Kádár hét napja

regényrészlet
 
A fogadóépület előtt páncélozott csapatszállító jármű várakozott járó motorral. Erdélyi heves buzgalmában föltépte az ajtaját, azt azonban, hogy Kádár mennyire közel van már az autóhoz, csak akkor vette észre, amikor a nehéz vasajtó a Moszkvából akkreditált miniszterelnök fejéhez csapódott. Kádár és Erdélyi egyszerre kiáltottak föl, utóbbi hangosabban és rémültebben, mi több a fiatalember láthatóan majd elsüllyedt ijedt szégyenében, zsebei után kapdosott, és sűrű bocsánatkérések közepette remegő kézzel jókora kendőt rángatott elő az egyikből.
– Semmi baj – mondta Kádár, aki közben ugyancsak kendőt keresett, ám nem talált. Mária mindig be szokott készíteni egyet szépen összehajtva valamelyik zsebébe, ám ezt a ruhát most nem ő adta rá, és úgy látszik, a moszkvai elvtársak gondoskodása nem terjedt ki mindenre. – Elmondhatom, hogy én is megsebesültem a felkelés alatt.
Ebben a pillanatban jött rá, hogy nem a helyes kifejezést használja, úgyhogy rögtön megismételte a mondat második felét, ezúttal ellenforradalmat említve. Erdélyinek azonban ez nem tűnt föl. Valósággal reszketett abbéli félelmétől, hogy mi lesz tettének következménye, és olyan zavaróan ismételgette, hogy mennyire sajnálja, hogy Kádár bosszúsan legyintett, majd a zsebkendőt a homlokához szorítva beült a páncélautóba.
– Ilyennel se utaztam még – közölte a kisvártatva melléje telepedő Erdélyivel, aki viszont azt tudakolta, hogy nincs-e szüksége orvosra, nem volna-e jobb megmutatni egy szakembernek a sebet. – Semmi szükség rá – mondta Kádár. – Induljunk!
A járművet mindjárt a repülőtérről kifelé menet megállították, és állig fölfegyverzett szovjet katonák hajoltak be az ismét kinyitott ajtón, meghallgatták a sofőr tőszavakban, hadaró orosz beszéddel elmondott közlését, végigmérték Kádárt, aztán intettek, hogy mehetnek. A jelenet nem sokkal később a Tisza-híd keleti, majd nyugati lábánál megismétlődött, mint ahogy a belvároson keresztülhajtva annak több pontján is. Az óvatosság indokolt – magyarázta útközben az ijedtségből (miután látta, hogy tettének jó eséllyel nem lesz következménye) lassan magához térő Erdélyi –, hajnalban ugyanis kisebb incidens volt a város harmadik, a Magyar Néphadsereg kezén lévő laktanyájánál, a Zagyvarékasra vezető út mentén. A hadműveletek megkezdésekor a szovjetek be akartak vonulni abba a laktanyába is, a magyarok azonban föltartóztatták őket. A tűzharcban többen meghaltak. Szerencsére a laktanya parancsnoka észnél volt, s mielőtt az összecsapás jobban kiterjedt volna, kitűzette a fehér zászlót.
Az utolsó ellenőrzési pont a laktanya bejáratánál volt, ahol a szovjet katonákon kívül egy átlagos küllemű, simára borotvált arcú férfi várta őket. Kádár első pillantásra tudta, hogy kicsoda. Miután a börtönből való szabadulását követően a XIII. kerületi pártbizottságról átkerült a Pest megyei élére, azt vette a fejébe, hogy nemcsak irányítani és felügyelni akarja a reá bízott területet, hanem közelről megismerni is. Járni kezdte a megyét, annak legkisebb településére is elment, beszélt mindenkivel, aki csak találkozni akart vele. Ezen a sovány férfin is azonnal látta, hogy ő a helyi párttitkár. Kissé divatjamúlt konfekciós öltönyt viselt, amihez nem kötött nyakkendőt. Kálmánként mutatkozott be, majd örömét fejezte ki, amiért a főtitkár és miniszterelnök elvtárs a városba látogatott, ő pedig a többi párttag nevében azonnal fölajánlja szolgálatait, és azon lesz, hogy az itt töltendő napok minél emlékezetesebbek legyenek Kádár elvtárs számára.
