Beszélgetéseim Istennel

hallgatom a hallgatásod, ahogy nem mondasz semmit,
valamiféle úton megyek, és betakar a csönded, ahogy
betakar a sötétség is, talán beszédes mindez, nem is merek
meg sem is szólalni, visszabeszélni nem szabad
 
ha megszólalnék, fekete koboldok jönnének ellenem,
így is vissza-visszanézek, ahogy járom az éjjelt,
mindenütt különös, nem e világi alakokat látok,
torkomban érzem fenyegetésük
 
csak ennyit tudok, hogy nem beszélek vissza, mert
nincsenek érveim kimondatlan szavaidra, nincsenek
ellenérveim, nem is gondolhatom azt, hogy netán
nincsen igazad, valahogy mindig igazad van
 
elképzelem mindazt, ami vagy, néha látom az arcod,
vagy éppen látni vélem, de tudom, hogy nem látok
semmit, mégiscsak aszerint lépek, ahogy szerinted
lépnem kellene, mindenben a csönded vezet
 
füves legelőkön nyugtatgatsz engem, különös
vizekhez terelgetsz engem, mégis, látod, nincsen
nyugovásom, nincsen megpihenésem, mondom,
űzött vad bennem minden gondolat
 
és mégsem lehet másképp, újból és újból hallgatom
a hallgatásod, ahogy nem mondasz semmit, valami
úton megyek, és betakar ez a csönd, nem merek
megszólalni, visszabeszélni nem szabad

Vissza a tetejére