A műparaszt (Móricz Zsigmond)

 
A tanárnő felszólít, kötelező olvasmányt dolgozunk fel, amit persze nem annyira szeretünk, mert ki tudna egy olyan hőst szeretni, mint Nyilas Misi, aki kicsit erőszakos, meg mindig meg van sértve, és mindig úgy csinál, hogy ellene összeesküdött a világ, közben persze látszik, hogy milyen világmegváltó ambíciók tombolnak benne. Ráadásul a könyv mellett ott van a mindenféle értelmezés, a tankönyveké, az irodalom-tanárnőké, s a filmek édeskés világa a senki által nem szeretett, sajnálni való gyerekről. Kicsit szégyelljük is magunkat, hogy éppenséggel mi sem szeretjük annyira, sajnálni meg végképp nem tudjuk, mert kicsit meg is játssza ezt a lúzert, az örök vesztest, holott ő valójában arra játszik, hogy örök győztes legyen. A sajnálat kiváltása is csak eszköz, hogy minél előbb elérje célját, s megértse a világ, ő mindenkinél különb, ezért neki különb elbánás jár.
Kötelező olvasmány a Légy jó mindhalálig (1920), olyan is, mondja az egyik osztálytársam, de a tanárnő szereti. És az sem árt, ha tudják a diákok, hogy ki volt ez az író, meg ezt, mármint az életrajzot, mindenki meg tudja tanulni, még az is, akinek semmi érzéke a finomabb és érzékenyebb dolgokhoz, mint amilyen az irodalom, akikből mondjuk tőzsdecápa lesz, akiket amúgy ez az író nagyon utált. Egyszer vett részvényeket, de rögvest eladta, amikor elkezdett volna hasznot hozni, mert irtózott az olyan pénztől, amiért nem dolgozott meg. Ő a Nyilas Misi, mondja erre az osztálytársam, magáról írta! Ez baromi szar üzenet, mondja a másik, ráadásul az apám is ilyen, azért vagyunk szegények, ki tudna annyit dolgozni, hogy gazdag legyen, munkából, ugyan már, és elmondja, miképpen lehet se perc alatt Magyarországon meggazdagodni, s ahogy beszél, öntudatlanul máris egy Móricz-regényben érezhetjük magunkat, a törvényekkel lefedett rablás és korrupció birodalmában, ahol a főhősök örökösen morális meghasonlottságba keverednek, s nem ritkán emiatt kinyírják magukat. De ilyen, mondja ez az osztálytárs, csak a regényekben van, mert különben pont ezeknek nincs olyanjuk, hogy lelkiismeret, szóval soha nem lennének öngyilkosok, épp ellenkezőleg, nem győznek dőzsölni a luxuséletükben, s kínozni a náluknál szerencsétlenebbeket, akik a végén még képesek öngyilkosok is lenni.
Megtanultad?, kérdezi a tanárnő, s a diák, aki mondjuk épp én vagyok, elkezdi mondani, hogy Móricz Zsigmond Tiszacsécsén született 1879. június 29-én, Péter-Pálkor, a hagyomány szerint az aratás megkezdésének napján, elszegényedett parasztcsaládban. S a tanárnő nem állít meg, holott már az indító mondatban van két helytelen állítás. A pontos dátum, már ha hihetünk az anyakönyveknek, július 2. De hát július 2. nem egy jeles nap, legalábbis Móricz számára nem az, mert arra nem gondolt, hogy ez épp az év közepe, hiszen előtte is 182 nap van, és utána is ennyi következik, szóval két fél év határán született. S ez olyan szimbolikus dátum, ami még azoknak is mond valamit, akiknek fogalmuk sincs, mi köze a kenyérnek a búzához, a búzának az aratáshoz, az aratásnak Péter-Pálhoz, Péternek meg Pálhoz. Aztán ott a másik állítás, hogy elszegényedett parasztcsalád, ami úgyszólván romantikus túlzás, afféle Móricz által vágyott népmesei múlt. Mert szerzőnk első prózaírói tette korántsem a Fehér könyv elnevezésű jegyzetfüzet megkezdése (ami amúgy tényleg fehér volt eredendően, és könyv) a debreceni kollégiumban 1893-94 fordulóján, s még csak nem is az ifjú újságíróként sorozatban közölt Magyarok a tengeren (1906, később Pipacsok a tengeren, 1938) című ifjúsági regény, sem pedig az Erdő-mező világa (1906) címen összegyűjtött verses állatmesék, az első könyv megjelenése. Az első prózaírói tett az volt, amikor önmagát tizenkét évesen, egy Csokonairól szóló életrajzi könyvet olvasva, egy hatalmas, múltba nyúló legendákkal tarkított elbeszélés részesévé teszi. A történet fejezetei: Csokonai, Petőfi, Jókai, Arany, mintha ezek az életek afféle csonkán maradt előzményei volnának a betetőzésnek, ami nem más, mint a Móricz Zsigmond című fejezet.
Hogy igazán hatásos legyen ez az utolsó fejezet, a főhős életét az elbeszélés elvárásaihoz kellett igazítani. Móricz megváltoztatja a születése napját, hogy akkor induljon ez az élet, amikor a paraszti világban a legnagyobb történés, a nagy betakarítás kezdődik. Később azzal kérkedett, hogy a nagyobb regényeit ezen a napon kezdi el írni, úgymond, hő hatására kiperegnek belőle az értékes magvak. Persze itt is élhetünk a gyanúperrel, hogy ez is csak írói túlzás, hisz jószerével több a nagyszabású regény, mint ahány június 29. volt az írói életében. A kiemelt napon született főhős mögé kellett még egy meseszerű múlt is arról a paraszti nyomorról, amiből kiemelkedni tényleg csak az isteni kenettel megszenteltek tudnak. Holott nem az volt ez a múlt, mint vót mondva. Az apa valóban árva volt, de nem apátlan nőtt fel, mert alig hogy elveszítette az apját, lett nevelőapa a családban. Egészen fiatalon vállalkozásokba kezd, afféle vakmerő újkapitalista, akinek az ambícióit nem korlátozza sem származás, sem anyagi helyzet. „Édesapám igazi self-made man volt. Könnyen szerezte a tudást, és könnyen alakított rajta” (Életem regénye, 1939).
Az anya mindkét részről református papcsaládból származik. Apját ugyan hamar elveszítette, de attól még ő a paplány marad a faluban. Móricz Bálint a papi örökségbe költözik bele, s ezzel a háttérrel folytatja vállalkozói ügyeskedéseit. Kellett neki a rangos feleség, hogy még véletlenül se lankadjon benne a többet akarás vágya. Soha nem akart paraszti keretek között gondolkodni, ennek a katonaságtól alacsonysága miatt kiszuperált kis embernek szűkös volt a falu keretrendszere. „Az apám mint fiatal legény egyáltalán semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ebbe a faluközösségbe beleilleszkedjék, s ennek a faluparancsnak alávesse magát… Amit Mórucz Bálint csinált, az fellázította az egész falut. Öregeket és fiatalokat. A legkisebb az egész faluban, s a legnagyobb legény. Oly alacsony növésű volt, hogy nem ütötte meg a katonamértéket... De hogy egy ilyen pöttöm legény a leghangosabban énekeljen a templomban csak azért, mert tud és mer énekelni? Az tilos. Hogy éjjel legeltesse a határt, s mire a csősz kitörüli a szeméből az álmot, akkorára dagadt hasú lovakkal vagy ökrökkel hajtson haza, az felháborító. Hogy vitában, ujjhúzásban, veszekedésben mindig ő legyen az első és a legnagyobb szájú, az az egész falu megrovását maga után vonta” (Életem regénye).
A valahai cimboráitól, a szegény legényektől elidegenedett, de a gazdagok által be nem fogadott Móricz Bálintnak házai vannak, malma, s végül mintegy megkoronázandó a tevékenységét, cséplőgépet vesz. „Öt év alatt az öt holdból negyvenet vagy ötvenet csinált; négy ház a faluban, vízimalom, ezer pengő adósság. Már igazán semmi se volt hátra, csak az a tüzesgép” (Életem regénye). Ez utóbbi a cséplőgép, ami végül megváltoztatja a család életét. A gép nem váltja be a hozzá fűzött üzleti reményeket, s máig tisztázatlan körülmények között felrobbant. A tisztázatlanság annyi, hogy levél maradt róla, hogy Móricz Bálint fontolgatta a felrobbantását, hogy a biztosítóval kifizettethesse a károkat. Hogy így történt-e vagy nem, senki nem tudhatja. Egy biztos, Bálint a vásárlás után minden vagyonát, tehát a biztosítékba helyezett ingatlanokat is, a feleségére íratta, s ha épp otthon van, amikor az esemény történik, mert persze nem volt otthon, nehogy rá lehessen bizonyítani az esetet, akkor a kiszálló ügyvédektől megrémült anya és nagyanya nem ír alá minden papírt, s nem passzolja át a teljes vagyont a hitelezőknek, teszi nincstelenné a mindeddig jómódban élő családot. Móricz ekkor hatéves. Valójában semmi emléke nem marad Tiszacsécséről, csak valamiféle álomszerű érzés a valahai jólétről, biztonságról, ami valahol a lelke mélyén egyik katalizátora lesz az írói pályának, a korrekció vágya, a család visszahelyezése oda, ahonnét leromlott.
A géprobbanás kirobbantja Móriczékat a biztonságból, s ettől fogva elindul a családvándorlás, s a szegényesebb, időnként nyomorgó élet, az otthonteremtési kísérletek sorozata. De hiába minden szegénység, ambíciójában ez a család soha nem volt és nem lett paraszt. A szülők még időlegesen sem dolgoztak parasztként, nem jártak napszámba, nem voltak uradalmi béresek, nem üvöltöztek velük a földbirtokos vagy a bérlő munkafelügyelői. Bálint ács volt, az anya meg varrásból keresett némi pénzt. A paraszti romantika, ami körbeövezi a móriczi életművet, valójában az író által létrehozott népmese, amit aztán a gyökerektől és a földszagtól narkotikus révületbe eső polgári világ, s később a politika is továbbértelmezett, és a legendák szegényes viskójából palotát épített.
Móricz a mély együttérzés, a látszólagos sorsközösség vállalása ellenére sem, soha nem volt részese a paraszti világnak. A családja és a saját helyzete mindig kívül értelmeződött a faluközösségen, idegenkedés, némikor megvetés és gúny övezte a családot. Elég csak arra a sokszor elmondott történetre utalni, amikor Prügyön (1908 előtt Pthrügy), elterjedt az apjáról, hogy macskát evett, s ettől fogva Cic móricnak csúfolták őket. „Egyszerre ott állok, remegve, dideregve, mint a hecc-heccben űzött kis kutya az út közepén: ott állok Pththrügy utcáján, félhosszú suta kis nadrágomban, soványan és megfélemlítve és körös-körül zúg az egész faluból a gúnynév. Amit édesapámra ragasztottak. Cic móric... Ez a szó egy egész életre összetörte önérzetemet. Még ma is csak az vagyok: soha kigyógyulni ebből nem lehet…»Cic móric« s el kellett magunkat szánni a halálra, az erkölcsi halálra, a kiközösíttetésre, a számkivetésre: ezért kellett elbujdosni a faluból, ki kellett vándorolni, hogy ne halljuk többet a kórust, öregek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok röhögve, vijjogva, ugatva kurjantottak fel, ha egyet megláttak közülünk: »Cic móric.«
Mint a zsidók a mozdulatlan nemzetek kellős közepén, hiába bújtak már be a legszebb házakba, a legjobb életbe, a legbiztosítottabb jogi és alkotmányos formákba: megmozdul a tömeg, és egy pillanat alatt visszadühödik farkassá, s széttépi a közéjük keveredett rókát. Más a szőre, más a bőre, más a hangja, más a minden életnyilatkozása. S a tömeg boldog, hogy rájött az igazságra: arra, hogy ez egy másfajta állat, s ha más, akkor szabad széttépni...”
