Az Istennek írt levél

Mert megírta azt már régen, hogy minden postás angyal. Úgy érti, ezt a mondatot. Ha postás leszel, angyallá válsz, nincs apelláta, nyakadon a hurok. A hír tesz azzá, és mindegy, mit viszel, mivel cipekedsz. Mindegy, miféle hírrel kereskedsz, fizetés, bevallás, fölszólítás, határozat, kívánom szeretettel, légy boldog. Üzenetek, ahogy a szél fúj, ahogy a homok pereg. Szeretlek. Ne várj most már, soha. Dögöljél meg, szörnyeteg!
Ott állt előtte a postás, félkövér, mosolygós öreg fiú, és ő arra gondolt, van-e aprója. Nem mindig volt, ezt annyira szégyellte. Milyen csúf figyelmetlenség! Hát nem az a lényeg, hogy mindig figyelni kell, állandóan, félve, beszarva, mámorosan, és mindenre?! Az apróra is figyelni kell. A közepesre. Ami csak elcsöppen, ami csak reccsen, ami nem mozdul, csak feszül, majd szétveti magát. Figyelni az átlagosra.
Vagyis otthon kell lennie aprónak, ám sajnos nem mindig volt csörgős pénze a dobozban, se kicsi, se nagy, ezt mondjuk a maga javára írta, hogy nagy se volt olykor, a sok is elfogyott, arra se figyelt eléggé, de, mondjuk, egy hamis ezerforintos mindig libegett a konyhaszekrény nyitott polcán, az idős pénztáros néni adta vissza neki, amikor hírlapot akart venni a világszenzációk miatt, de rászóltak, rászólt a néni a gép mögül, Ernő, hát nem látja, hogy nem valódi, hogy gyártott ez a pénz!? Hazai! Maga csinálta? És tényleg hamis volt. A vízjel, mint egy ecsethúzás beteg gyerekkézzel. A boltot, lent, ahol az öreg pénztáros néni is figyelte a tolvajokat meg a hamis pénzeket, a ház alatt, most verik szét. Döbögnek, mint egy világháborúban. Isten rendre szétveri a kisboltokat. Szervusztok, kiskereskedések, agyő. Nagy boltok kellenek az Úrnak, pláza, komplexum, központ, mélygarázs, a tetőn vetítés, kis pezsgő, a bukszus földjébe nyomják a csikket. Döng napok óta a betontörő gép, izzanak a fúróhegyek.
– Visszajött a levél – mondta a postásfiú, és elrakta az aprót. Mert ő talált mégis a zsebében valamennyit, egy sör ára volt, legalább annyi jár neki, ha már följön. Az angyal apróval beéri.
Forgatta a borítékot, hát nem is ő írta, nem az ő írása.
– Valaki más. A világ nagy, értem, de abból kell választani. De most nem engem.
A postásfiú bólintott, nem jött zavarba.
– Nem a te írásod, Ernő, kétségtelen. De te is címezhetted volna, nem? Neki írták, hiszen látod. A címet az ügyfél elvétette, és ez, valljuk meg, gyakori hiba. Olyan gyakran rontják. Emelet, házszám, kerület, irányítószám. Valami nem stimmel. Majdnem jó, de aztán mégsem, és a levelet vissza kell hozni. Nem mindig annak hozzuk vissza, aki rányalta a bélyeget, és föladta. Ezzel se te bicegtél a postáig, Ernő, világos. De neked jött vissza. Köszönöm az aprót – mondta még, a lifthez lépett. Hogy tudott inteni! Mint aki a pokolig meg se áll, de jó lesz.
Ó, igen, a lift. Szív nagyon szerette a liftet. Utazni egy dobozban, fölfelé, lefelé, csupa metafizika. A misztika meg az, hogy félúton megáll, segítség, segítség. A lift elvitte a postásfiút, és ő belépett a lakásába a borítékkal. Valaki írt Istennek valamit, de mit, mindegy. Jól megforgatta a borítékot, azt bámulta, átsejlik-e valami kékség, valami tintaság, látszik-e néhány mondat, egy-két szó. De nem.
