olyan fogalmakat tekint alapvetésnek, mint gonoszság, igazság, erő, gyengeség, hatalom, mintha mindezek afféle magátólértetődőségek volnának az ember jellemében. Ha kimondom, gonosz, akkor persze hogy gonoszul cselekszik, ha kimondom, igaz ember, persze hogy igazul cselekszik. Abból a múltból táplálkoznak ezek az írások, amikor még egyértelmű hitünk volt az alapfogalmakban, s képesek voltunk ezek mezsgyéjén feketének vagy fehérnek látni a dolgokat. Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy épp ez az egyértelműség, amivel hatást tud elérni, mi, mint a gyerekek a mesében, drukkolni kezdünk a jónak, és pusztulni látni akarjuk a gonoszt. És Mikszáth A tót atyafiak vagy épp a Jó palócok novelláiban mindig igazságot szolgáltat. Megsebzi a szívünket, de helyre is állítja a rendet, s ez a pozitív végkifejlet tulajdonképpen minden későbbi munkáját is jellemzi. Olyan, mint valami vidéki vesztern, könnyes szemmel, kicsit szívhasadva, de a világ működésének jóságába belenyugodva hagyjuk el a szövegeket. A Különös házasság megoldhatatlanságára születik megoldás, a Szent Péter esernyőjének örökségvadászata végül is boldog szerelembe fut. S még a Noszty fiúban is, bár nincs látványos hepiend, igazság szolgáltatik Marinak és Tóth Mihálynak, bár itt kétségtelen, a szerző elvágja a szöveget, s nem mutatja meg, mivé is alakult a sorsuk. Az utószó magyarázkodása épp erről szól. Egyszerre teszi le a voksot a mesével szembeni realitástörténetek mellett („A tündérek helyébe vérből és húsból való emberek állíttattak be, kiket emberi szenvedélyek mozgatnak, s emberi csapások és szerencsék érnek”), s ígéri be a folytatást, mert valójában nem elégedett a hiányos végkifejlettel. Mikszáth hitt a világ rendjében. Egy romantikus hagyomány örököse. Készen kapta az idealizált világmegformálást, amiről ösztönösen azt gondolta, hogy meg kell válni tőle. Le kell számolni a patetikus hősábrázolással, a romantikával, a moralizáló igazságkimondással. Rettegett a múlt túlzó heroizmusától, a nagy ívű látványmondatoktól, de szabadulni teljesen mégsem tudott tőlük. Az ármánykodó romantikát próbálta kioltani humorral, vagy épp a fősodor melletti melléktörténetekbe futtatni.
Mert sajátos a szövegszerkesztése. Kicsi történeteket is méretessé duzzaszt a fősodortól el-elkalandozó mesehurkokkal. A szereplők, de még a szereplő tárgyiasultságok is, különösen a korai sikerkönyvekben, legendásítva vannak, képzeletben létező ködmönök, legendás kúriák, megsárgult krónikák, tündérek és meselények alkotják a történetek háttérdíszletét, olyan természeti események, áradások, szélviharok alakítják a világ képét, amelyek nem egyszerűen esők vagy viharok, hanem valamiféle égi hatalmak cselekedetei. S mindezek hasonlatok sűrűjében vannak felmutatva. „Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüstszalag széles homokrámát kapott, és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek pici lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete” – írja A bágyi csodában, s mi tényleg elámulunk, elbágyadunk tőle. Szép ez a nyelvi világ, gondolja az olvasó, elkápráztatja itt-ott a titokzatosság, másutt a humor. Nevet vagy épp megrendül, és könnyeket facsar ki belőle a történet, elemi erejű az elbeszélés gesztusa, a beszélt nyelv közvetlenségével és ritmusával szólalnak meg a mondatok, s ez a lendület viszi, s nem is kérdez rá, hogy Filcsiknek (Jó palócok) ugyan kőszíve van, de miért ilyen. Mintha a jellemvonásokat a szerző eleve adottnak tekintené, ami így lett rendelve, punktum.