A Móricz család, s persze a gyerekek is kívülállók maradnak mindenütt, parasztok közé csúszott nem parasztok, akik egyszerre szeretnének kivételes helyzetbe kerülni, s egyszerre beolvadni is. Móricz egyénileg és családilag is megéli azt az emberi alapszorongást, hogy egyszerre akarunk feloldódni a közönség biztonságos akolmelegében, s egyszerre akarunk lenni kivételezettek, akik képesek akár a közösség ellenében is megőrizni és fenntartani a szuverén személyiségüket.
A csécsei paradicsomból a szülők Prügyre, Móricz pedig egy évre Túristvándiba kerül (1884) a nagybácsihoz, ahol bónuszként ott van az anyai nagymama is. Az ottani lét hozza ki belőle a teljes elidegenedettség érzését. Ez már nem kívülállás, hanem magány. „Senki sem érdeklődött irántam. Oly magánosság szakadt rám, eleven halott lett belőlem: még meg sem született, már elfeledték. Amint beléptem a tanterembe s ott voltam a nyüzsgő, zsivajgó, büdös és szuszogó gyerektömegben, úgy magamban maradtam, betegen, sértődötten, szédülten. Pedig de szerettem volna első lenni; ha ujjonganak felém, mint még nemrégen a csécsi nyári iskolaudvaron. Nem lehet leírni, elmondani, érzékeltetni azt a meglepetést, azt a fájdalmat, ámulatot, ami bennem volt. Pirultam a szégyentől, a magánosság szégyenétől. Mintha nem is azon a nyelven beszélnének, amin én, nem az a fajta emberek volnának, hogy soha annyi gyerek közt hozzám egy se szólt egy szót sem. Legalább ez maradt bennem” (Életem regénye). És ez a fontos, nem az, hogy valójában mi volt, hanem az, ami ebben a sértett kisfiúban megképződött, mert a valóság korántsem az, ami történik, hanem az, ahogyan megéljük. „Ebből a csodálatos magánosságból született meg a jellem. Istvándi jellemképző iskola volt nekem. Hogy nem volt kivel beszélnem, el is zártam magam a beszédtől, és megrettentem, ha valaki kérdezett. Hogy nem volt senki, akitől valami jót és kedvezőt kaptam volna, valósággal emberkerülő lettem. Megrezzentem, ha valaki rám nézett. Menekültem, ha úgy vettem észre, hogy valaki felém közeledik” (Életem regénye). Megképződik néhány újabb katalizátora ennek az írói sorsnak, egyrészt a kívülről való rálátás készsége, a távolságtartás, ami alapja az írói látásmódnak, hogy képes vagyok minden élethelyzetet reflexíve és nem a privát elfogultságok felől szemlélni. Másrészt a magány felszámolásának örök és elérhetetlen vágya, az a belső indulat, ami minden reflexivitás ellenére érzelmi lendületet és erőt ad az ábrázolásnak.
Már szinte készen is lenne az érzelmi alap, de jön egy következő állomás, Prügy (1885), ahol beszerzi az első igazi sebeket, sértettségeket, hogy igazi vér legyen majdan a művek kenőcse. Bár nem parasztok, mégis el kell szenvedniük az éhség és kiszolgáltatottság megaláztatását. „Mintha csak azért lettem volna íróvá, hogy megmutassam azokat a sebeket, amelyeket hétéves koromtól tízéves korig Pthrügyön át kellett élnem” (Életem regénye).
A kívülállás, a falutól való idegenség érzése, mint gyerekkori alapélmény, tulajdonképpen végigkíséri Móricz egész életét. Született kívülálló, ahogyan tulajdonképpen az apja is az. Móricz Bálint a falusi ámokfutások után Sárospatakra költözik, hogy mind a hét gyerekét, hét maradt a kilencből, ami ez idő tájt nem rossz arány, rendesen kitaníttassa, és feljebb lökje a társadalmi ranglétrán, s ez sikerült is neki. Elindult egy úton, amin aztán a gyerekek mentek tovább, annál is tovább, mint amit álmaiban gondolni mert volna. A családban az alapok és az ambíció is polgári. Az apa életakaratát, céltudatos működését számos mű megőrizte, a leghitelesebben talán a Sárarany (1911). Az első igazi regény főhőse, Túri Dani, az örökösen újításokban, üzletelésben és gyarapodásban érdekelt, agilis örökmozgó, akinek gyarapodási vágya ritmusban van a szexuális vággyal, s persze mi más okozná a pusztulását, mint ez a férfigőg. A főhős, mint oly sok másik műben is, mint például a Rózsa Sándor-regényekben (1941–42), egyszerre az apát mintázza, s egyszerre alteregója a világot meghódítani akaró Móricznak. Amúgy Nyilas Misitől Árvácskáig ez az akarat szinte minden Móricz-hősben fellelhető, mintha egymásnak adnák át a stafétát, hogy testvérkém, innét fuss te tovább. Ha sematizálnánk a Móricz-regények lélektani alapjait, akkor nem többre, mint három dologra bukkannánk. A naggyá levés vágya, a házasság nyűge és a szerelem múlékonysága a sarokkövei ennek a talapzatnak. Főhőse e történeteknek a valamelyik úton kudarcot valló férfi, valamint a szerző által nem túl leleményesen elnevezett két nő, a házasság rabságát és a biztonságot szimbolizáló „Boldogasszony” s a szerelem mákonyát képviselő, ám támaszt sosem jelentő „Szépasszony”.
A sok-sok mű olyan, mintha egyetlen nagy történet fejezetei volnának. Mióta ember az ember, folyik a nagy elbeszélés, ahogyan Seherezádéé, hogy megmeneküljön a haláltól, újra és újra felveszi az elbeszélés fonalát az Ezeregy éjszaka meséiben, úgy veszi fel a szálat minden újabb mesélő, azzal a hittel, hogy amíg a mese tart, megmenekülünk a pusztulástól, s ha konkrétan az egyes ember nem is, de az ember mint általánosan létező mindenképpen. Minden író továbbmondja a mesét, s önkéntelenül is rácsatlakozik a közös elbeszélésre. Móricz konkrétan megnevezi azt a legendát, aminek a szálát ő viszi tovább. Én vagyok az utolsó, mondja némiképp ellentmondva a valóságnak, aki beteljesíti a nagy elbeszélést, a szegény ember legkisebb fia, aki levágja a sárkány mind a hét fejét, kiszabadítja a királykisasszonyt, s beteljesíti az egyéni sors diadalát, ahogyan a közösség elvárásait is, olyan királyság lesz, amiben mindenki boldogan él, amíg... Amíg nem kezdődik el egy újabb mese.
Bár a nagy elbeszélés sosincs beteljesítve, de Móricz bizonyos értelemben valóban az utolsó volt. Az utolsó, aki ilyen nagy ívű múltat tudott nem a művek, hanem az elbeszélő személye mögé eszkábálni. Az utolsó, aki ilyen mértékben képes volt legendásítani a valós életeseményeket is. A mai író utalhat hagyományra, elődökre, de egy hitehagyott, hőstelenített korban, európai születéssel aligha lehet legendás múltat gyártani. Persze minden író, ahogyan egyébként minden ember, él azzal az ösztönös hamisítással, hogy a múltját mindig az aktuális jelenének elvárásai szerint alakítsa. A múlt elbeszélése örökösen változik, máshová kerülnek a fókuszpontok, más és más eseményeket emelünk ki, sokszor már nem is az eseményre, hanem az arról való elbeszélésre emlékezünk. A magunkról való beszéd, hasonlóan az irodalmi művekhez, nem kis mértékben fikció, ám az adathamisítás egy ilyen átvilágított korban szinte lehetetlen. Móricz utolsó a nagy legendagyártásban, s egyben egyedülálló is a magyar próza történetében, élet és életmű oly gazdag, hogy bárhol nyitjuk fel, ömlenek ránk a gondolatok, problémák, s nem utolsósorban a kivételes alkotások, amelyek a valóságukkal messze túlmutatnak minden legendán, ha van kedvünk és merszünk a legendák páncéljának feltöréséhez.
Mert nem csak előnyei, amilyen például a könnyen beazonosíthatóság, vannak hátulütői is, ha kirakjuk magunkra a cégért: ezek vagyunk mi. Ha megszüntetjük azt a sokszínűséget, amiből fakad az, akik vagyunk, s egy aktuálisan előnyökkel járó értelmezésbe vezetjük bele az életünket, számolni kell azzal, hogy a stigma ráég a sorsunkra, s írók esetében az életműre is. Hogy konkrétan fogalmazzak, ha nincs kedvünk nagy parasztírót olvasni, Móriczot tokkal-vonóval kidobjuk az ablakon. S voltak évtizedek, amikor szerzőnk nevének említése magát a szóba hozót is a kapa, kasza, vetőmag értelmezési tartományába helyezte. Ami korábban marketingszempontból előnyös volt, hisz az úrhatnám világban parasztkodni maga volt az originalitás, a későbbi korok számára éppen hogy bezárta az életművet a parasztdizájn páncélszekrényébe. A legenda felülírta a belső tartalmakat. Holott Móricz nem parasztíró, nem is volt soha az, pusztán a saját világépítéséhez használta azt a környezetet, amit jól ismert, a falut és a kisvárost. Ahogyan minden író azzal a reáliatartalommal él, amit ismer. S éppen azért tudta használni, mert volt rálátása, hiszen benne is volt, de inkább nem. „Nekem írás közben kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a falut megírjam” (Napló, 1934). Ő az első a magyar irodalomban, aki nem nyűgöződik le a környezetábrázolástól, sem a nyomor natúrájától, mint Bródy Sándor, sem a vidék romantikájától, mint Mikszáth Kálmán, sem a történelem heroizmusától, mint Jókai. Bár Móricznak minden fontosabb művében van szolidaritás a vidék, a szegénység iránt, mégis inkább használja a környezetet, hogy meg tudja írni azokat a belső problémákat, amelyek őt mint embert és írót mélyen érintik. „Egész életemben az volt a bajom, hogy olyan dolgokról írtam, amit nem ismertem eléggé. Legtöbb sikerem azzal volt, hogy a parasztokról egészen új dolgokat mondtam el. Janka volt az egyetlen, aki nem hitt a parasztjaimban. Ő tudta, hogy ezek nem parasztok, hanem én magam vagyok, és az egész falu csak álarc, és megjövendölte, hogy mihelyt a falu olvasni fog, kikészítenek” (Napló). S persze parasztírózás közben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy szerzőnk nem kevésbé Budapest dalnoka is. Számtalan kiváló munka, a Rab oroszlántól a Házasságtörésen át rengeteg novelláig épp a főváros világát dolgozza fel, sokszor szinte nagyobb pontossággal, mint a vidéket, hiszen itt nincs a legenda és az ismeretlen falusi környezet mint véderőmű. Ezekben a könyvekben épp azokról ír, akik olvassák, nem volt mód elmaszatolni a valóságot.
