Öt piczi – nagy témáról

I. Érted
A bécsi Stephansdomban kezembe nyomtak egy névjegy méretű, kétrét hajtott kartont. A külsején ezt olvashattam angolul:
„Én itt vagyok érted. Isten”.
Amikor szétnyitottam, belül meg ez állt:
„Mit tehetek érted?”
Ó! Komolyan vettem. Odaírtam:
„Add, hogy örömöm teljék az életemben, ameddig csak tart.”
Kapok-e választ?
 
II. Írás
A prózaírás (lehet, hogy bármely műfajú szépírás) tulajdonképp rejtelmes társalgás istennel – valamilyen istennel. Aki próbálta, igazat ad nekem. Lehet a párbeszéd egyoldalú, amíg a szerző nincs jó erőben, ám előbb-utóbb mégiscsak kérdezz-felelek.
Mario Vargas Llosa, a később Nobel-díjassá lett perui író egy szabatos és vastag monográfiát írt Gabriel García Márquezről, az akkor még szintén nem Nobel-díjas kolumbiai kollégáról, az idő tájt barátjáról, a Száz év magány megjelenése után. A címe – Egy istengyilkosság krónikája – arra utal, hogy szerinte a regényíró letaszítja istent a trónusáról, s ő ül a helyébe, másként nem tudna embert teremteni, azt fölnevelni, földbe döngölni vagy felemelni, végső esetben megölni. Ezek isteni monopóliumok.
Hát így.
Isteníró?
Én inkább íróisten szeretnék lenni. Nem baj, ha nagyképűen hangzik, egy isten ritkán szerény.
 
III. Olvasás
Jó könyv csodát tesz. Olyan módon működik tehát, akár a próféták. Nem vizet változtat borrá, vagy néhány cipót sok kenyérré, hanem az értő olvasót varázsolja regénybéli alakká. (Színdarabra, versre, egyéb igényes szövegre is áll a párhuzam.)
Úgy tartom, legalább olyan jó olvasó vagyok, mint amilyen író (föltéve, hogy… értik). Sokszor jártam ilyen alapon például a tizenhetedik századi Angliában és Spanyolországban, vagy a tizenkilencedik századi Oroszországban vagy Franciaországban, hogy a bármely időkbeni Magyarországot ne is említsem.
Ahány jó könyvet olvastam, annyi életet élhettem a sajátomon kívül. Ilyen alapon az olvasás sokéletűvé teszi az embert, ami szinte már halhatatlanság.
További jó hír, hogy ahányan magukévá tesznek mondjuk egy regényt, az annyiféle művé válik, hiszen mindenki hozzáteszi a maga emlékeit, egyéniségét, képzeletét. Az olvasók társszerzők – szerencsére a honoráriumból nem kérnek, sőt pénzt adnak a könyvekért. Isten, jól találtad ezt ki, köszönöm szépen.
 
IV. Mise
Mi se kaptunk vallásos nevelést.
Irigylem azokat a hívőket, akik egyházközösségek aktív tagjai. Vasárnaponként nemcsak azért járnak a templomukba, hogy dicsőítsék az urukat, hanem azért is, hogy találkozzanak. Számukra a mise szociális esemény. Ha valakit baj ér – haláleset, pénzügyi katasztrófa, gyógyíthatatlan betegség –, a gyülekezet szárnyai alá veszi, vigasztalja, támogatja. Ez főleg az angolszász világban zajlik így, szinte hibátlanul.
De mi van azokkal, akik nem hívők, vagy nem járnak templomba? Marad nekik a kocsma?, a diszkó?, táncház?, esetleg a koncertterem? Csakhogy utóbbiak többnyire esti programok. Annyira jó volna, ha vasárnap délelőttönként tartanának civil misét valahol. Templomszerű helyiségben. Prédikátorok beszélnének világi témákról. Ostya helyett Tibi csokoládét kapnának a résztvevők. Gyónni lehetne, fülkében vagy nyilvánosan, penitenciát is kiszabnának. Példa: Elmondod hússzor, hogy nem szólsz bele a lányod nevelési elveibe! Vagy: Fölhívod harmincszor az édesanyádat! Esetleg (plagizáció): Megbocsátasz az ellened vétkezőknek!
Sok részletkérdés kidolgozásra vár. Ha valakik elfogadják és kivitelezik az ötletet, szóljanak, egy megbízható hívük már van.
 
V. Sóhaj
Óvodáskoromban (többek között) olyannak képzeltem istent, amilyennek az asztalos nagyapámat láttam, sajnos csak öt évig ismerhettem. Szemüveges. Szigorú. Hallgatag. Fájós lábú. Pontos (kétszer mérj, egyszer vágj!). Ami még fontos: volt mindig pénze, s ha találkoztunk, nagylelkűen adott belőle.
Isten sajnos mégsem ilyen, ez kétségtelen. Ezért ritkán jut eszembe, hogy kérjek tőle valamit. Már csak azért sem, mert ha elképzelem, hány ezer – millió, milliárd – óhaj, sóhaj, kívánság száll föl őhozzá minden egyes pillanatban, kötve hiszem, hogy egyáltalán hallja ezeket, avagy az írottakat képes elolvasni. Idegesen pisloghat, hogyan gondolja az emberiség, hogy fölfogható a töméntelen mennyiségű megrendelés?
Ennek fényében csoda, ha néha mégis…
Hála istennek! (Ámbár Auschwitzért még szemére hányok, ha egyszer a színe elé kerülök.)
Lehet, hogy nem is kell hinned benne. Elég, ha ő hisz tebenned.

Vissza a tetejére