Sokan rápirítanak, hogy anekdotázik, hogy elüti egy jó sztorival a súlyokat, de ez Mikszáthnál olyan szintű leleplezés, mintha egy hegedűsnek azt mondanánk, hogy tudom ám, te min játszol, hegedűn. Mikszáth hegedűje az anekdota vagy adoma volt, még a regények is, ha kicsit megkapargatjuk, nem mások, mint méretessé duzzasztott anekdotafüzérek. Megragad minden olyan pillanatot, amikor valami történettel, úgymond, megakaszthatja a fősodort. Kocsmaasztalnál, vendégségben, kocsin utazva valaki kibont egy régi történetet, vagy ha épp ő nem, valamely téma nem fér bele a társalgási szituációba, akkor az írói narráció avat be a múltba, a valahai legendákba vagy épp aktuális politikai vagy társadalmi kérdésekbe. Ha jó lendületben vannak a kis bugyortörténetek, tulajdonképpen ezzel meghozza a legelemibb humort, mint a Nosztyban a Kopereczky Izrael Izsák családtörténetével, s néha a nosztalgiázó, s egyben ironikus visszanézéssel afféle megmosolyogtató, ámde mégis megható múltérzékelést. „Szép nyájas világ volt ez.” „Hej, ez a Zemplén, ez a Zemplén! Boldog annak minden röge.” „És ezek a kastélyok, ezek a kúriák! Vedd le a kalapodat, vándor utas, ha látod e régi kőrakásokat. Nem a gazda miatt, hisz a gazda esetleg nem sokat ér. Kártyázik, pipázik és böfög. Ez a gazda. De a ház! A ház a gazda nevén áll, de nem jelenti csak a gazdát. Ezek az úri kertek egyébiránt mind sablonok. Valósággal unalmasak és szomorúak. A boldogtalan növények száműzetési helyei. Az urak jobbágyoknak nézik a növényeket is, és velük is kezdik a kegyetlenkedést. Ahol a növény nem enged magán erőszakot, ott a földdel próbálják meg. A zsarnok leleményes, szívós, kitartó. Igazi idillikus öröm csak az erdőn van, meg a parasztkertekben, ahol akkor nyílik a mályvarózsa, amikor neki tetszik, ahol anya a föld és nem szolgáló. Önként tárja ki az emlőit” (Különös házasság). És ki ne venné le a kalapját, na, nem a kúriák előtt, hanem az elbeszélés megkérdőjelezhetetlen egyértelműsége előtt.
Olyan, mintha ezek a külön történetek afféle megállók lennének a történet főútja mellett, hogy ülj már le, barátom, hová sietsz, meglesz annak a regénynek a kibontása, nem kell azt elkapkodni. Mintha pihenőhelyek lennének kijelölve a regénybefogadás túrajáratain. „Te meg a paphoz telepedj Zsiga úrfi. Az majd eltart téged anekdotákkal”, hangzik a Különös házasságban az, ami szólhatna valójában minden olvasónak. Pihengetünk, elengedjük magunkat, s észre sem vesszük, csak amikor nyakig belekeveredünk, hogy az elmondott legenda, a társaságban lefolytatott elméleti vita például a lélekvándorlásról vagy az út Dőryékhez (Különös házasság) evidensen hozza vagy előkészíti a leendő eseményeket. Mikszáth az említett könyvben például rászán pár tucat oldalt, hogy a halál utáni valóságokról beszéljen, csak azért, hogy ezzel előkészítse az eltűnését az egyetlen tanúnak, aki tud a terhességről. A megszabadulás időben egészen rövid, ahhoz képest oldalszámban az előkészítés meghökkentően hosszú.
Persze a sok anekdota, a narrációs jelenlét mindenben maga után vonja a folyamatos írói véleményalkotást, annak ellenére, hogy Mikszáth elfogadó és megértő író. Nagy vonalakban definiálható néhány alapgondolat, aminek mezsgyéjén halad, a parasztvilág dicsőítése, a régi társasági élet megítélése, a valahai múlt dicsérete, a kurucvilág felmagasztalása szinte mindenütt megjelenik mint írói vélemény. Az író tudja a dolgokat, az események folyását, és az események megítélésére is jogot formál. „Mi, akik mindent tudunk, amit akarunk, elárulhatjuk”, fog bele a mesébe a Noszty fiú tizenötödik fejezetében, s el is árulja mindazt, amit elárulandónak gondol. Nem akar morális ítélőszéket tartani, de ügyesen rejtegetve mégis dönt jó és rossz között.