Móricz, ez a szofisztikáltan gondolkodó, akárcsak a regények struktúrájából is láthatóan rendkívül okos és meglehetősen művelt alkotó, szerette a sudribunkó látszatát kelteni, örült, ha leparasztozták. „Ha megírnám, hogy Móricz Zsigmond, ez a királyi művész milyen irtózatos ökör volt, ki hinné el nekem?”, írja róla Füst Milán a Naplójában. A népmesei múlt legyártásához szinte minden művét felhasználja, de élvonalban az Életem regénye van, amiben nem kevesebbet állít, mint hogy az első tíz évben, amit e könyv feldolgoz (Csécse, Istvándi, Prügy), minden lényeges megtörtént vele. Abban a hiszemben akarja tartani az olvasót, hogy mindazok az indulati és érzelmi események, amelyek felfűtik a regényeket, a gyerekkorból fakadnak. Bár tagadhatatlan, hogy a naggyá levés vágya, a magány megszüntetésének akarata, a megaláztatás felülírása, mint alapgesztus, majd minden mű mögött ott bujkál, vagy épp nem is bujkál, hanem világosan megmutatkozik, Móricz mégsem tartozik azok közé az írók közé, akik egyetlen szemléleti pozícióból tudnak autentikusan megszólalni, amilyen a legtöbb munkájában például Kosztolányi volt a gyermeki vagy kamaszszemlélettel. S nem is egyetlen életidőszak a tápja a különféle munkáknak, amilyen Kertész Imre, Ottlik Géza életműve. Móricz folyamatosan gyűjt be életélményeket, s velük együtt életsérelmeket, amelyek időről időre belepörögnek a művekbe, és tematikailag, érzelmi feszültség terén vagy épp beszédmódban megújítják azokat.
Minden életesemény írói anyag a számára. A prügyi magányban azt éli meg, hogy mindenki csak magáról akar beszélni, a másik ember (a másik ember itt a kis hétéves Zsiga) senkit nem érdekel. Elhatározza, ő olyan lesz, aki kerüli a magáról való beszédet. A „nil de mé”-t (semmit magamról) mint elbeszélői alapelvet élete során gyakorta megfogalmazta, de ha őszintén megkapargatjuk az életművet, inkább azt látjuk, hogy ő pont olyan, aki mindent el akar mondani magáról. Helyesebben: mintha örökösen keresné azt a formát, azt a koncentrációs szintet, amiben érdekessé és általánosan érvényessé válhat az, amit magáról el akar mondani. A naplók konkrét bejegyzéseit szinte szó szerint visszakereshetjük a regényekben, néha még a nevek is rímelnek, az 1929-es naplóbejegyzésekben kuncsorgó Móricz Idából Adél lett a Rokonok lapjain. Nem véletlen, hogy Janka időnként bejelentette igényét a szerzőtársi státuszra, hiszen minden érdekes mondata másnap vagy még aznap belekerült az aktuális írásba, s itt arról még nem is beszélünk, hogy Móricznak a Jankával való feszült érzelmi viszonya milyen mértékben fűtőanyaga a legtöbb műnek. Mert nemcsak anyagra van szükség a történetek felépítéséhez, hanem olyan érzelmi erőre, amitől fel is izzanak ezek a történetek, amitől lélek költözik a sorsokba, szereplőkbe. „Míly különös, hogy ez az ember, épp Móricz tette nékem azt a vallomást, hogy őt a felesége tette naggyá. Egész élete minden energiája arra kellett, hogy bebizonyítsa néki, hogy érdemes volt hozzá mennie feleségűl” (Füst Milán: Napló).
De egyelőre ott vagyunk, hogy ez a kisfiú semmit nem tud mondani magáról, hiszen senki nem kíváncsi erre az életre. Kivetett, miként kivetettek a nyomorultak, akiket mindenki megvet, még a gyerekeiket is, tolvajok, mert éhesek, büdösek és mosdatlanok, mert nincs váltóruhájuk, s nincs hol mosdaniuk. Született gazemberek. Hát ez is történt ezzel a kisfiúval, hogy mint maga is sérült és sértett, képes volt érezni a másokkal szembeni igazságtalanságot, s ez megalapozta azt az ábrázolási módot, amiben sem nem felsőbbséges vizsgálóbíróként, sem nem a szegénységtől, a nyomortól lenyűgözött, szánakozó jómódúként, hanem velük egyívású társként tudott a sorsüldözöttekről beszélni.
Móricz a ,,mindenmegtörtént” tíz éve után Debrecenbe kerül (1890), a református kollégiumba. Az első év kudarcos, hisz többet beteg, mint egészséges. Nyáron azonban, a környék gyógyvizes disznódagonyázójában heverve, végleg meggyógyul. Emiatt aztán egész életében rajong a gyógyvizekért, kiemelt szereplő ebben Hévíz. Innét ered egészségkultusza is. „Én a testemmel szerződést kötöttem, hogy én végzem a magam dolgát, ő is végezze a maga dolgát. Én nem töltök bele semmi mérget, se alkoholt, se bacilusokat, már nem is dohányzom, amióta ő figyelmeztetett, hogy neki ez nem ízlik; este rendes időben lefektetem, semmi rendellenes dologra nem kényszerítem – ezért ő köteles engem jól kiszolgálni... még azzal se zavarjon, hogy megtanuljam, ki ő, s mi a fiziológiája” (Kritika Karinthy Utazás a koponyám körül című regényéről). Az egészséges test persze megint csak mítosz volt, hisz Móricz egészen fiatalon véznából pufók lett, s még véletlen sem keltett egészséges benyomást az őt szemlélőben. „Móricz lehetetlenül távol állott a hatalmas őserőtől. Egy elpetyhüdött izmú, csaknem vézna alak mozgott előttem, ügyefogyottan és nem inai nyugodt biztonságával. Lerítt róla, hogy eredetileg jól épített termetét mesterségesen satnyította el életmódjával. A sok szobalevegő, a sok ülés, a betűre hajolva vagy azt papírra vetve, tönkresilányította alakját, behorpasztotta mellét, és kidüllesztette pocakját”, írja róla Tersánszky.
A kis egészséges visszakerülve Debrecenbe, éltanuló lesz, a kollégium kedvence, nem is csak a kiválósága okán, hanem mert a nagybátyja, Pallagi Gyula is itt volt jeles tanuló. Debrecenben Móricz korántsem az, akiről a Légy jó szól, s még véletlenül sem a felnőttek ellenevaló összeesküvése löki ki abból a világból, hanem az a praktikus ok, hogy 1892-ben, a prügyi ház leégését követő évben a család Sárospatakra költözik. Az apa csak így tudott a család mögé anyagi alapot tenni, csak így tudta megszervezni az összes gyerek továbbtanulását. Debrecen után a sárospataki kollégium óriási változás, egyrészt újra otthon kell laknia, másrészt az itteni iskolában korántsem tudja megszerezni azt a tekintélyt, amit az előző helyen szinte automatikusan megkapott. Hatalmas létszámú osztályba kerül (57, aztán 45 fő), egy lesz a sok közül, egy az arctalan tömegben, holott számára csak a kiválasztottság elfogadható. Újra felerősödik a belső, vágyott énkép és a külső értékelés közötti feszültség. Ez az emlék katalizálja érzelmileg a Légy jó történetét, de hát Sárospatakon kudarcot vallani, abban nincs a puszta tényen túlmutató heroikus esemény, nem képződik tovább a legenda, szükségszerű volt a helyszínváltás.
Az új környezetben eszeveszetten küzd a státuszért. Drámát ír, önképzőkört szervez. „A vakáció egyre nagyobb boldogtalanságban telt el, mert nagyon elmaradtam a vad fickók közt futásban, birkozásban és vakmerőségben. Ellenben hozzá voltam szokva bizonyos fokig vezető pozícióhoz a patakinál sokkalta nagyobb és méltóságosabb debreceni kollégiumban, s valamit kellett csinálni, ha nem akartam elsüllyedni a közvélemény előtt. Írtam tehát egy színdarabot, és elő is adattam” (Ártatlanság, 1934). Ám hiába az önmegteremtési igyekezet, a tanulmányi előmenetele megrendítően gyenge. Latin, görög, német: bukás. Amikor a náluk vendégeskedő nagybácsi, látva a lesújtó jegyeket, ellenőrzi a tudását, meggyőzi a szülőket, hogy jobb, ha magával viszi az általa igazgatott kisújszállási kollégiumba (1897). Ez az a református nagycsaládi összefogás, ami mindvégig ideája és egyben keresztje is Móricznak. Az anya testvéreit, a leszegényedett Pallagi gyereket magától értetődően kitaníttatja az újdonsült férj, Móricz Bálint, s az iskolaigazgatóvá avanzsált rokon, Pallagi Gyula (regénybeli nevén Isaák Géza) kötelességének érzi segíteni az unokaöcsön.
Móricz olyan helyre kerül, ami ugyan nem ragyog oly fényesen a református kollégiumok listáján, mint a korábbiak, de kiváltságos lesz. Az igazgató unokaöccse, aki nem a többi gyerekkel lakik egy sokágyas hálóban, hanem az igazgatói lakásban. A tanárok és a diákok ekként kezelik, s szerzőnk nem idegenkedik a kivételezetti szereptől. Ekkor Móricz már író, nem azért, mert még Debrecenben eldöntötte, hogy ő író lesz, nem azért, mert a Fehér könyvbe firkálgat, vagy mert egy akadémiai pályázatra megírja első komolynak szánt művét, a Sertorius (1899) című drámát, hanem mert ösztönösen tudja, minden, amit lát, alapanyag az íráshoz. Megismer egy alföldi kisvárost, annak mindenféle szereplőjét, s ez bőséges anyagot kínál a későbbi kisvárosi terepen játszódó regények és novellák számára az Úri muritól (1928) a Forr a boron át (1931) a Rokonokig (1932). Kisújszállást Móricz rakja fel a magyar irodalom térképére. A kisújszállási lakosok persze ennek egyáltalán nem örültek, hiszen minden a városkával kapcsolatba hozható Móricz-művet kulcsregényként olvastak, mindenki tudta a történetet, és személyesen ismerte a szereplőket. Állítólag a városi tanácsban a Forr a borból volt egy olyan példány, amibe bele voltak írva a valós szereplők nevei, a valóság mint megfejtés.
E regény kapcsán, miként a teljes Móricz-életmű kapcsán, különösen fontos felvetés a valóság és fikció minden kívülállót izgató, örök kérdése. Móricz maga is élt azzal az írói csúsztatással, hogy regényei, kiemelten például A boldog ember (1935) vagy az Árvácska (1941), tulajdonképpen a valóságos történetek lejegyzései, afféle riportok vagy tudósítások az igazi életről. Holott a megmaradt jegyzetek alapján pontosan lehet tudni, hogy mindkét regénynél elég suta alapanyagból dolgozott, s valójában a fantázia és az elbeszélői készség emelte a történeteket irodalmi művekké. Móricz mégis szerette az ,,én csak lejegyeztem, amit az adatközlő mondott” gesztusával hitelesíteni a műveket. Ám ez a gesztus éppúgy része az elbeszélésnek, mint amikor egyes szám első személyű narrátort használunk, s azt a látszatot keltjük, hogy a szöveg azért hiteles, mert pont velem történt meg, tehát az átéltség az igazságalap. Ám az irodalmi mű igazsága művön belüli igazság, s nem a valóságon mérettetik meg. A mű létrejön az írói tapasztalat alapján, megteremtődik egy fiktív világ, aminek belső rendszerét, a játékszabályait az olvasónak el kell fogadnia. Ha el tudja fogadni, akkor be tud lépni a teremtett térbe, méghozzá a saját tapasztalataival. Amikor a saját tapasztalat és a mű által megélt tapasztalat, amely tartalmazza az írói alapélményeket és a fikció által felélesztett élményeket, egymásra talál, akkor érintődünk meg, akkor érezzük, hogy a mű hozzánk szól, akkor történik meg, avítt szóval élve, a katarzis. E miatt az elbeszélői szabály miatt az író mindig az elbeszélés belső szükségszerűségei és nem a valóságos emlékek szerint alakítja a szöveget. A szereplők úgy alakulnak a jellemükben, ahogyan a mű megkívánja, ahogyan az eseményeknek is az a logikája, ami a mű logikája. Minden utalás a valóságra, a megtörténtségre, még akkor is, ha önéletrajzról van szó, a fikció része. Megkockáztatom, ha a Forr a bort egy az egyben áttette volna Kiskőrösre, a kiskőrösiek éppúgy felismerték volna magukat, ahogyan a kisújszállásiak felismerték. Minden regényhős épp annyi tipikusságot hordoz magában, hogy bárhová áthelyezhető, s épp annyi egyediséget, hogy könnyen párját találni bárhol a világon. Az olvasó flexibilis, ahogyan a regényalakok is flexibilisek, ám ez még véletlenül sem azt szolgálja, hogy bárki is konkrétumokat ismerjen fel, hanem azt, hogy képes legyen az olvasó a saját létét felfedezni az elbeszélésben. Szóval két Kisújszállás van, az egyikben a kisújszállásiak laknak, a másikban mi, akik Móriczot olvassuk.