– Köszönöm – mondta Kádár, és arra gondolt, hogy ez az ember a jelek szerint már mindent tud. Az is lehet, hogy többet, mint ő. – Mi a helyzet Szolnokon, Kálmán elvtárs?
Míg átvágtak a laktanya udvarán, hogy elérjék a Kádár szállásául kijelölt, sárgára vakolt, egyébként tetszetős épületet, a párttitkár elhadarta, hogy bár Szolnokon is történtek ellenforradalmi megnyilvánulások, olyan jellegű felkelés nem robbant ki, mint amilyen a rádióadások alapján Budapesten volt. A diákok a pesti egyetemistákkal egy időben, október 23-án elkezdtek tüntetni, s itt is megpróbálták lebontani a szovjet emlékművet (sikertelenül, mivel azt időtálló módon, kellően bebetonozva emelték), továbbá történtek felvonulások, és megalakult a munkástanács is. Az egyetlen veszélyesebb incidens akkor zajlott, amikor 25-én a Budapestre vonuló, Szolnokon keresztülhaladó szovjet katonai kontingenst megdobálták, és egy kő fejen találta az egyik tisztet. Szerencsére azonban, ecsetelte Kálmán, a szovjet elvtársak hatalmas önfegyelmet és önmérsékletet tanúsítottak, az esetet semmiféle megtorlás nem követte, mindössze arra kérték a szolnokiakat, hogy legyenek tekintettel rá, hogy ők parancsot teljesítenek, és senki számára nem volna jó, ha bárki bármilyen módon megakadályozná őket feladataik végrehajtásában. Egyébként a szovjetek immáron negyedik napja érezhetően jelen vannak Szolnokon, folyamatosan járőrőznek, és gyakran vonulnak át nagyobb egységeik is a városon. Minden bizonnyal ez az oka, hogy a ma hajnali laktanyai eseményt leszámítva Szolnokon rend van és nyugalom.
Negyedik napja?, töprengett Kádár. November 1-jén még Andropovval tárgyaltak a csapatkivonásról, majd nem sokkal később Nagy Imre bejelentette a semlegességet.
Ezek szerint az intervencióról korábban, még elseje előtt döntöttek. Ebből is látszik, hogy a Nagy Imre-kormány képtelen volt kezelni a helyzetet. Hiszen az ország minden pontjáról érkeztek jelentések a szovjet csapatmozgásokról. A vak is láthatta, hogy október vége óta valami készül. Gerő mindjárt az események kezdetekor behívta Budapestre a szovjeteket, ám az az egy, Székesfehérvárról érkezett hadtest kevésnek bizonyult. A Vörös Hadsereg azonban legyőzhetetlen – nem is olyan régen térdre kényszerítette Hitlert és a Harmadik Birodalmat –, és a szovjetek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy vereséget szenvedjenek. A második csapást már nem akarták elhibázni. Nem is fogják.
– Igazából nem akarnám Kádár elvtársat zavarni, meg feltartani a munkájában – mondta Kálmán –, gondolom, elég sok a teendője, mégis arra kérném, ha megteheti, látogasson el hozzánk a pártbizottságba. Az a helyzet ugyanis, hogy az elmúlt napokban elbizonytalanodtunk. Olyanokat mondtak a rádióban, meg olyanokat lehetett olvasni a pesti újságokban, amiknek nagy részével egyetértettünk. Közben azonban nem egészen tudjuk, hogy merre haladnak a dolgok, és mi is az az irány, amit követnünk kellene. Úgyhogy arra szeretnénk kérni Kádár elvtársat, jöjjön el egy órácskára, és igazítson el bennünket.
A laktanya központi épületéhez értek. A bejáratnál Erdélyi, aki a helyzetet fölmérendő előrement, valamint egy magasabb rangú tiszt, föltehetően a laktanya parancsnoka várta Kádárt, aki mielőtt belépett volna, megállt, és azt mondta a párttitkárnak:
– Nézze, Kálmán elvtárs, megmondom őszintén magának, hogy ebben a pillanatban nem tudom, hogy az elkövetkező órákban mit fogok csinálni. Ez leginkább attól függ, hogy miként alakulnak az országban a dolgok. De amennyiben megtehetem, szívesen ellátogatok önökhöz egy kis beszélgetésre. Esetleg jöjjön vissza néhány óra múlva, akkor föltehetően már okosabbak leszünk.