Ki ne szeretné a jó társalgót, aki szóval tart bennünket unalmas órákban? Ám sokszor érezzük, amikor megyünk hazafelé, hogy sokat nevettünk, de hogy miről is beszéltünk, abból nem tudunk felidézni semmit, csak a nevetés gesztusát. Mert van veszélye az anekdotikus írásnak, észrevétlenül maga után vonja, hogy ne a valóság, hanem a humor, az irónia vagy épp a legendaszerűség uralja a szöveget, hogy jópofa sztorikban vesszenek el a szemünk elől a szereplők. Ha lehántjuk a jópofát, azt látjuk, a karakterábrázolás elakadt egy valósághatáron, csak a sziluettek látszanak, a tipikusság vagy csoportszerűség erőteljesebben rájuk ragad, s nem vagy alig mutatkozik valami az egyedi perszonális valóságukból. Van, akiből többet mutat meg, mint a Beszterce ostroma megszállott grófjából, Pongrácz Istvánból, aki az önmeghatározás deficitjének, az identitászavarnak mintaalakjává válik, vagy épp a Noszty fiú Tóth Mihályából, őt szereti, mert szereti azokat, akik maguk által lettek valamivé, vagy magából Nosztyból, mert az érdekek mellett Noszty Feri tényleg elkezd szeretni, de másokból, mint Dőry Máriából a Különös házasságban, csupán elnagyolt sziluettet láttat. Persze van az embernek társadalmi meghatározottsága és abból adódó identitása, és ez nem mellékes, de hogy mindez felület, s pusztán azért van szükség rá, hogy beljebb lépjünk a sorsába, az evidencia. A lényeg mindig az, hogy mennyire látszik e mögött az egyes ember a saját döntéseivel, felelősségével. Ez a fajta lélekbontás alapvetése a modern irodalomnak. Az elnagyolt karakterábrázolás, amikor eszméket szimbolizálnak szereplők, vagy magatartásformákat és társadalmi csoportokat, a múlt irodalma.
De ki merne emiatt követ vetni szerzőnkre, hisz ez az írói szemlélet mélyen köthető az akkori magyar társadalom önképéhez. A kor emberei, miként a mikszáthi alakok, előbb határozták meg magukat egy csoport, egy társadalmi réteg, egy ilyen-olyan múltú család tagjaként, mint egyediségként, a létben magányosan kitett egzisztenciaként. Mondhatnánk itt, hogy egy író ne a korral vagy épp a kortárs magyar irodalommal, hanem a léttel legyen egy ritmusban, de ő sem különb, mint szereplői: meghatározza, s némiképp fogságban tartja a társadalmi valóság. S hiába érzi, mi felé kéne haladnia, s tesz is lépéseket, megpróbálja önmagát elsőként, s hátán az érzelgős nedvekben tapicskoló magyar irodalmat is visszacipelni a legendák túlpartjáról a valóságba, de a radikális másmilyenséget nem tudja megvalósítani. Bár előbb olvastam volna Dosztojevszkijt, mint Jókait, mondja magáról, mert intenzíven érzi a kilencszázas évek elején (1900-ban Nietzsche meghalt, és Freud megjelenteti az Álomfejtést), hogy másképp kéne írni, de nem írhatott másképp, mert ha másképp írt volna, nem valósul meg mint író. Mert arra a valóságérzetre annak az identitászavaros magyar lakosságnak nem volt szüksége. Ők épp ezt a vergődést, ezt a kettősséget akarták látni és olvasni, amit Mikszáth megvalósít. A legendák hátországát, a humorba futtatott érzelmeket, s némiképp a csoporttudatos létezés evidenciáit, a felületes társadalomképet, ami miatt épp Ady dorgálja meg az anekdotákra építő írókat, merthogy minden ilyesmi a feudalizmus irodalmi hagyatéka, semmi köze a modernséghez, ráadásul ezt az ábrázolási módot olyan írónagyságok támogatják meg az életművükkel, a tekintélyükkel, mint Jókai vagy Mikszáth. Lépéshátrányban vagyunk irodalmilag, mert lépéshátrányban vagyunk társadalmilag is. „Nyugaton az íróművészet nagy harcok után”, írja Ady, „legyűrte az anekdotát. Az igazi íróktól az egész Életet követelik.” Flaubert, aki ezt a nagy realista fordulatot megtette, aki képes volt kiirtani magából az érzelgős kalandregényírót, Petőfivel volt egyidős, és már nem élt, amikor A tót atyafiak megjelent (1881), ahogyan Dosztojevszkij is 21-ben született, s 81-ben már meg is halt, s halálával lezárult az az írói életmű, ami Mikszáthot csak húsz évvel később érinti meg.