Az érettségit felsőbb tanulmányok követik, fél év teológia, fél év jog Debrecenben (1899), aztán egy gyors váltás a fővárosba, ahol Móricz megint csak jogot, majd bölcsészetet tanul (1900). Ám hamar elmaradnak ezek a tanulmányok is, mert egy rövid hivatalnoki kitérőt követően (Központi Statisztikai Hivatal, díjnok) újságírónak szegődik, s lesz első lépésként a Tisza-párti konzervatív szellemiségű Az Újság legendásan rossz riportere. Hangsúlyozni kell, egy író életében minden idő és tevékenység, amit nem írással tölt, aranyat ér. Ezek a tapasztalatok válnak a későbbi művek betonbiztos alapjaivá, hisz téma- és valóságismeret nélkül nincs mű. Hogyan is lehetne például a Rokonokat rokonok nélkül, a Házasságtörést házasságban való jártasság nélkül, s mindkettőt alapvető hivatalismeret nélkül megírni!
A kilencszázas évek elején járunk, szerzőnk épp a budapesti életbe akar integrálódni, amikor Budapest-szerte elterjed a híre, hogy van itt egy franciafordító, aki nekiesne a Molière-összesnek. Egy ilyen rendkívül tehetséges friss hús, most a neve még nem is ugrik be, mondja, aki mesél erről az emberről egy kávéházban, de annyira keni-vágja a franciát, hogy egyenesen egy egész klasszikus életművet is képes magyarítani kissé régies franciából, ráadásul versben. Még Trianon előtt volt az ország, de már akkor is kicsi és provinciális volt az elit. A leghiteltelenebb hazugságokkal el lehetett kápráztatni a lassacskán szerveződő szalonok és kávéházi társaságok tagjait. Van egy nagybácsim, akinek gyémántbányái vannak Dél-Afrikában, egy amerikai galéria megvásárolta a festményeimet, a kor divatos íróival lumpolok Nizzában, vagy ha épp ott nincs hely a Ritzben, akkor Monte-Carlóban, ha épp Losziban vagyok (Los Angeles), csinálok a David Bowie-val egy lemezt, ja, már meghalt, amikor még csináltuk, élt, legalábbis úgy nézett ki, bár a hangja már nem volt az igazi. Mindenki mindent elhisz, mert mindenki, mi magyarok különösképpen vágyunk a saját másodlagosságunkból kimozdítani tudó mesékre. Ezekhez a handabandákhoz képest a Molière-fordító zseni megjelenése mondhatni visszafogott, majdhogynem lapos ügy. Egy ilyen mesével akár még igazmondónak is számíthat egy magyar, pláne ha az épp Móricz Zsigmond.
A híres fordító, aki persze egy sort se fordított még, Molière-t meg pláne nem, így kerül a Pesti Hírlaphoz, hogy zaftos francia tárcanovellákat magyarítson. Valójában nem túl izmos a franciája, bár Sárospatakon épp franciából nem bukott. Megkapja az újságtól az adagot, bújja a szótárakat, majd végül, mikor megérti a szöveg lényegét, kanyarít a maga fejéből egy majdnem olyat, csak kicsit mégis másmilyet. A francia tárcák akkor divatosak voltak, tekintettel az erotikus tartalomra, afféle playboysarkok voltak a napilapokban, oázisa a tőzsdén és a napi seftelésben megfáradt férfiaknak. És a Molière-fordító számára sem haszontalan ez a munka, minimum két dolgot hoz, egyrészt megtanulja, mit jelent határidőre pontosan dolgozni, s innéttől nincs olyan mozzanata az életének, amikor ne határidőre, méghozzá feszes határidőre dolgozna. Megtanulja azt a fegyelmet és felelősséget, ami munkatechnikai alapja ennek a gigantikus életműnek (csak a négykötetes novellák közel négyezer könyvoldal), s egyszerre örök nyomás rajta, ami alól kibújni sem bír. Néhányan feltételezik, a halálának is ez a fegyelem lett az oka, hogy egy pillanatig sem lélegzett fel szabadon, mert ha kívülről való megrendelés nem nyomasztotta, önszorgalomból rántotta a mellére a síndarabot. S mért ne lenne igazuk a határidőket (deadline is the headline) halálokként megnevezőknek? Ahogyan az életének is ez volt az egyedüli támasza, ez tartotta benne a lelket a permanensen megélt boldogtalanságban, ez segítette át a halálon túli világba is, mert neki „több az életnél, a szerelemnél, családnál, mindennél: az Írás” (Napló, 1924).
A tárcafordítás másik haszna, hogy ezek a francia szövegek evidenssé tették, igenis lehet és kell is használni az erotikát az írásokban. Azért, mert ez nálunk nem volt szokásban, sőt afféle illetlenségnek számított, még nem lehet evakuálni az irodalmi szövegekből. Fontos felszabadítás ez, hiszen az erotikától amúgy is túlfűtött szerző nem lett volna képes teljes mellszélességgel a művek mögé állni, ha ezt a határt nem törheti át. Minden alkotó küzd azzal, hogy a személyisége túlzó vonásait megrendszabályozza, ha például érzelgős, azt képes legyen ellensúlyozni mondjuk pontossággal, ha okoskodó, akkor életes anyaggal vagy épp érzelemmel, de egy biztos, akkor válik az író teljesen kiforrott alkotóvá, amikor a teljes személyiségét, a ballasztnak számító vonásokat is hadrendbe tudja állítani a mű megírásához. És Móricz eszerint cselekszik, a regényekben, novellákban nem ódzkodik a zaftos szexuális jelenetektől, bár azért benne is van szemérem, néha elhallgatja, hogy két csók között mi történik. De a kor tűréshatárán így is gyakorta túlmegy, olyannyira, hogy a Baleset című gyűjteményben (1927) szereplő két novella, A királynő és a Titok miatt szeméremsértési pert akasztanak a nyakába. A két novella minősége persze nem azonos, a Titok nagyon finoman, figyelmesen rakja fel egy kamaszodó lány első vérzésének történetét, míg A királynő olyan, mint egy osztrák pornófilm, királynő ámuldozik a mezőn dolgozó paraszton, elsétál előtte, feltüzeli a vágyat, aztán a végén a paraszt, egy életem, egy halálom, meghágja az úrnőt. Amúgy Móriczot egész életén keresztül nyugtalanította a rosszul, sietősen odavetett novellák tömege, számtalanszor felvetődött benne az újraírás gondolata, mert „a legnagyobb részük kurta, elkapkodott riport, amely legfeljebb a perc hangulatát adja” (Napló, 1933), ám a megvalósítástól többnyire elrekesztették az friss anyag termelésének terhei.
A szeméremsértési perben végül Móriczot a bíróság felmenti, pedig ha olvasta volna a naplót, főként a második feleség és Zsiga bácsi aktusainak leírását, hát gályarabságra ítélik, annyi szent. „Csak onnan emlékszem, mikor újra lökni kezdtük. – Mi történt. – Szíivem, kedves, kedves kis babám. – Baszunk. – Igen. Mit mondtál? – Baszol? – Még egyszer. Tisztán. – Baszol. – Baszlak. – Egész nap bírnál baszni? – Igen.”
Az Újságnál közben folyik a munka, a bukott riportert nem akarják kitenni a laptól, azt az ajánlatot kapja, hogy inkább vackolódjon be a gyerekrovathoz. Ez időben már házasemberről van szó, elveszi 1905-ben Holics Eugéniát (jelentése előkelő, nemes származású), hétköznapi nevén Jankát, aki ettől a perctől mint az író felettes énje működik. Móriczban mintha semmi más erő nem dolgozna, csak hogy szerelemre gyújtsa a rajongott feleséget. Ösztönösen legyártja az alá-fölé rendeltségre épülő házassági viszonyt, amiben ő van alul, a kis paraszt, aki kepeszt a szeretetért, s nem utolsósorban a szexért. Nyilas Misi házassága, talán ezt a címet adhatnánk a most következő életszakasznak. Szenvedek az alávetettségtől, hogy ne szenvedjek attól, hogy lanyhul bennem a becsvágy és ennek következtében az alkotóerő. Ahogyan az érzelmeket, úgy a szellemet és a biologikumot is áthatja a teremteni akarás. Házasság, gyerek, család. Ám ha erre rendezkednek be, nem engedheti meg magának, hogy állástalan üdvöske legyen. Elfogadja Az Újság ajánlatát, bár elég nagy ugrás az erotikus novelláktól a gyerekirodalomhoz keveredni, bölcs nagyapóként vinni a levelezési rovatot. De nem mindig múlik rajtunk, hogy mit hoz a sors. S ahogyan Móricz magánéletében oly sokszor látszik az eleve elrendeltség törvénye, a determináltság, úgy tükröződik ez a regényfigurák tragikum felé vezető elkerülhetetlen sorsában is. Mindenki rohan a vesztébe, ahogyan a tizenkilencedik század regényhősei, s ilyen szempontból Móricz nagyon is ragaszkodik a múlt hagyományához, az ok-okozatra épülő sorsértelmezéshez.
Talán meglepő – hogy kis időre megint bekukkantsunk Az Újság szerkesztőségébe, ezek közé a tájékozott, ám rém konzervatív kollégák közé –, de ennek a néhány évnek mégis olyan különleges hozadéka lett, amit a legtöbb magyar nem is tud Móricz nevéhez kötni. Sokan azt hiszik, hogy az Iciri-piciri mese vagy a Volt egy török, Mehemed tulajdonképpen népköltészet, holott nem. Igaz, ha a Mehemedet nézzük, ezt a fülbemászón ütemhangsúlyos versikét, rögvest látszik, hogy írója elég olcsón megoldja a rímelést (Mehemed, tehenet), úgy, ahogy egy népdal szerzője soha nem tenné. S ezt bizonyára Móricz is pontosan tudhatta, hiszen 1903 és 1908 között számtalanszor barangolta be a szatmári vidéket, s gyűjtött népdalokat, legendákat, népmeséket. Az évente egy-két hónapnyi vidékjárás biztosan erősítette benne a valóságélményt, a gyűjtött anyag számtalan elbeszéléstechnikai érdekességet hozott a számára, de mindezeknél is fontosabb, hogy aktívan foglalkozott olyan művészeti tárgyakkal, amelyekben a megszólalás magától értetődő. Nem kérdőjeleződik meg a ki beszél a szövegben és miért. Minden evidens, s Móricz valójában mindig is erre a természetességre törekedett. Innét vagy inkább innét is magyarázható a regények és a novellák párbeszédessége, a beszélt nyelvi megszólalásra való törekvés, sőt bizonyos tekintetben még a slendrián nyelvhasználat is.