– Mérhetetlenül hálás vagyok, Kádár elvtárs – Kálmán polgáriasan meghajolt. – Hamarosan jelentkezni fogok. Addig is jó munkát kívánok.
Megfordult, és ugyanazon az úton, amelyen jöttek, elindult vissza. Egy géppisztolyos szovjet kiskatona követte.
– Ez az ember elhívott egy beszélgetésre a pártbizottságra – magyarázta Kádár már bent az épületben Erdélyinek. – Maga mit szól ehhez? El lehet menni?
– Utánanézek – bólintott Erdélyi. – Egyeztetek a parancsnoksággal.
– Igazság szerint szívesen elmennék. Idejét se tudom, mikor voltam utoljára vidéken, és beszéltem vidéki emberekkel. Az ő gondjukat, bajaikat, nézetekeit is meg kell ismerni. Az ország nem csak Budapestből áll.
– Tökéletesen igaza van, Kádár elvtárs. Utánajárok, miként tudjuk a dolgot kivitelezni.
– Nem kell különösebben utánajárni – fortyant föl Kádár. – Szerezzen egy járművet, és odamegyünk. A párttitkár azt mondta, hogy a városban rend van. Mi is láttuk, hogy minden utcasarkon szovjet katonák állnak. Félni tehát nem kell. Különben meg nekem akkor is mozognom kellett Budapesten, amikor ropogtak a fegyverek. Intézze el, Erdélyi elvtárs. Vagy netán engedélyt kell kérni valakitől?
Kádár ezt egyáltalán nem költői kérdésnek szánta, Erdélyi mégse válaszolt. Helyette kinyitotta Kádár előtt a szoba ajtaját, és kézmozdulattal jelezte, hogy fáradjon beljebb. Minden jel szerint ő maga már járt itt, és előzetesen megmutattak neki mindent, hogy hova kell menni.
Az sincs kizárva, jutott Kádár eszébe, nem csupán azzal bízták meg, hogy a jobbkeze legyen. Hanem azzal is, hogy minden lépését figyelje, és a későbbiekben jelentsen. A kocka még nincs elvetve egészen. A szovjetek kóstolgatják őt is. És ha nem úgy cselekszik, és nem úgy teljesít, ahogyan elvárják, más megoldást léptetnek életbe. Bevezetik a Bata által szorgalmazott katonai diktatúrát, esetleg Magyarországot teljes egészében szovjet megszállás alá vonják, úgy, ahogyan azt a németek tették a háború utolsó évében. Hiába szajkózza a Szabad Európa, a nyugatiak nem fognak beavatkozni. El vannak foglalva a Szuezi-csatornával, és különben is megmondták Hruscsovnak, hogy szabad kezet adnak neki.
Hruscsov pedig meggyőzhető. Ugyanúgy, ahogyan valaki vagy valakik meggyőzték arról, hogy Münnich helyett benne lássa a jövőt. Amennyiben a szükség úgy hozza, arról is meggyőzhető lenne, hogy ültesse vissza inkább Rákosit a trónra. Vagy ha nem is konkrétan őt magát, akkor valamelyik emberét. Például Hegedüst.
Kádár úgy nézett Erdélyire, hogy az ijedtében megkérdezte:
– Valami baj van, Kádár elvtárs? Nem tetszik a szoba?
A szobával nem volt semmi baj. Tágas volt, kényelmes, világos, modern bútorokkal berendezett. Kicsit hasonlított a moszkvaihoz.
A baj ellenben az volt, hogy Kádár egyszeriben szorongani kezdett. Minden korábbinál erősebben tört rá az érzés, hogy nem lesz egyszerű. Sőt nehéz lesz, nehezebb, mint ahogyan azt korábban gondolta és vélte. Nemcsak meg kell találni azt a keskeny pallót, hanem egyensúlyozni is kell rajta. Egyszerre kell megfelelni a szovjeteknek és a magyaroknak. Vigyázni arra, hogy Moszkva hite ne inogjon meg benne, és ne állítsanak a helyébe egy keményvonalast, közben meg ügyelni, hogy a nép jól érezze magát, és ne akarjon ismét fegyvert fogni.