Ült aztán a borítékkal az asztalnál. Voltak ott számlák, más levelek. Nézte, néha hozzáért. Férfiírás, női, nem tudta eldönteni. Aztán átbámult az ablakon. Csak a szokásos. Hat éve élt itt, minden zug, minden repedés, minden az övé volt. A beteg fikuszok. Ikrek, és állandóan betegek, levelet írnak, levelet hullajtanak. Itt lenni, ebben a kis zugban, ez az egész az övé volt, birtok, tulajdon, teremtés. Ez volt az élete, lent a szél rángatta fák, a park, a kisgyerekek visongása. Itt kellett neki kitalálni mindent, őt is, az Isten állapotát, de mégiscsak abban lehetett kitalálnia, ami személyesen, kizárólag neki szólóan az övé volt. Nem volt nagy, sok és beláthatatlan mennyiség. El nem tudom mondani, gondolta, mégis milyen óriási. Itt ver a szívem, surrog a vérem, a fájások. Tegnap is volt, ma éjjel is ritmuszavarom. Beszéltem valamit az alvó arcához, hát most elfordult. De a múltkor közelebb bújt. Süssünk valami finomat. Süthetsz este is, jó?
És akkor erre a szóra, hogy süssünk, majdnem megszakította a borítékot. Csak a szíve tartotta vissza. Hogy az a másik, az az ismeretlen, akinek a levelét neki hozták vissza, mit írt az Úrnak. Mit akart tőle, miféle kívánságokkal illeti. Huhh, jól van, visszahúzta a kezét. Bassza meg. Járkált kicsit, keveset. Nemrégen két hónapig élt egy nagyobb német lakásban, ott például húsz métert is lehetett gyalogolni előre. Húsz méter! Sok. El és vissza. Úgy érezte végül, nagyon okos lett. Íze lett a lélegzetnek, kicsit cukros.
Ráhelyezte a tenyerét a borítékra, amit más írt Istennek, és neki hozták vissza.
– Most akkor megmondom, miért van. Nem azért van, mert valami tőlünk független, nem látható, föl nem fogható akarat, szellem létezik és működik, dehogy. Én ezt nem. Ez a hit nekem nem kell. Azért van, mert mindig ugyanaz van kérve. Ugyanaz van mondva neki. Replay, replay. Kis, fájdalmas módosításokkal, de a lényeg marad. Csupa lázas száj, azt hiszik, különböznek, és nem, dehogy. Egyforma éhes szájak, ugyanúgy tátognak, ugyanazt, ugyanaz az éhség, egyforma mondatok. A lényeg gyötrelmes hiánya, nemde? Ugyanaz a gazsula, alázkodás, korrupció, ugyanaz a térdelés.
Ha jól imádkozol, éppen olyan leszel, mint a másik.
Ez az Isten. Hogy te meg te meg te egyformák lesztek, miközben kértek. A szokásos nóta. Kicsinyesség. Semmiség. Hiány. Isten ebből van, semmi fenséges, semmi nagyszerű, semmi hangzatos, hanem csupán a meggyötört, kifosztott, szarrá kínzott lélek tüdőbeteg sípolása, mindenki tudja a dallamot. Ezért van, ebből lett, ebből a közössé tett nagy, univerzális áhítatból, ebből a nem táplálható éhségből, hogy legyen más, legyen több, legyen még, ebből van az Isten. A repetából. Nem abból van, hogy van. Abból van, hogy soha nem elég. Hogy nincsen. Nem lehet elég. Köszönöm.
Visongtak kint a gyerekek, szállt fenn egy repülő is, a ház fölött volt a légifolyosó.
Fölvette a borítékot az asztalról. Szépen belegyűrte egy másikba, egy alig nagyobba. Ráírta a címzettet a címmel és a saját nevét, a feladóét: Isten, világ, Szív Ernő. Lezárta most már. Bélyeget nyalt, volt neki otthon egy templomos. Elment a postára. Úgy, ahogy ködben gurul a szív. A postás kisasszonynak, akinek a múltkor ki volt sírva a szeme, odaadta a levelet, kifizette még a súlytöbbletet. Elküldte újra ugyanannak, ugyanoda, ugyanazt.

Vissza a tetejére