Amúgy a dallamos jelenlét, hogy utaljak ismét Mehemedre és a tehén farkára, egyáltalán nem idegen ekkor szerzőnktől. Móricz nem annyira prózista, mint inkább költő szeretett volna lenni, s ha már költő, természetesen Petőfi. Petőfi- és Tompa Mihály-utánzatokkal lepi meg a Fehér könyvet, s hogy végül mégis a próza terepén kötött ki, néhány vers elolvasása után nem csudálkozunk, sőt kifejezetten örülünk. „Csudálkozol rajtam édes, /Szelíd külsőm, arczom. / S néha, hogyha szavam csendül, /Mintha állnék harczon” (Csudálkozol, 1903). A róla való megszokott kép után nehéz elképzelni, hogy külsejében is megpróbálta a lángoszlopot leképezni. S milyen egy lángoszlop? Azonkívül hogy folytonosan lángol, olyan karcsú, mint a nádszál. Aki hitetlenkedik, kukkantsa meg a fiatalkori fotókat. Akkor ő még álmában sem gondolta, hogy nem az ifjú Petőfi lesz belőle, hanem az öreg Arany, akihez később küllemben és mentalitásban is oly sokan és sokszor hasonlították. Még halála után is jelent meg olyan cikk, amely a két alkotót mint igazi magyar fejű embereket emlegette, ami persze rossz üzenet olyan magyaroknak, akiknek nem ilyen és nem is hasonló a fejük, mint például nekem.
Az első könyvek, munkaköri ártalom, gyerekkönyvek lettek. Lettek, mert lenniük kellett, a mesék mellett egy azóta már joggal elfelejtett kamaszregény, a Magyarok a tengeren, amely annyiban azért mégis érdekes, hogy már ebben is van egy Nyilas Misi-szerű, magányos szenvedő hős, szóval, hogy valamit megelőlegez. De a korabeli olvasó nem tudta, mit, a későbbit meg már nem érdekli. Születnek novellák, kicsit Mikszáth, kicsit Bródy nyomán, adoma, anekdota, naturális világérzékelés keveredik bennük, s mindegyiknek hatásra törekvő befejezése van, meg van mondva a tuti. Egyébiránt ezek a hatáseffektek a későbbi novelláktól sem idegenek, különösen ilyenek a nagy hírűek, a Szegény emberek (1916), a háborúból szabadságra hazakerülő, a gyilkosság súlyát már nem érző katonáról, vagy a lelki és egzisztenciális nyomorúságot expresszív erővel felrakó Barbárok (1931), s az Egyszer jóllakni (1933).
De kanyarodjunk vissza a pálya elejére. Én húzom-halasztom az igazi pályakezdést, vagy szerzőnk húzta-halasztotta, de tény, hogy már majdnem harminc, amikor hirtelen kirobban a reménytelen szövegek közül egy novella, a Hét krajcár (1908). Valami történik Móriczcal. Kicsit másképp érzékeli a valóságot, lekopik róla a régi mesterektől ellesett műviség, ahogyan lekopik az életéről is egyfajta mesterkéltség, hogy pusztán egy rendületlenül családot és írói pályát építő ember. Az első gyereke, fiú, alig pár hónap után meghal, s meghal a második is, mindkettő Ady után lett elnevezve, Bandika. Az érzelmi sokk, mivel valódi íróról van szó, hamarosan eltávolítva, a teremtett műben megjelenik mint érzelmi energia. „A legvégső elcsüggedés, elkeseredés és a halál szélén éreztem magamat, mikor a kisfiam koporsója mellett megirtam a »Hét krajcár« című elbeszélésemet abban a reményben, hogy a temetési költségek egy részét valahogy megkapom érte” (1929). A Hét krajcárban a szegénységet szikáran, s ekként megrendítő valóságossággal ábrázoló történet, a családon belüli érzelmi szálak finom felfejtése még a teátrális befejezéssel együtt is, hogy az anya vért köhög fel, óriási siker, s a mai napig mintanovella. Amikor Osvátnak megmutatja, a Nyugat szerkesztője lohol a nyomdába, hogy a már nyomásra előkészített lapba beleszuszakolja ezt a lenyűgöző írást. A Hét krajcár Móriczot, ha a szélesebb publikum előtt nem is, de a pályatársak körében igazi íróvá avatja. „Idéznem kell akkori érzésemet, tisztáznom kell, hogy mi hatott rám annyira. Mindenekelőtt meglepett a hang biztossága, a szűkszavúság, mely művészre vall, az erő és egyszerűség, mely nem magyarázza, hanem varázslatosan megláttatja, érzékelteti az életet. Ugyanekkor azonban megdöbbentett valami más, ami túl van a mesterségen, a szemérem előkelősége, a kacaj és vér együtt. Ezt az elbeszélést többnek tartottam művészi munkánál. Egy nagy költő első jelentkezésének éreztem, aki hétköznapi tárgyak között a XX. század népmeséjét írja, egy szürke tündérregét” (Kosztolányi Dezső). Móricz a maga barbár őserejével bekerült a finom és művelt nyugatosok körébe. Egy Dzsingisz kán a spleenes Baudelaire-utánzatok csapatába.
Móricz örök életében úgy érezte, ellentétek ütközőpontján áll, miként valódi születésnapja az év első és második hat hónapja között. Ennek a kétpólusosságnak a feszültségét próbálja rávetíteni a szülei viszonyára. Megképzi a finom paplány és a világot hódítani akaró barbár apa kettősét. „A két pólus között szikra pattant, s lettem én”, írja, ám e kettősség, mint minden múlthoz nyúló önértelmezés, valójában a saját belső kétféleségét volt hivatva magyarázni. Azt az evidenciát, ami minden gondolkodó ember sajátja. Mert való igaz, hogy tulajdonképpen nem volt otthon se itt, se ott, jószerével sehol, mert nincs otthona annak, aki gondolkodik, vagy épp az van, hogy ő maga volt a kételyekkel, bizonytalanságokkal együtt az otthon. Hogy Magyarország volt egy személyben, közötte a keletnek és a nyugatnak. Mert olyan a mi országunk, hogy derékig trágyalében, de mégis eredetiben olvassa Kantot, ráadásul gót betűvel. Határállomás volt, aki rajongott az oroszokért, látszik is Dosztojevszkij és Csehov a szövegek mögött, de alapvető orientációja mégiscsak a nyugati szociális alapokon működő kapitalizmus volt. Határállomás, akinek az élete épp ezt az ide-oda sodródást szimbolizálja, hisz a Nyugatnál kezd, s lesz „Nyugat csapatjának keleti zászlója” (Ady), majd Osvát halála után főszerkesztője a lapnak, s az életét a Kelet Népe főszerkesztőjeként fejezi be. Egyesek szerint ő az, akit parittyával lőttek át a Vereckei-hágón, holott a szittya érzelem és a tradicionális nemzeti sorskérdések teljességgel idegenek voltak tőle.
Bármibe vágunk az élete kapcsán, olyan érzése van az embernek, hogy azon a nyomvonalon rögvest strukturálni kell az egész életét, holott ezek a rendszerek csak részterületei a személyiségének. Ám a regények olvasása után az életét olvasva kényszert érez az ember a struktúraépítésre, pedig még mindig épp csak a pályakezdésnél vagyunk, ami talán az első Nyugat-közlés. Talán itt indul Móricz íróként való értelmezése, talán akkor, amikor megjelenik az első már erős novellákat összegyűjtő kötet (Hét krajcár, 1909), talán akkor, amikor az első igazi regény, a Sárarany (1911) kijön. Vagy csak úgy egyik rakódott a másikra, s végül lett egy megkérdőjelezhetetlen művészi állítás, amibe a kor embere beleütközött, s azóta is beleütközünk, ha a klasszikus magyar irodalom terepére tévedünk.
A Sárarany cím a nagy pályatárs és rajongott barát egyértelmű sikert hozó kötetére, a Vér és aranyra utal, s egyben jelzi, Móricz a Petőfi-szerepet átadja Adynak, s maga viszi a decensebbnek tartott Arany-szerepkört. „Egy erős, fekete fiút láttam, kissé feltűnően széles kalapban s nagy galléros köpenyben, amint éppen továbbment s eltűnt a kollégium sarkán. – Ki az? – Az új Petőfi. Megdöbbentem. Fájó irigységgel néztem újra a helyre, ahol már nem volt ott. Megelőztek?... – gondoltam magamban.” De a kettős csillag így is meg van őrizve. Egymásra figyelve indultak, meg voltak győződve arról, hogy ők ketten képviselik az őserőt, ami újraértelmezi a magyar irodalmat. Bár Ady egy kicsit jobban látszott őserőnek Móricz szemében is, hisz szerzőnknek komoly gondot okozott, hogy a férjes asszonnyal viszonyt fenntartó és időnként nappal is részeg erőt miképpen mutassa be a feleségének, Jankának.
Móricz mint őserő megteszi a legfontosabb lépéseket, hogy kanalizálni tudja azt a vad energiát, ami képes a személyiség és a test teljes szétmarcangolására is. Márpedig ezt egy prózaíró nem engedheti meg magának, a prózához idő és nyugodt háttér kell, ez nem olyan, hogy jön egy vízió, és hopp, már készen is van egy örökbecsű költemény. Olyan hátteret teremt a házassággal, a családdal, ami konszolidált életre kényszeríti. Megteremti az egyszemélyes családi csendőrséget, Jankát, akiről azt gondolja, tudásban, származásilag, viselkedésben messze fölötte áll. Emiatt kell és akar egyre magasabb és magasabb szinten teljesíteni, el akarja kápráztatni a felettes szervet. „Milyen furcsa egy őrült futás volt ez, maga után s maga körül: ami öröm, álom, tréfa, kedvesség, odaadás, hűség, jóság csak volt bennem, azt mind kiárasztottam, kifejlesztettem magamból a maga örömére” (Napló, 1924). De minden hiába, hisz Janka merevségének, érzelmi zártságának nem volt köze Móricz teljesítményéhez, csak olyan volt, aki képtelen az elvárt elevenséggel szeretni, s amúgy hisztérikus volt, és egyre inkább lett. Pajzsmirigytúltengés, de hiába az operáció, nem enyhültek a tünetek, sőt az alaphisztériához hozzájött a féltékenység is. Móricz azt akarta látni, hogy érte, a jobb minőségért folyik a harc, de Janka legtöbbször személyes sértettségből alázta le, tépte szét vagy netán dobta tűzbe a kéziratokat.
Innét nézve a Sárarany sem más, mint megfelelésregény. Ahogyan egészen 1925-ig minden mű megfelelésmű, majd Janka halálát követően van egy váltás, s a könyvek bűnbánó vagy épp bűnmagyarázó művekké válnak, a jelentős alkotások közül csak az Árvácska lóg ki a sorból. Akár egyik, akár másik csoportba sorolódik a mű, valahol mélyen mindegyik a férj-feleség problémába szalad, a Móricz házaspár számtalan alteregójával találkozhatunk, csak eggyel nem, a boldog párral. A Turi Dani–Erzsi párost követi a Veres tanító és felesége (Az Isten háta mögött), Szakhmáry Zoltán és Rhédey Eszter (Úri muri), Kopjáss Pista és Lina (Rokonok). Ugyancsak a házasságot, a felszámolt házasságot járják körül a bűnbánó könyvek is, amilyen a Míg új a szerelem (1938) vagy a Rab oroszlán (1936). Láthatóan Móricz a gyerekkori sérelmek mellé felvette a listára a párkapcsolati megaláztatásokat, s nem szégyellt ennek a témának ezerszer nekirugaszkodni, ezer alakba beleoltani a saját életének fájdalmait. Mert minden műnek a szerző a főhőse, nem idegen sorsokat mutat be, ahogyan az ismeretterjesztő filmek mesélnek a világról. Nem, az író mindig olyan problémát vet fel, ami épp mélyen foglalkoztatja, arra keresi a választ, abban a hiszemben, hogy a keresésben egymásra találhat olvasójával.
