Kétségbeesés


Katolikus neveltetésben részesültem. Hittem és szerettem Istent. A hit hatalmas ajándék. Vagy van, vagy nincs – szinte semmit nem kell vagy lehet tenni érte. Hinnem adatik, rendületlenül, idestova hét évtizede. A mindenható Atyában és a Jézus Krisztusban, az ő egyszülött fiában. És persze a Szentlélekben. Az egyistenben rejtőző három személy közül a Szentlélek létét a legnehezebb elképzelni. Pedig hitvallásunk, a hiszekegy, tájékoztatást ad a mibenlétéről: Jézus a Szentlélek erejéből testesült meg. Továbbá: ő szólt a próféták szavával.
Az édes ifjúság korában hinni és szeretni egyet jelentett; még nem ismertem az istenfélelmet. A félelem az évek hozadéka. Mindamellett az Atyáról ez a humoros gyermekmondóka rögzült: „Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!” Jézus Krisztussal merőben más a helyzet. Az ő személyéhez nem férkőznek mondókák. A nagyböjti időszakban az egyházi gimnázium évről évre lelkigyakorlatokat szervezett, hogy a növendékek mindjobban elmélyüljenek a hitükben. A lelki tréningek ismétlődő szakaszai bensőséges viszonyba sodortak Isten szeretett fiával. (Akiben az Atyának kedve tellett.) Egy ateista barátom úgy vélte, szerelmes vagyok Jézusba. Akkor apácának mentem volna! Tagadhatatlan ellenben, hogy az emberarcú istenfia történet számomra megingathatatlanul a toplista legelején állt – és áll mindmáig. Mind a négy evangélium tanúsága szerint Jézus a keresztfán felkiáltott: Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el engem?! (Mt 27, 46) Ez az írásba foglalt bizonyítéka, hogy Jézus végül kétségbeesett. A legutolsó pillanatban. Az ember esett kétségbe. De hisz ember volt. Ember is volt. Az emberfia.
Megingathatatlannak hitt hitem egyszer mégiscsak megingott. Váratlanul. Az ilyesmi váratlanul történik. Teljesen kétségbeestem. Egy kis beszámolóval kellett készülnöm az egyiptomi mitológiából; egy művészeti csoport bízott meg vele. Az Újszövetségen kívül eső mítoszokról szinte semmit nem tudtam, magát az Ószövetséget is csak érintőlegesen ismertem. A református igehirdetés az Ószövetségen nyugszik, a katolikus főleg az Újszövetségen. Akkor bele kellett ássam magam az egyiptomi hitbe, amelyben a két legfontosabb istenalak Ízisz és Ozirisz. Teljesen elképesztett, milyen sok a hasonló motívum az egyiptomi és a keresztény mítosz között. Bunkócsapásként ért, hogy az egyiptomiak is hittek istenük, Ozirisz föltámadásában. Amiként én Jézuséban. Elbizonytalanított, hogy a Jézus-történetet többé nem láthattam minden ízében eredetinek. Mármint az egyiptomi istentörténetek háttér-megvilágításában. Lehet, hogy Jézussal nem is úgy estek meg szó szerint a dolgok, ahogyan tanultam? És ahogyan a szószékről hallani szoktam a templomban? Hát persze – spekuláltam tovább –, az egyiptomi mitológiának már csak földrajzilag is bőséges alkalma volt hatni a héber és a keresztény tanokra… Az egyiptomi istenhit eleve jóval korábbi keletű… És Mózes Egyiptomból menekítette ki a zsidó népet… És ha ez vagy az csak átvett mítoszelem lenne?… Miért is ne? De akkor meg mi az igazság? Összedőlt bennem minden. Összeomlottam. Akkor most én miben higgyek?