A kedélyes, zsíros, jóllakott földbirtokosi humor, ahogy Cholnoky Viktor írja, vagy a naiv történetek, nagymama meséi, ahogyan az ifjú pályatárs, Ambrus Zoltán nevezi Mikszáth elbeszélésmódját, maga az édeskés anekdotázás más veszélyt is rejt: addig, amíg az anekdota a falusi emberek gondolkodásán ezerszer át lett járatva, így adva tovább az újabb és újabb nemzedékeknek, amíg a beszélők a saját léttapasztalatukkal tömték meg a történet zsákját, az anekdota erőteljes lett. Ám ha kifogynak az eredeti történetek, az író arra kényszerül, hogy saját anyagból vagy sajtóból innen-onnan felkapott anyagból legendásítsa a történetet. Annak a kútnak nem volt párja, írja valahol, és felvetődik az olvasóban, hogy mért is nem volt. Miért is különleges ez a ház, az a kert, ez a kocsi, az az út? Mi hitelesíti a dolgokat? Az író? A narrátor? Mért is higgyek neki? A mesterségesen előállított legendán keresztül még inkább látszik, vagy legyünk pontosak, látszódhat az üresség, a csináltság, a műviesség. Bár egyértelmű, hogy Mikszáth tudatosan adagol valóságot, legendát, fikciót, ahol megbillen a szöveg, ott mégis arányproblémát érzünk, s felesleges rápakolásnak látszik a mese. Vagy nem, nem akarjuk vagy nem tudjuk lebuktatni a szerzőt, mert van egy másik sajátossága ezeknek a szövegeknek, hogy Mikszáth nem tud vagy nem akar teljes szívvel rásimulni a szövegekre, ahogyan például Jókai tette, mindig hátralép, és visszanéz a dolgokra, s akkor jelenik meg az a humor, ami őt a mai napig szerethetővé teszi. Az a humor, ami a viccelődéstől az Új Zrínyiász maró szatírájáig terjed, s tulajdonképpen el is fedi előlünk a szerző rettenetes keserűségét, a csalódottságát a világban, azt a sima, egyszerű fájdalmat, hogy nem a romantikában, az írói elbeszélés egyértelműségében született. El is ragadtatódunk ettől az okos és egyben szeretetteli humortól, egyrészt, mert ráismerünk a mára, hogy na, a közügyek azóta sem mentek egy jottányit sem előre, másrészt ki ne szeretne tét nélküli dolgokról beszélni, például a közügyekről. De a gunyoros, ironikus látásmód, a világ látványosan nem direkt és telibe vett megragadása megint csak külsődlegesség, pont a lényeget maszatolja el, s afféle társalkodói közösségbe hívja az olvasót, az ,,ugye mi jó barátok vagyunk?” önvédelmi körbe. Összekacsintunk, ugye te is ezt gondolod, s máris megképződött a közösség, a meleg akol, ahová bebújhatunk, s talán nem is vesszük észre, hogy a szívünket nem húztuk e biztonságos tető alá, merthogy a szív valójában itt nem játszik. Mikszáth saját romantikus alkatát küzdi le a reflexív látásmóddal, nevettet, nehogy ő váljon nevetségessé, talán csak egy hely van, ahol ezt nem teszi, amikor az első szerelem ideája a tét. Úgy tűnik, ez szerzőnk számára a vezércsillag, az egyetlen, amire nem freccsenhet sár. És mi ezért a naiv hitért is szeretjük, mert mi más maradt az istenek bukása után, mint a szerelem.