– Vannak újabb hírei?
– Egyelőre nincsenek. De utánajárok ennek is. Meg annak is, amit kért, Kádár elvtárs. Addig pihenjen egy kicsit.
Kádárnak nem kellett kétszer mondani. Amint Erdélyi becsukta maga mögött az ajtót, ruhástól végigfeküdt az ágyon.
Arra riadt, hogy Erdélyi ott áll az ágya mellett, és szólongatja.
Hirtelen talpra ugrott. Erre bármikor képes volt. A börtönben begyakorolta, miként lehet az álomból azonnal az ébrenlétbe kerülni. A smasszerek nem költögették kíméletesen az embert. Aki az első ordításra nem reagált, és még dörgölte a szemét, ütötték.
– Mi van Nagy Imrével?
Ez a kérdés jutott elsőként eszébe. Közben fölkattintotta az ágy melletti kisvillanyt. A szobában már eléggé sötét volt.
Erdélyi aggodalmas arckifejezéssel méregette a homlokát:
– Ne hívjuk ide a laktanyaorvost, Kádár elvtárs? Kiváló szakember.
Kádár megtapogatta a sebét, aztán megrázta a fejét:
– A kérdésemre válaszoljon! Nagy Imre lemondott?
– Nem mondott le.
– Hát akkor hol van?
– A hírek szerint a jugoszláv nagykövetségre menekült.
– Hova? – Kádár jól hallotta a választ, csupán meglepetésében kérdezett vissza.
– Több emberével a jugoszláv nagykövetségen kért menedéket.
– És adtak neki?
– Jelenleg ott tartózkodik. Mások viszont máshova mentek. Mindszenty például az amerikaiakhoz.
Kádár a cipője orrát méregette. A szép moszkvai lábbelit se rúgta le, mielőtt végigfeküdt volna az ágyon. Pedig hajnal óta jócskán bekoszolódott.
– Erdélyi elvtárs – mondta egészen szelíd hangon –, úgy látom, maga otthonoson mozog az itteni dolgokban, és bejáratos mindenhova. El tudja intézni, hogy beszélhessek a feleségemmel?
– Kérem, Kádár elvtárs…
– El tudja intézni a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökének, hogy fölhívja a feleségét?
Maga is tisztában volt vele, hogy a címzés anakronisztikusan hangzott: azáltal, hogy Nagy Imre nem mondott le, még mindig ő a miniszterelnök. Kádár János legföljebb egy ellenkormány vezetőjének nevezhető. Egy olyan ellenkormányénak, amely eddig egyetlen tagból áll. És az is tehetetlenül várakozik egy különben szépen berendezett szobában egy vidéki szovjet laktanya mélyén.
Münnich vajon hol lehet? Őt hová vitték Ungvárról?
– Kádár elvtárs, az a helyzet, hogy a telefonvonalak továbbra sem működnek.
– Miért nem működnek?
– Talán a városon belüli, helyi hívások kivitelezhetők. De Budapestet nem lehet hívni. Ott még harcok folynak. A külső kerületekben a hadsereg állt ellen a szovjet bevonulásnak, a belső városrészekben pedig a felkelők ismét aktivizálták magukat.
Nyomasztó csend telepedett közéjük.
