Fjara; Sebbimbó; Tejsav
FJARA
Felsírt. Vékony lepedőbe bugyolálták,
és elvitték a szükséges vizsgálatokra.
Ránk ereszkedett a nyugalom,
egy szabadstrandra ősszel.
Lámpák távoli bójafénye.
Időnként egy-egy ütköző idegrángás.
A mellkas egyenletesebb emelkedése-
süllyedése, csillapodó dagály. Elvirágzott
növényeket visz a mély felé a víz.
Miután a partig hoztad, ennyi maradtál.
Ablakot nyitottunk a forró radiátorok fölött,
hadd férkőzzön közénk valami még az őszből
az elhasznált levegő helyére. A szobánk
azonnal kifeszült, mint egy felszínre vetett tüdő.
A sarkig tárt ajtón túl a folyosó pattogzott,
halványzöld, foltokban kiégett föveny.
Felmostak már, csak a szélén hagytak
egy száraz csapást a későn távozóknak,
finom jelzés, mennyi is lehet hátra a műszakból,
mennyire vajszívű a következő. Mennyi időnk
lehet együtt magunkban gyakorolni a ringatást.
Mennyi, amíg az évelő feszültség ismét
bontogatni kezdi a szirmait.
És mintha nem is a földön járna, olyan hirtelen
toppant be a nővér. Elsatnyult mikroizmok
egy kétségbeesetten rúzsozott száj vonalán,
vajon hány hetet kell mosoly nélkül tölteni,
hogy végleg felszívódjanak a nevetőráncok.
Egy homokozóvödör a kezében, ennyi telik, benne
még lüktetni láttam a méhlepényt.
Már akkor gyanakodhattam volna,
mert csak annyit mondott, hogy apa,
ezt ássa mélyre jól.
SEBBIMBÓ
Te nem fuldoklásra ébredsz.
Nálatok a gyerekszoba kulcslyukán nem
csordogál át semmilyen nyöszörgés.
Az ajtót résnyire nyitva te nem látod
egy anya ínyig húzott vicsorgását,
a mellére szorított nedves hajcsomót,
hogy egyen már a bimbózó sebekből.
Te nem dolgozol napi 12-14 órákat,
és már nemcsak hogy minden meglegyen.
Te nem hagytad addig magára,
hogy tünetekbe forduljon a szeretetéhség.
A közös pontjaitok még kitapinthatóak.
Van, hogy egyszerre esztek, néha még
együtt fürdötök. Még látod meztelenül.
Te nem csitítgatod őket órákon át.
Te nem tűnődsz el azon, hogy a szája szélén
inkább alvad vagy inkább alszik a véres tej.
Téged elringatnak, te végigalszod, aludj.
TEJSAV
Túl sokat fogja tartogatni altatás után,
egészen, amíg a görcs, egy preparáció drótjai,
karrá nem feszíti a bőrét.
Idővel a látszathoz sem lesz majd elég erős,
leplezni a vereségeket. A sebesüléseket.
A napok kiharapnak egy-egy darabot belőle.
Csak előtte nem fél tönkremenni.
Csak rá nem fél terheket rakni.
Lemosni a sminket, megszellőztetni
a tanult túlélési stratégiákat,
alattuk a szemkörnyéken alakuló évgyűrűket,
rekedtre üvölteni magát a túl hosszú hallgatások után.
A legkisebb ellenállás felé hagyja magát el,
oda, ahol nem botolhat egy feltételbe sem.
Az ártatlan vadon puha körmei,
száradó köldökcsonkja felé.
Anya akkor szeret, ha segítek rajta.
Azért kuporodik idővel össze, hogy anya megnyugodjon,
fojtógátak épülnek a könnycsatornák elé,
anya arca hadd tükröződjön
a kisimított tengerszemekben.
Anyának a reggel kávé, az este altató.
Anya fekete rózsa, nem tud kiszínesedni.
Anyától, anyához rezervátumba hátrál, fölé sűrű lomb borul,
cafatokban lógnak a ruhái rajta, a szégyen kérgein él,
mert még az öngyűlölet is jobb, mint a cserben hagyás,
az elhanyagoltság nyomolvasása.
Jutalmazni a kuporgást jó stratégia. Megbízható munkaerő lesz,
sokáig benn marad, amíg anya nem szól. A túlórát nem fizetik.
A kisemmizettség lételem. De szülni nem fog – mondja.
Anya ilyenkor úgy mered majd rá, mint egy
fogságban nevelt állat kitömött kölyke.
Vissza a tetejére