A dolgok kívülről való megragadása szinte borítékolja, hogy a jellemek némiképp sematikusak lesznek, az írói narráció pedig ítélethordozó, hisz nem a lét, hanem a létről való vélemény mutatkozik meg. A szlovákok, hogy egy példát hozzak, nem örültek annyira a szlovák (régi nevükön tót) szereplőkön való ironizálásnak, s ma is úgy tekintenek Mikszáthra, mint aki csípőből lealázott egy népet a magyarság felsőbbségéből. S ha részlegesen is, mert valójában egy írót sem a szlovákok, de még a magyarok sem érdekelik, csak az írás lehetősége, van ebben némi igazság, amit amúgy Mikszáth politikusi működése is megerősít. Mint a Szabadelvű Párt parlamenti képviselője alapvetően az ,,egy ország – egy nemzet” elvben gondolkodott. Elutasította a szlovákság nemzeti törekvéseit, s támogatta a magyarosítást. A szlovákok lázadozását orosz mesterkedésnek tekintette, afféle szláv összeesküvésnek a magyarság ellen. (Amúgy és csak zárójelben, hisz szerzőnk életében ez nem volt sejthető, ez az a rendkívül rossz politikai gondolat, ami végül Nagy-Magyarország széthullásához vezetett 1920-ban.) A tót atyafiak buta tótjai és kedveskedő jellemrajzai némiképp azt az érzetet keltik, hogy Mikszáth tényleg B kategóriás játékosoknak tartotta a szlovákokat a nemzetek küzdelmében. De itt mégsem egy politikai állásfoglalásról van szó, a csoportjelleg-alapú ábrázolás korántsem megítélése egy-egy nemzetiségnek, néprétegnek, ez inkább adódik abból az általános írói gondolkodásból, hogy Mikszáth számára a társadalmi rang és közösségi jellemzők alapján értelmeződik az ember. Az vagy, ahová születtél. Mondd meg a neved, s én megmondom, ki vagy, milyen céljaid, vágyaid vannak, milyen tudásod a világról, s persze, mik a lehetőségeid. A szereplők cselédek, parasztok, mesteremberek, urak és hivatalnokok, zsidók, tótok, németek vagy szlovák cselédek, elmagyarosodó szlovák arisztokraták, elszegényedett magyar nemesek, a világban való helyüket a csoportidentitásuk rajzolja ki. S a feszültség leginkább abból adódik, hogy a csoportidentitásuk válságba kerül: arisztokraták birtok nélkül, magyar hivatalnokok szlovák felmenőkkel, meggazdagodott új urak társadalmi rang nélkül. Mikszáth nem az ember változását, hanem a társadalom változását ragadja meg, hisz épp ez zajlik körülötte, a korszakváltásra fókuszál önkéntelenül is, abban jó, s emiatt rossz, amikor rossz.