Nagy kár volt a gimnázium heti két hittanóráján nem elárulni, hogy a keresztényen kívül léteznek más világvallások. Meg sem említeni, hogy azoknak is vannak istenei. A negyedik tanulmányi évben de kár volt végig hitvédelmet tanulnunk – Aquinói Szent Tamás istenérvei alapján. Miért nem inkább valami hasznosabbat – a világkultúráról? Csakhogy egyházi iskolában ez volt a kötelező protokoll. Pedig már akkor is éreztem a hitvédelem oktatásának hiábavalóságát. Vagy hisz valaki, vagy nem. Hogy lehet Isten létét bebizonyítani? A szovjet asztronauta, Jurij Gagarin az űrhajójával alaposan körülnézett az űrben, és ott fent is nyilván, ahová a mennyet képzeljük. Sehol nem látott semmilyen istent. Legalábbis ezt nyilatkozta, amikor visszaérkezett a földre. Ez esetben tehát nincs is? Ha Gagarin nem látta? De hát hogy a csudába lehetne a hitünket megvédeni? És kitől kéne? Védekeznünk viszont épp a tudatlanságunkkal szemben volna helyénvaló. A saját tudatlanságunkkal meg a többiekével. Kellett hozzá némi idő, hogy ráébredjek: legyen bármilyen kicsiny és bármennyire perifériára szorított egy hatalom – a bután tartásban hisz. Mármint a hívei bután tartásában. Az az önvédelmi eszköze. Ám hogyan is lehetett volna elvárni egy katolikus gimnáziumtól a hatvanas években, hogy betekintést akarjon nyújtani (az akkor még szellemi teljhatalmat élvező, mára divatjamúlt marxista tanokra utalás nélkül) a tudatot befolyásoló társadalmi történések közé? „A lét határozza meg a tudatot.” Honnan lett volna felhatalmazása megvilágíthatni a növendékek elméjét, hol, miért és miként alakult ki egy-egy (világ)vallás, melyek a hasonló és melyek az egymástól eltérő fő vonásaik… Beszélni arról, hogy a mitológiák a világ minden táján és minden korszakában az EMBER hiedelmei, s mondja bár tollba a Szentlélek a történetet – az mégis az emberi elme lenyomata. A szent iratok az emberi kultúrák legnagyszerűbb gyümölcsei. Az pedig, hogy Isten, az én istenem létezik-e, s hogy én miként csüggjek rajta – maradjon csakis az ő meg az én dolgom. Mit se számít, hogy Gagarinnal egy fia isten se száguldott szembe az égbolton. Effélékről beszélgetést kezdeményezni… Valószínűleg ez idő szerint sem volna elvárható egy katolikus hitoktatótól. Az én csalódásomat természetesen a saját tájékozatlanságom és a tudatlanságom okozta. „A butántartottságom.” Lett okom kétségbeesni.
Amikor érettségi előtt állt a lányom, nekiindultunk Görögországnak. Az utazási iroda, amelynél jelentkeztünk, túrázós külföldi utakat szervezett. Busszal, sátorral, hátizsákkal. Az első program az Olümposz volt. Repesett a lelkem: tiszteleghetek a görög istenek előtt. Az olümposzi csúcs az istenek el nem múló székhelye, mondják (Odüsszeia) Sátrunkat az Olümposz-Beachen vertük föl egy kempingben. A híres hegység közelében. Megháltunk, s másnap kora reggel buszunk elvitt az Olümposz tövébe. Fölpillantottam. „Alföldi” szívem van, nem szereti a hegymászást. Irdatlan monstrumnak láttam az istenek lakhelyét. Pillanatig sem képzeltem, hogy följutok. De azért nosza, gyerünk! Rekkenő augusztusi nap ígérkezett, már a reggel forró volt. Mentünk, kapaszkodtunk. Útitársaink sorra elhúztak mellettünk, leánykám szolidárisan caplatott mögöttem. Meg-megálltam, hogy levegőhöz jussak. Ilyenkor körbemustráltam a felséges ormokat. Minél többször, annál inkább éreztem az istenek jelenlétét. Zeusz atyát és hitvesét, Hérát meg Pallasz Athénét, Apollónt és a többieket. A haláltalanok, a sose múló égi lakók – ahogy az ókori görög dalnokok nevezték őket. (Mit számít, hogy a görögök már vagy kétezer éve nyugdíjba küldték isteneiket erősen változó társadalmi folyamataik következtében.) Mentem feléjük, erőltettem a lépéseimet a fogyó levegőben. Néhány hete a ménkű belecsapott egy idős házaspárba – ott az Olümposzon. A buszon mesélte a túravezető. Már lefelé tartottak, amikor kitört a vihar, s hiába rejtőztek el egy sziklameredély tövében, a villám megtalálta őket. A fellegtorlaszoló lesújtott Philemonra és Baucisra.
Menetelünk, leszakadva a többiektől, hull a verejtékem, kapaszkodunk a sziklafalba vájt ösvényen fölfelé; nemcsak a nap perzsel, esküszöm, magamon érzem az istenek tekintetét. És amikor már szinte kibírhatatlan a fizikai megpróbáltatás, és hatalmába kerít a kétségbeesés – egy fa tűnik fel a sziklafalban. Az út jobb oldalán. Balra lent a szakadék. Egy kicsinyke fa, teljesen egymagában. Épp annyi árnyékot vet az útra, amibe belezuhanhatunk. Oázisnak bizonyult, nem délibábnak. Megmenekültünk. „Köszönöm, Zeusz atya!” – lihegtem az út porában, és egész lényem tudta: a görög mitológia főistene könyörült meg rajtunk. Hogy az árnyat adó fát az ő parancsára ültette be a sziklafalba, talán épp az imént, mondjuk maga Hermész, az úton lévők oltalmazója.
Bennem már jól megférnek ők. Zeusz, Jahve, Jézus. És persze Buddha. A többieket, sajnos, nem ismerem.
Olvasni viszont leginkább a buddhista Osho gondolatait szeretem.
 

Vissza a tetejére