Az intervenció ezek szerint a vártnál nagyobb ellenállásba ütközött. A hadműveletek mégse úgy zajlanak, ahogyan azt Moszkvában elképzelték. Vajon elég lesz mindenre a Konyev által ígért három nap? A magyarok sokat tűrnek, ha kell, akár éveken, évtizedeken keresztül, azonban végül képesek az utolsó csepp vérükig harcolni az ügyükért. Nagy Imre pedig bátrabbnak és határozottabbnak mutatkozik, mint amit ki lehetett nézni belőle. A jugoszláv nagykövetség csak első pillanatra tűnhet őrült és meglepő ötletnek, jobban belegondolva van benne logika: Nagy Imre kommunista, az volt, és föltehetően most is annak vallja magát. Nyugati nagykövetségekre nem akart menni. Az egyetlen lehetséges megoldás, amennyiben nem akarja megadni magát, és el akarja kerülni azt, hogy a szovjetek fogságába essen, ha a jugoszlávoktól kér menedéket. Mégiscsak egy szocialista állam, amely ugyanakkor az utóbbi években a Sztálin által kijelölt helyett a saját útját igyekezett járni. Más kérdés, hogy Nagy Imre ezzel a jugoszlávokat hozta nehéz helyzetbe. Most főhet Tito feje, hogy miután Hruscsov vele is egyeztetett az intervencióról, mit kezdjen a hozzá futott magyar miniszterelnökkel, aki azzal, hogy ellenállt a szovjeteknek, egyszeriben a felkelés első számú vezetőjévé lépett elő.
Amennyiben pedig végül mégis külföldre menekül, ő lehet az új Kossuth. Mint ahogy Haynau szerepére is megvan már a jelölt.
– Kádár elvtárs – törte meg a töprengést Erdélyinek valahonnét a messzeségből érkező hangja –, Kálmán elvtárs odakint várja. Azt szeretné megtudni, hogy…
– Menjünk – Kádár fölpattant ültéből. – Menjünk a pártbizottságra. Föltéve, ha a szovjetek engedik.
Mást úgyse nagyon lehet most tenni. Kimozdulni, járni egyet, másokkal találkozni még mindig jobb, mint kuksolni a szobában, és várni, hogy történjen valami.
Mindezeket csak gondolatban fűzte hozzá Kádár, hangosan nem mondta ki.
A pártbizottság egy néhány évtizeddel korábban emelt, nem túl nagy, de egyébként fess és rendben lévő épület volt Szolnok belvárosában, a főutca és az arról nyíló egyik mellékutca találkozásánál. Ugyanaz a páncélautó vitte őket, amelyikben a repülőtérről idefelé is ültek, az út mindazonáltal sima volt, és a járőröző meg mindenütt posztoló szovjet katonákon kívül a városban egy lélek sem mutatkozott. Nem véletlenül, tudta meg Kádár Kálmántól, kijárási tilalmat rendeltek el. A pártbizottság fogadótermében viszont összegyűlt vagy tíz-tizenöt riadt tekintetű, idegesnek látszó ember, akik hangos székzörgéssel egyszerre mind fölálltak, amikor Kádár belépett.
– Jó estét, elvtársak!
A terem majdhogynem üres volt, csak székek és pár asztal sorakozott benne. Valamint egyik sarkában egy üres szekrény, amelynek az fél ajtaját leverték. A bejárattal szemközti falon a mennyezetről lógó villanykörték fényében tisztán látszott az eltávolított címer helye. Meg körülötte a képeké. Kádár megszámolta: öt. Szokás szerint Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi. Sztálin talán már korábban lekerült, és a helyére föltették Gerőt. Most viszont sehol senki közülük.
Marx, Engels és Lenin idővel vissza fognak kerülni.
A terem egyetlen hatalmas kérdőjelnek tűnt. Ugyanúgy a tanácstalanságot tükrözte, ahogy a benne összegyűlt emberek arca is.
Kálmán előresietett, és hellyel kínálta Kádárt. A középső asztalon zsíroskenyér-szeletek sorakoztak. Kádárnak az jutott eszébe, hogy elege van az efféle ételekből. Szívesebben enne végre egy jó krumplilevest meg grízes tésztát. Amilyet Mária szokott főzni. Annak a világon nincsen párja. A pálinka viszont ízlett. Bár még élénken élt benne a moszkvai vodka emléke, nem kérette magát, fölhajtott egy kupicával. Ezekben a hideg és bizonytalan napokban kell a lélekerősítő.
– Megsebesült, Kádár elvtárs? – kérdezték többen is aggodalmasan.
Kádár megtapogatta a fejét.
– Én is az ellenforradalom áldozata vagyok. Bevertem a fejem a jármű ajtajába.
Néhányan óvatosan együtt nevettek vele.

Vissza a tetejére