Megőrzi például a nemzeti érzést mélyítő történeteket, amelyek Jókai alakjait mozgatták, de a háttérbe csúsztatja, nem azok mozgatják a cselekedeteket, hanem a polgári élet velejárói, főként a pénz, de megválni tőlük nem tud. Ironizál a dicső múlton, de el is érzékenyül. Kigúnyolja önmagát, ezt a romantikus világlátást, hogy ne őt gúnyolják ki. A társadalmi mozgások leírásakor az eszmék helyett a magánérdeket emeli ki. Az elvek csak önző érdekeket szolgálnak. Míg a klasszikus viszonyok között az egyéni jellemvonások az eszmék szolgálatában álltak, akár önfeláldozás árán is, Mikszáthnál csak privát, individuális célok vannak, semmi emelkedettség, semmi pátosz, az emelkedettség csak látszat, hamisság, képmutatás, a díszes menték kölcsönzőből vannak, ahogyan a díszes gondolatok is. „Itt semmi sem úgy van, amint látod” – ahogy ezt Bogozy a Gavallérok végén összefoglalja. Egyedül a mesélés lendületében van valami emelkedettség, mert bár játékosan bánik a babonákkal, kísértetekkel, szellemekkel, mendemondákkal, nem kerülve el a viccet, de mégis olyan, mintha valami ősvallást vázolna fel ebből a hiedelemvilágból, s minden irónia ellenére mindezt arra használja, hogy kiemelje a megírt valóságot a hétköznapi valóságból, s valamelyest mitizálja. Azt az érdekes kettősséget kapjuk meg, hogy egyszerre lengi át a szövegeket a titokzatosság, s ugyanennek a felülírása. Ahogyan a művek egészében is van egy kettősség, hogy egyszerre van egy tágkeblű nagyapai elbeszélés, mondhatni meseszövés, s persze az egész mögött egy rendkívül okos és inkább a modern zsánerregényekre jellemző cselekménygörgetés. És tovább víve a kettősséget, egyértelműen látszanak a modern kapitalizmus erőviszonyai, hogy a születési rangokat hogyan alakítja át a pénzen szerzett társadalmi rang, s látszik, hogy Mikszáth az ügyes és becsületesen pénzhez jutott, vállalkozó kedvű gazdagokat szereti (pl. Tóth Mihályt a Noszty fiúban), de nem mond le a valahai nemesi réteg kritikáján túl annak legendásításáról sem (Gavallérok). Szereti a parasztokat, rajong a sokszor bogaras, bolondos városlakókért, megcsavargatja a nemesség orrát, de soha nem vonja kétségbe a nemességét. Ott áll a meseszerű múlt és a keserű valóság kapujában, azzal az őszinte hittel, hogy ő határozza meg, mennyi keserű juthat az édeshez.
Mikszáth ideje a legendák elvesztésének ideje volt. Épp az a kor, amikor a rögvalóság megjelent, legalábbis úgy érezhette annak a kornak a szülötte. Mindig egy valahai nagy korról álmodozik, a nagy időkről, amely álmodozással persze automatikusan leértékeli és kis korrá teszi a sajátját. Amely kort egy kicsit későbbi kolléga, Krúdy Gyula, éppúgy legendásítja, mint Mikszáth a korábbi időket. Nincsenek hát nagy idők, csak az időhöz való hozzáállás van. Múltba révedők és jövő után ácsingózók vannak, de a cselekvő ember mindig a jelenben van, mert cselekedni és élni mindig a mostban lehet.
Mikszáth kölcsönkapta a múlttól a regényformákat, a kalandregényt, a társadalomábrázoló regényt, a családregényt, a történelmi regényt (Dickens, Dumas, Hugo, Jókai, Maupassant, hogy megnevezzem a főbb olvasmányait). Nem érdekelte a formák megújítása. Kapta és elvette, ami volt, csak beletette, amit még fontosnak tartott. Nem oltotta ki a múlt örökségét, csak felülírta. A kor Magyarországának embereit ragadta meg, az identitásválságukat, s persze a sekélyes önismeretüket. Emiatt válhattak a regényei egyszerű filmek témáivá és gyerekolvasmánnyá. Az olvasók és a nézők abból a rétegből verbuválódnak, amelyikben hasonló szinten van az önismeret. Milyen jó is kimondani, hogy az életmű egy része gyerekolvasmánnyá vált. Bár az utolsó évtized munkái elmozdulnak valamelyest a mélyebb társadalom- és sorsábrázolás felé, s létrejön az a nagy mű, A Noszty fiú esete Tóth Marival, amely képes széles körű társadalommetszetet adni, ahol megjelennek a jellemek mélyén belső motivációk, ahol például Noszty Ferit nem lehet egyszerű hozományvadásznak tekinteni, hisz érzelmek ébrednek benne, magyarán összetett jellem, ahol a legfurfangosabb a cselekménygörgetés, s csak a szükséges szinten jelenik meg a lirizáló narrátor. Ez az a mű, amely fénylő csillaga az életműnek, s nem utolsósorban az egész magyar irodalomnak. 1906˗1907-ben írja, néhány évvel a halála előtt, s itt kell külön kiemelni, hogy író, ameddig szuszog, mindig téttel van benne a világban, s mindig van lehetősége, hogy felülírja az addigi műveket. Íme, itt ez történt, mondta volna az isten, megsimogatva szerzőnk legendás pocakját, ha lett volna akkor még isten, ha nem temeti el sok évvel korábban az a német kalandor, Nietzsche.