Fiatalon nem találtunk egymásra. Képtelen voltam elolvasni Móricz regényeinek jó részét, köztük a Sáraranyt, mert ahogy megláttam azokat a népnyelvet imitáló párbeszédeket, amelyeket Karinthy az Így írtok tiben olyan pazarul parodizál, „–Hej, muramiste, de Bira merre lófrálsz? – beszélt Dani, de a szemét már elöntötte a hímes vérharag. – Merre? – rüstölt a ján nyelveskésen. – Merre, hát mér, aszongya kee! Amerre fekete jérce jár: A lábán. S megrisszantotta újfent a derekahajlását. Dani akkor nem szólt, hanem eccercsak nagybüszke hímdagadás fogta el.” Ha mindezt az eredeti szerzőtől láttam, rögvest eldobtam a könyvet. Népszínműnek éreztem, álságosnak és hamisnak, ráadásul rettenetesen idegesítő volt, hogy olyan akusztikát teremt, ami nekem annyira idegen, hogy lehetetlen vagyok megszokni. Pedig ez a tájnyelv épp csak része a reáliafestésnek, s a könyvbe befelé haladva egyre inkább enyhül, s a művek vége felé a szöveg majdnem teljesen konszolidált magyarba csúszik át. A realitásérzet megteremtését hangsúlyozzuk elsőként, ha a nyelviséget vizsgáljuk, ugyanakkor, ha mélyebben megnézzük ezt a beszédmódot, láthatjuk, a nyelv felépítése a szövegben nem nyelvi kérdés, hanem környezeti. Móricz oly sokat költözik már gyerekként is, és oly sokszor kerül új nyelvi közegbe, hogy tulajdonképpen úgy tekint a számára otthontalan, alig érthető nyelvekre, ahogyan az éppen megmásult tárgyi környezetre. Talán azért használja annyiszor a táj- vagy szubkulturális nyelveket (pincér, boltos, kocsis, hordár), mert mint tőle idegen nyelvbe beköltöző, a nyelvet kívülről, mint megfejtendő világot látja. Számára a nyelvimitációk korántsem a bensőségességet jelentik, inkább egy akusztikai környezetet, nyelvi házsort, nyelvi tájat, nyelvi lakhelyet, amiben a szereplőinek tényleges, immáron nem tájszerű, hanem általános érvényű sorsa zajlik.
A Sárarany mint első regény az itt-ott még naturalista stilisztika mellett számtalan túlzással is meg van terhelve. Rögvest az első fejezetben a kutya felborítja a csuprot, az asszony kiabál, összetöri a másik csuprot, a tej kifut, a gyerek felébred, annyira erőltetett a feszültség, hogy az olvasó inkább mosolyog, mintsem beleélni tudná magát. Első regény, amelynek problémafelvetéseiből tulajdonképpen levezethető szinte az egész életmű. Megvan a férj-feleség probléma, a házasság, szerelem feszültsége, a feltörni vágyó főhős karaktere, a bukás mint sorslehetőség. Még véletlen sem a vidék regénye a Sárarany, hanem egy szerelemért, érvényesülésért küzdő és vergődő férfi története. Az íróilag kicsit mókás első fejezeten túljutva látjuk az evidens írói erényeket. Turi Dani és környezete lélektanilag pontosan van feltéve, olyan pontosan, amilyen mélyre lélektanilag most nyúlt először magyar író, s még ehhez kapunk egy társadalomrajzot is, ami, bár nincsenek már hercegek és grófok, pontosan hozza a mindenkori társadalom alsó és felső rétegei közötti feszültséget.
Móricz, míg efféle remeket tesz az asztalra, nem feledkezhet meg arról, hogy neki pénzt is kell keresnie. A Harmatos rózsa (1910) című regény, a maga romantikus esendőségével, egészen más írót mutat, olyat, akiről jobb volna nem tudomást venni, de mégis érdemes. Móricznak nem csak ebben a kezdeti időszakban vannak népszerűségre törekvő ambíciói, s ebből adódóan a ponyva irányába tett gesztusai. A pálya során számtalanszor próbál besztszellert írni, olyan témát feldolgozni, amelyik korábban ponyvatéma volt. Ide tartoznak a betyárregények, amelyekről már fiatalon úgy fantáziált, hogy ilyesfélékkel be lehetne törni az amerikai piacra, easternekkel mintegy alternatívát kínálva a westernekbe beleunt amerikai olvasóközönségnek. A regényekbe végül csak idősebb korában fog bele, először a maga a kicsit sematikus a sorsüldözött parasztigazságát és az élősdi arisztokrácia álságosságát megfogalmazó Betyár című regénybe (1937). Innét csak egy ugrás, hogy nekikezdjen a szintén régóta tervezett, ekkor még nem tudja, de az életművet lezáró Rózsa Sándor-regényekbe, amiből végleges formában csak az első kötet készül el (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941), a második (Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942) magán viseli a folyóiratközlés szakadozottságát, összefésületlenségét. Mert Móricz első lépésben, miként pályatársai is, folyóiratban, sorozatban közölte a regényeket. Hétről hétre alakult a szöveg, s csak az utólagos összeillesztés tett bele végső rendet. Nem véletlen, hogy a Légy jóban az utolsó fejezet vagy ötfejezetnyi eseményt hoz. Le kellett zárni. De nincs végleges lezárás. Móricz úgy gondolta, a regény addig nem végleges, amíg az író él. Nyitott mű, amin bármikor lehet módosítani, s ezt majdnem minden új kiadásnál meg is tette. Nem riadt vissza a radikális önkritikától sem. „Ezt nem én írtam”, jegyzi meg a Nap árnyéka, lapban megjelent második könyve kapcsán. „Ezt nem vállalom. Ezt egy diák írta, aki történelmi tanulmányoknak veti buta fejét, és semmit meg nem ért abból, amit összezagyvált… Ez borzasztó. Egy ilyen könyvvel egy író végképp tönkre teheti magát” (Napló, 1934).
A sorozatközlés révén a kor írói amúgy azt hozták az olvasók számára, amit ma a televíziók hoznak, a heti folytatást. Épp annyi regény futott akkortájt a lapokban, ahány sorozat fut most hetente a képernyőn, s épp olyan volt a színvonal. Megvoltak a csöpögős, érzelgős sorozatok éppúgy, mint a rafináltabb, átgondoltabb, s stílusuk és gondolatviláguk, a jellemábrázolás terén magas színvonalúak. Talán ennek a részletekben való megjelentetésnek a következménye, hogy Móricz soha nem használ bonyolult szerkezetet. Minden regény cselekménye lineárisan fut. Alig vannak visszatekintések, és sehol nincsenek időugrások, amelyek a megértést, a történet követését esetleg megzavarták volna. Móricz a linearitáson túl addig is elmegy, hogy a legtöbb regény cselekménye egy vagy csak néhány napot ölel fel (Az Isten háta mögött, az Úri muri 24 órát, a Kivilágos kivirradtig egyetlen éjszakát). Tulajdonképpen egyetlen szűkre szabott eseménysoron kell bemutatnia a szereplőket, a belső és külső viszonyokat, ezen keresztül kell társadalmilag is elhelyezni a történetet és a szereplőket. Mintha az az elv dolgozna szerzőnkben, hogy a baj mindaddig nem létezik, amíg el van fedve, s nem folyamatában mutatkozik meg, hanem a robbanáskor, akkor látszik meg az előzmény is, vagy ha nincs előzmény, a katasztrófahelyzet néhány nap alatt ki tud alakulni. A vészterhes események amúgy helyszínileg is elég sablonosak: vendégség, kaszinó, kocsma, hivatal. A legfőbb tevékenység az ivás. Olyan érzése van a késői olvasónak, hogy egyedül Móricz volt annak idején józan, s ezért tudott beszámolni arról, hogy mindenki, egész Magyarország apraja-nagyja folyamatosan be van állva. Az időbeni és helybeni szűkösség, az egyszerű szerkezet, úgy tűnik, legtöbbször nem ad lehetőséget a túl mély és sokoldalú emberábrázolásra, nagyon sokszor egycélú s egyjellegzetességű alakkal találkozunk még a főhősök körében is, a stílus terén pedig slendriánsággal, odakent mondatokkal. „Pongyolábban s istenibben írni már nem is lehet” (Füst Milán: Napló). Bár a problémákat nem üti el adomákkal, mint Mikszáth, azok használatát Móricz is a bajokat elfedő technikának tartja, de azért csak elhangzanak a borozgatás közben pletykák, anekdoták, szellemesnek szánt történetek. Kénytelen élni ezzel az eszközzel, hisz oly statikus a cselekmény, hogy valamivel ki kell tölteni az időt. Ám szerencsére az adomák szövetén finoman átázalognak a tragédia felé rohanó sorsok eseményei. Regénysorozatok, novellák, a háború előtti években Móricz teljes munkaidőben benne van az irodalomban. Keres is rendesen, megveszi a leányfalui telket, amely ettől az időtől életének legfőbb helyszínévé válik. Menedékhely, és az elvesztett falusi háttér pótlója, mert ő nem tud úgy beilleszkedni a budapesti világba, mint Petőfi tette annak idején. „Mikor Budapestre kerültem, 1900-ban, ebben a nagy városban véghetetlenül idegennek éreztem magam. Valósággal fizikai fájdalom volt, ahogy az utcákat róttam, s nem ismertem rá előbbi életemnek semmi ízére, illatára, reményére és tartalmára.” A korai idegenkedés ellenére idővel mégis megtalálja a helyét és a szerepét, bár szinte maga sem érti, mitől tud élni. „A fák tövén, az aszfaltban félméteres sugarú vasrácsok. Sűrű rács, nyolc karika, át- meg átbordázva. Alatta kemény a föld, száraz, soha egy csöpp nedvességet nem kap… Csodálatos, hogy mégis élnek. / Vágrándy tanácsos felnézett a fa sűrű repedésekkel szőtt háncsán túl, fel a lombkoronába… Ebből él? Az ember nem érti. Még ha eső jön is, csak ez a méteres kör van szabadon, hát honnan szed táplálékot a fa szétágazó gyökérzete, hiszen kővel van borítva az egész környék, s az eső fölöslege nem szivároghat le a talajba, hanem elfut, a csatornanyílásokon menekül ki a városból. / Ez Pest ‑ mondta magában, s valami olyat gondolt, hogy hát azt meg lehet érteni, hogy ő miből él meg? Az ő lelke szintén egyméteres kör vasrácsa alatt ereszti le a gyökereit a létbe, s mégis él…” (Rab oroszlán). A regényt nyitó metafora egyszerre csodálkozik rá, hogy miképpen lehet élni egy ilyen városban, s hogy miképpen képes az ember élni egy házasságban, mintegy összekötve e két környezetet, Pestet és a házasságot, mint szükségszerű élhetetlenséget. Pedig ő bizony házas és pesti lakos, sikertelen szereplője egy párkapcsolatnak, sikertelen beilleszkedő, de sikeres írója a házasságnak és a városnak. Az 1911-es Bovary-regény, Az Isten háta mögött, szédületes ütemben fogy, és eléri a 175 ezer példányt, legalábbis az író visszaemlékezése szerint. A kisvárosi értelmiség üres és kiúttalan életét ábrázoló regény szélesebb réteget érint, mint a paraszti témát feldolgozó Sárarany. Azokról szól, akik olvasnak, a jobb sorsra várakozókról. Pedig nagyon szomorú ez a könyv. A történet egyszerű, mindenki szerelemes az idősecske tanító gyönyörű feleségébe. Ám e szerelmi érzületek konklúziója lesújtó, s még véletlenül sem olyan, mint a francia minta volt, hiszen itt nem történik meg a lángolás. Mi lenne annál elkeserítőbb, mint egy olyan könyv, ami a szerelemről szól, de nincs benne szerelem, csak érzelemszimulációk. Az embernek tényleg nem jut más az eszébe, mint Veres tanítónak, hogy hozassunk pár üveg bort, aztán dobjuk az agyunkat a felejtés mocsarába.
„Téli Budapestnek kevés, vidám fája / Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja / S ha várja várhatott s ha várta megkapja /Móricz a váratlan Tavaszoknak apja”, ekként áradozott Ady, a lenyűgözött barát, épp ez időben szerzőnkről (Levél-féle Móricz Zsigmondhoz). Mert Móricz tényleg evidencia lesz a magyar prózában. Be is állna minden a legnagyobb rendbe, amikor híre jön a Ferenc Ferdinánd elleni merényletnek, amire lánya (Móricz Virág) emlékei szerint Móricz rögvest azt mondta, épp csónakon voltak a Dunán, furcsa, hogy oda is csak úgy megérkezett a hír, biztos bekiabálta valaki a partról. Szóval azt mondta, hogy háború lesz. A legendásító történet talán nem helytálló, de az tény, hogy háború lett, s minden összezavarodott, ami addig megbízhatónak és betonbiztosnak látszott. Az a pozitív eszme, amiben a századforduló polgársága hitt, hogy a legjobbik világok legjobbika évről évre még jobb lesz, egy nyár alatt darabokra hullott. Móricz a frontra akar menni haditudósítónak, s megy is 1915-ben. Születnek beszámolók és novellák. Anyagot gyűjteni megy valójában. Neki látnia kell, még ha kockázatos is, hogy mi történik. Ez a vérontás része a kor tapasztalati világának. Aki nem látja, nem tudja, hol él. Amúgy a nyugatosok mind kimaradnak ebből a csörtéből, a szerencsétlen, rémes állapotban lévő Adyt akarják csak besorozni. Nahát, ha sikerül, lehet, hogy nyerünk, vagy előbb vesztünk, esetleg kisebb véráldozattal. Móricz az egyetlen, akinek tényleg van arról fogalma, mi a háború.
Visszatérve a frontról, tulajdonképpen nem ír mást, csak az úgynevezett Tükör-füzeteket. A csak részletekben megjelentetett grandiózus jegyzetanyag felfogható volna afféle posztmodern Móricz-verziónak is, ha nem volna az olvashatatlanságig aprólékos, töredezett, összevissza. Nincs benne vezérfonal, és a fonaltalanság mint művészi elv már a legvérmesebb avantgárdokat sem nyűgözi le, legfeljebb a kutatókat, akik örökösen hisznek benne, hogy ha saját kútfőből nem is, de némi szerzői inspiráció segítségével csak rájönnek valamire. Móricz csak figyelni akart, úgy gondolja, háborúban nem lehet érvényesen megszólalni, mert a külső zaj minden művet elsüketít. „Az irodalom célja, hogy megerősítse az emberekben az életérzést, ezért a háborúban nincs igazi szerepe. Azért a háború témát nem ad, mert ahogy a betegséget igyekszik elfeledni az ember, úgy örül, ha túlvan a bajon, és csupa olyat akar hallani, ami feledteti vele a kiállott rémületet, bajt, fájdalmat.”
Amit megfigyelt, megpróbálta neutrálisan papírra vetni. Nem napló ez, kevés benne a személyesség, inkább afféle külső megfigyelésre, pontos detektálásra törekvő látásmód, egyértelműen az a cél, hogy valamit majd használjon belőle később. Van, amit használ is, inkább emlékezetből, mint visszalapozgatva a jegyzetekben, de maga a teljes anyag olvasásra nem érdemes, tehát nem mű. Móricz szerint az irodalmi mű az, ami olvasó elé kerül. Számára az asztalfióknak írott művek nem számítottak műnek. Itt persze felvetődik a naplók kérdése, amelyek megjelenése, halála után hetven évvel, sokban revitalizálta a Móriczról alkotott képet és az életművet. Vajon az milyen szerepet játszik? Móricz jegyzetei, levelei egy részét, amit nem szánt kiadásra, kézzel írta, ilyen a Tükör-füzetek és a Napló egy része, más részét géppel, szóval ilyenfajta különbség nem tehető. Ugyanakkor tudni való, hogy amit egy író ír, és nem semmisül meg, illetve a szerző nem semmisíti meg, valamilyen szinten az életmű részét képezi. Ha olvasóhoz juttatható, akkor mint olvasmány, ha érdektelen kiadóilag, akkor mint kutatandó anyag. „Különben is a napló nekem ugyanolyan írás, mintha regényt vagy drámát írok. Az a különbség, hogy a regény befejeződik, a napló csak a halállal”, írja az 1929-es Naplóban, mintegy legitimmé téve a közzétételt.
A szerző életében nem publikált, afféle hordalékanyag kapcsán persze adódhatnak olyan problémák, hogy a kanonizált alkotó nem a legjobb, s esetleg nem az általunk ismert színben tűnik fel. A kanonizálás alapaktusa, hogy a nemzeti panteonba beemelt alkotóról minden olyan esendőséget le kell faragni, ami erkölcsileg megkérdőjelezhető. A kánonba emelés egyben az erkölcsi makulátlanság megképzését is jelenti. A nemzet nagyjai közé csak olyan alkotók kerülhetnek, akiknek az élete és a jelleme is szeplőtlen és példaértékű. A panteonba nem a valahai írók, költők, festők kerülnek, hanem az ő szentté avatott változataik. Szentek lesznek, akikkel nem lehet párbeszédbe kerülni, mert egy szentnek csak kinyilatkozásai vannak, s különben sem megszólítható. Hol vagyunk mi ahhoz, sérülékeny kis életükben vergődők, hogy megszólítsunk efféle nagyságokat? Így aztán egy kanonizált alkotóból nem lehet már más, mint díszkiadás és tananyag. De ki akarná ezt? Az író? Az olvasó? A nemzet? Épp Móricz siránkozik a Légy jó tananyaggá válása kapcsán, hogy itt ér véget a mű elevensége.
A Naplók megjelenése erősen megbontja a Móriczról alkotott stabil képet. Egyrészről látszik, hogy messze nem az az ösztönös alkotó, akinek a mítoszát épp ő terjesztette magáról, hogy Péter-Pálkor, ugye, az elképzelt születésnapján leül dolgozni, és kirobban belőle a regény. Nagyon is mélyen gondolkodó és önreflexív alkotó volt, aki természetesen, mint minden alkotó, nem volt híján a kellő ösztönösségnek. Ennél izgalmasabb része is van a sok ezer oldalnak, mondhatni a kukkolók megnyalhatják a tíz ujjukat, mert bepillanthatunk a hálószobába, ráadásul villanyoltás után, s láthatjuk az írónagyság szexuális játszmáit, s azok nyílt verbális megfogalmazását. Megijedhetünk, ki akarja ezt a kövér embert így látni, vagy ezt a híres írót, ugyanakkor nem feledhetjük, hogy Móricz a nemi vágyat, a potens állapotot általános teremtőerőként fogta fel. Freuddal szemben, aki mindent elkövetett a testiség kiiktatására, hogy a teremtőerő az agyán folyjon ki, Móricz úgy gondolta, aki testileg impotens, az nem tud szellemileg sem potens lenni. „Különösen, ha írok, ha erős regényen dolgozom. Szinte kimeríthetetlen a potentiám. Gyakran napközben is elbúvok a fürdőszobába, klozetba. Ha egyedül vagyok, írás közben megállok, s az íróasztal előtt onanizálok, aztán tovább folytatom az írást. Egy véletlenül fölvillanó erotikus hatású szó elég, hogy kilendítsen. Állandóan valami nemi feszültség van ilyenkor az altestemben. Mikor impotens vagyok, egyáltalán nem is tudok írni. Ez valahogy összetartozik” (Napló, 1929). Az intimitás mellett megismerhetjük az önsajnáló ént, aki folyamatosan szenved saját boldogtalansága miatt. „Csüggedtség van bennem, zokogási vágy. Elrontott és megjavíthatatlan élet. Minden fáj” (Napló, 1929). Aki gyötrődik a pénztelenségtől. „Felébreszt a félelem, hogy mi lesz velem. Hogy keresem meg a jövő hónapban a miniszterelnöki fizetést, amennyi szükséges a háztartásunkhoz” (Napló, 1931). Aki nem érti, hogy miért nem épp körülötte forog a világ. Láthatjuk azokat a kicsit arcpirító játszmákat, amikor két vasat tart a tűzben, s egyszerre üzenget Magoss Olgának Debrecenbe és Simonyi Máriának Budapesten. Attól sem ódzkodik, hogy ugyanazt az újságközlést mindkét irányban kijátssza. A Fekete ruhás nő (1925) című tárcája kapcsán így üzen Simonyi Máriának: „Mondja kicsim, nem volt ma egy hete feketében?... Az valami rendkívüli volt, ahogy rám hatott... aznapon írtam a fekete ruhás nőt, beledolgoztam a fekete ruha kérdést: üzenetül Magának!” Másnap ezt írja Magoss Olgának: „küldöm a tárcát, hogy, hogy lássa... bár nem valószínű, hogy valaki fölismerné és bepletykálná az esetet.” Amúgy Móricz szinte betegesen ragaszkodott az újságokon keresztüli szerelmi üzengetéshez, valahogy úgy tekintett a megjelenő szöveg erejére, mint középkori lovag a szablyára, hogy na, ennél jobban aztán semmivel nem lehet megtámogatni az érzelmeit.
Végezetül nem hallgathatók el a Naplók zsidókról szóló, nem kis mértékben kínos kijelentései, amelyeket jó volna kimagyarázni, de miért tennénk. Móricz bár nyilvánosan soha nem tett antiszemita kijelentést, sőt erősen kiállt a zsidótörvényekkel szemben, ő fogalmazta meg az első zsidótörvény elleni, sok híresség által aláírt levelet, a húszas években pedig még zsidóbérencként tartotta nyilván a konzervatív sajtó. Ez a nyilvános Móricz suttyomban, a Naplók mélyén elzsidózgat magában. Többször is belefog a zsidók mint faj külső és belső jellegzetességeinek elemzésébe, a társadalmi szerepük felvázolásába. Pozitív és negatív jelzők pattognak, nincs egyértelmű véleménye, de egy biztos: különbséget tesz. Hol arról beszél, hogy a zsidóság a nemzet kovásza, ami megkeleszti a halódni látszó nemzeti tésztát. „A zsidóság a művelt elem, mindenre jók, a legmagasabb intelligenciával állnak mindenütt, az irodalomban, újságírásban, üzemekben, gyárakban, a munkásszervezetekben. A hivatalokban, az egyetemeken, iskolákban, mindenütt. Ha a zsidókat kiemeljük a magyar életből: borzasztó parasztság, műveletlenség, tunya tehetetlenség marad itt” (Napló, 1919). Hol arról, hogy a zsidóságnak semmi nem drága, hogy társadalmi biztonsága és anyagi jóléte érdekében meggyengítse a többségi nemzet kohéziós erőit, és szétzüllessze legfőbb értékeit (haza, nemzet, család stb.). „A kereszténység abból él, hogy szerzett jogaihoz ragaszkodik, a zsidóság abból, hogy ezeket megszüntetendőnek tekinti… Modern. Ami azt jelenti, hogy a mát éli. A tegnapot úgy lerázza magáról, mint kutya a vizet” (Napló, 1934). Míg általánosan beszél a zsidókról, érdekes módon egyetlen barátjáról vagy írótársáról még akkor sem, ha épp rühelli, nem mond olyat, hogy mert zsidó. Neki ez a fogalom egyediségében nem, csak általánosságában létezik. Hozzá kell tenni, hogy a faji alapú diskurzus abban az időben zsidó és nem zsidó oldalon is elfogadott volt. Egy zsidó újságnak saját zsidósághoz való pozitív hozzáállását felmutatva Móricz ekként beszél: „Számomra, az író számára ez a helyzet ugy alakult – és ezt most kötelességem elmondani –, hogy addig, amig a »Nyugat«-nál nem találkoztam egy egész nagy, európai műveltségü, szellemileg és moraliter a legmagasabb nivón álló zsidó társasággal, addig minden irói munkásságom abszolut eredménytelen volt… Ezt az elbeszélést (Hét krajcár) egy zsidó ujságiró barátom, akivel egy redakcióban dolgoztam, elvitte egy zsidó szerkesztőhöz, aki azonnal elfogadta…” (Egyenlőség, 1929).