Amikor az életmű méreteire nézünk, s elgondoljuk, hogy még mi minden volt ebben az életben, a kései indulás, fiatalkori vergődés, az újságíróskodás, a politikai pálya, a képviselősége, a tarokkpartik, s persze ott van még a magánélet, feleség, gyerekek, horpácsi birtok, szinte érteni sem értjük, hogy miképpen születhetett ennyi mű. Mi a magyarázat? Talán az, hogy nem vált újítóvá, hogy egyszerre megtartotta azt, ami a régből származott, s nagyon hamar, tulajdonképpen már a Jó palócok novelláiban kialakította az elbeszéléstechnikáját. Gyakorló történetmesélő volt, mielőtt író lett, ellesni, megjegyezni a történeteket, s koncentráltan, fogyasztható formában visszaadni, ez volt a fiatal Mikszáth, a balassagyarmati társasági ember. Élesben próbálgatta, mi az, ami átmegy. Verbalitásban hozta létre, amit később az írásokban követett. Van egy fő történet, azt ravaszul kell elbeszélni, ráaggatni, mint egy karácsonyfára a díszeket, a melléktörténeteket, de mindig lökni kicsit előrébb a fő történetet is. Megtalálta azt a beszédmódot, ahogyan a világról szólni akar és tud. Közelítette az elbeszélés nyelvét a beszédnyelvhez. Már fiatalkori leveleiből látszik, hogy szituációkat, dialógokat és történeteket les el a társaságtól. Soha nem csinált mást. Benne volt a recept. Pontosan tudta, ha beledobálja a fazékba a szükséges tartozékokat, anyagokat, összeáll az étel. És mindig fogyasztható, szerethető, élvezetes. Nagyot nem hibázhat. Ahogyan élvezetet és élményt igen, de vérre menő meglepetést sem okozhat. Hiába mondják, hogy a Szent Péter esernyője krimiparódia. Lehet, de lényegét tekintve éppúgy működik, mint minden Mikszáth-regény: különös szituáció, vagyon- vagy örökségelvesztés, -hiány, örökség vagy vagyon meg- vagy visszaszerzése, boldog végkifejlet. És mese a végtelenségig, mintha nagyapa mesélne egy valahai korról, és én mint unoka lenyűgözve ülök, hogy ugye holnap folytatjuk.
Létrejött a hatalmas életmű, de a szerző előbb meghalt, minthogy legyalulta volna a kor. Nem születtek meg azok az öregkori művek, amelyek nem összegzések, hanem a korábbi írói panelek újraírásai. Nem lógott bele az élete abba az esztétikai elvárásrendszerbe, amit a nyugatosok építettek, s ahol ez az adomázgató beszédmód biztosan halálra lett volna ítélve. Negyvenéves írói jubileumán még részt vesz, de a neki kiutalt hektárokat már csak az örökösök tudták birtokba venni. Se nem volt első, se nem volt utolsó, épp ott állt a korszakhatáron. Ahogyan a magánéleti működésben egyszerre hozta a piacról élő, szorgalmas író szerepkörét és a társaságokban adomázgató, kártyázgató, hivatalt is vállaló magyar nemes szerepét, az írások is hasonlóképpen úgy beszélnek a máról, hogy örökösen hivatkoznak a megkopott múltra. Jótét mesemondó és pengeokos, vitriolos kritikus, ravasz történetgörgető. Szertelen és önfeledt elbeszélő, aki a szertelenségét és önfeledtségét humorral és iróniával fűszerezi, ezzel a hősöktől megvonja a patetikus emelkedettséget, ám egy esetben sem feledkezik meg arról, hogy a mesében végül minden a helyére kerül, végül visszazökken a helyes kerékvágásba a világ. Ahogyan ő is úgy ment el, amint illett hozzá: amikor a munka már készen volt, de még nem lett belőle szobor.

Vissza a tetejére