A háború nem nyugalommal és csendes békével, hanem forradalmakkal ér véget. Móricz szerepet vállal a Károlyi-kormány idején, s a Tanácsköztársaság első hónapjaiban is, Ady halála után ő lesz a Vörösmarty Akadémia elnöke. Leginkább a parasztkérdés érdekli, hogy miképpen lehet felszámolni a vidék nyomorát, de hamarosan megszimatolja a forradalom vezetőinek gátlástalanságát, látja a terrort, és nem tud tovább közösséget vállalni. Visszahúzódik családjával Leányfalura, s teljesen kimarad az eseményekből. A forradalom után mégis lecsukják néhány napra. Tulajdonképpen éveken át képtelen lemosni magáról a kommunista, valamint a zsidóbérencnek állt népi arc bélyegét. Gyanús alakként kezelik a húszas években, s a gyanút csak növeli, mikor az elszakadt részeken utazgatva üdvözli az ott ragadt magyarok igyekezetét, hogy megismerjék az új kulturális közeget és nyelvet. Ez a gondolkodás ördögtől való volt az akkori revánsra vágyó magyar közéletben, holott Móricz furcsamód csak azt akarta mondani, hogy az új kihívások okán gazdagodunk mindahányan.
Amúgy Trianont nem élte meg személyes veszteségként, családilag nem volt érintett, de megélte piaci veszteségként. A Trianon utáni Magyarországnak nemcsak a földrajzi, de a kulturális és nyelvi határai is szűkösebbek lettek. Csonka-Magyarország piacilag rosszabb megélhetést biztosított egy magyar írónak. Százezres példányszámokról már álmodni sem lehetett. Elvesztek a határon túli magyarok, valamint azok a félig-meddig asszimilálódott, illetve a magyar nyelvet ismerő nemzetiségiek, akiket érdekelt a magyar irodalom, akik adott esetben a modern magyarban afféle, a saját kultúrájukat is katalizáló példát láttak (elég csak a román Octavian Goga vagy a szlovák E. B. Lukáč Ady-rajongására utalni). A nemzetiségiek persze végleg elvesztek, mert ettől fogva az volt az érdekük, hogy a saját nyelvük terébe zárkózzanak. De ott vannak a határon túli magyarok, őket nem volna szabad elveszíteni, ez volt Móricz alapgondolata. Ez a gondolat egyébként logikusan következik abból, hogy Móricz számára az irodalom, a kultúra népszerűvé tétele mindig is kulcskérdés volt.
Mikor 1929-ben, Osvát halálát követően átveszi Babitscsal a Nyugat szerkesztését, akkor is ezzel az elvvel fog bele a szerkesztésbe. Mennél több fellépés, felolvasás, író-olvasó találkozó, mennél több embernek megmutatni, mit tud ez a csapat. Sőt, annak ellenére, hogy megfelelően önérzetes képe volt a maga írói munkájáról, kitalálta, hogy a Nyugatot mint alkotóközösséget kell eladni, nem pusztán egyéni erőkként, hanem egy közös ügyként. Ezzel párhuzamosan számos szinte bulvárötlettel állt elő, forszírozta például az írókról készült portrék árusítását, hogy legyen arca az olvasók előtt az alkotónak. Létrehozta a Nyugat-barátok Körét. Egész hetes rendezvényt szervezett, afféle fesztivált. Hétfő volt a pszichológusok napja, kedd a költőké, szerda a prózistáké, csütörtökön Nagy Endre kabarékonferanszié szórakoztatta a közönséget, péntek a képzőművészeké volt, szombat lett volna a női irodalom napja, de leszavazták, végül csak úgy általában az irodalom napja lett. Számtalan ötlete volt, amelyekhez hasonlókat aztán halála előtt, 1940–42-ig a Kelet Népe szerkesztőjeként is próbált megvalósítani, mely ötleteknek egyetlen céljuk volt, szélesíteni az olvasók körét, az irodalmi felvevőpiacot.
A Nyugat szerkesztésébe ezekkel a sikerorientált piaci elvekkel bukik bele. Ő a hasznot hozó vállalkozás lehetőségét látja a lapban, de Babitsot ez a piacosodás nemcsak, hogy nem érdekli, kifejezetten irritálja. A hatszázas előfizetői létszám eléri a két-háromezret. Ez Babits számára nem annyira öröm, mint inkább ijesztő tömegesedés. Meg kell élnie, hogy a lap, amit szerkeszt, a saját munkásságánál nagyobb figyelmet szerez magának. Nemcsak Kosztolányi, még egy irodalmi periodika is a riválisa lesz. A piacra dolgozó író és mai fogalommal élve az alapítványi író gondolkodása csap össze ekkor a Nyugatnál, megnyitva egy olyan frontot, ami a mai napig áthálózza az irodalmi köztereket. Mindenki sikeres akar lenni, de aki mégsem lesz, az acsarkodik a sikeresre, s árulónak tartja, az igazak lángja kiárusítójának. E kettősségnek magatartásbeli következményei is vannak. A zárt, beavatott elitre szavazó alkotók a mai napig az olvasótól való elzárkózás hívei, míg a piacra termelők afféle bohócnak mutatkoznak, akik mindenféle ravasz marketingmunkával kicsikarják a fogyást. Végül Móricz belefáradva a küzdelembe, 1936-ban örökre kihátrál a Nyugat szerkesztéséből, és magából a lapból is.
Ám a Nyugat piacosítása akkor még a legjobb úton haladt, amikor a határon túli utazgatásairól szóló beszámolók kiverik a konzervatív sajtóban a biztosítékot. Vérárulónak nevezik, akit dekára megvettek a zsidók, hogy a nemzetet először területében, végül érzelmeiben is szétzüllesszék. A Nyugat életében csillagászati mértékű előfizetések azon nyomban visszaesnek a korábbi „elit” szintre. Móricz őszintén zavarban van, minden ostobaságra még érett fejjel sincs felkészülve az ember. 1931. április 2-án, épp felesége halálának hatodik évfordulóján először Zemplén vármegye törvényhatósági bizottsága, majd utána Borsod-Gömör, Kishont, Csongrád stb. is határozatot fogad el, hogy Móricz Zsigmond hazaáruló. Korántsem hihetjük, hogy a vármegyei urak belemerültek volna szerzőnk műveinek tanulmányozásába, pusztán fellelkesültek, hogy van egy újabb ellenség, akire lehet acsarkodni. Emiatt persze minden értelmes önvédelem vagy önmagyarázat hiábavaló. Ám semmit tenni sem lehet, mert ha az olvasók is elfordulnak, vége az életpályának. Móricz rákényszerül a bocsánatkérésre. „Én lelkesíteni akartam a magyarságot, feltüzelni egy szebb és jobb munkára az ifjúságot. Én bocsánatot kérek a nemzettől, boldogan és teljes szívvel, ha akaratlan nemes érzületeket bántottam meg. Ha fájdalmat, vagy sérelmet okoztam. Őszintén sajnálom és ugyanúgy fáj nekem, mint azoknak, akik e téves okokból származott fájdalmat érezték. Én magyar szívvel és magyar tűzzel írtam és azt vártam, hogy úgy fogadják, amit mondtam, ahogy én azt éreztem” (Pesti Napló, 1931. április 28.).
Zsidóbérenc, kommunista, hazaáruló. Folyamatosak a vádak a húszas évektől. Van, hogy a Nemzeti nem tűzheti műsorára a darabját, itt-ott ellenséges cikkek jelennek meg róla, a konzervatív sajtó az olvasottságát és népszerűségét korrupciónak tekinti. S épp ekkortájt zajlik élete legnagyobb drámája is, ami végül, akár a támadások, immáron kitart szinte élete végéig.
1924. januárjában a Búzakalász próbáin ismerte meg és szeretett bele a főszerepet, pontosítva a Jankáról mintázott főszerepet játszó színésznőbe, Simonyi Máriába. „Mikor hallgattam tőle a színpadon a magam szavait, úgy tűnt fel, mintha az én tiszta és hű feleségem sátáni másodpéldánya volna előttem.” Döbbenetes, hogy első lépésként a saját szavaiba, a maga által teremtett lénybe, második lépésként Janka színpadi alteregójába szeret bele. Ettől fogva Móricz lelkesen üldözi a kiszemelt áldozatot, ezt az általa is tudottan „országosan ismert kurvát”, gazdag mágnások kitartottját. Mint egy kamasz, idióta verseket ír és érzelgős levelekkel bombázza a számára nem is nőként, hanem a színházi világ és a bohém élet idoljaként megjelenő nőt. A szerelmi elragadtatottság és a lelkiismeret-furdalás érzelmi erői katalizálják a Móriczban újraéledő poétát. „Te beteg lettél / én beteg lettem: egyszerre történt! Kellemetlen” (Napló, 1924). S tényleg nem a szexuális leírások, hanem ezek a rajongó érzelgős versek és levelek a Napló legkellemetlenebb részei. Ám ha megengedőbbek vagyunk, azt érezzük, olyan megejtő ez a rajongás, hogy igen, valaki képes hinni még negyvenöt évesen az érzelmeiben.
A szerelmi lobogás végül beteljesedik, s ez felfokozza a Móricz házaspár életében a már amúgy is tarthatatlan feszültséget. Magánéleti válságnak látszik a történet, holott egy írónak nincs magánéleti válsága, minden válság mélyen összefügg az írói történetével is. Móricz valójában most veszti el a hitet, hogy Jankát egy újabb remekművel végre megpuhítja, és lesz belőle lelkes szerető, akitől nem kell szexet kuncsorogni, hanem csak úgy adja magától, aki le van nyűgözve Móricz írói teljesítményétől, s nem akar olyanokat kierőszakolni, hogy a könyvek borítójára írja rá a felesége nevét is, mert egyedül nem lett volna képes ezeket megírni, meg különben is, mennyi mondatot használ Jankától, ki fizet azért az asszonynak jogdíjat, ha nincs rajta szerzőként a könyvön. Móricz rájön, hogy a Janka által katalizált alkotásnak immáron vége. Elüszkösödik a tűz, s ő maga is elunja a Janka-sorozat folytatását. „Ez a harc nekem írói sikert, neki belső megalázást hozott. Végül belefáradtam, s menekülni vágytam” (Napló, 1930).
A házassági és írói válság valójában már a háború előtt elkezdődik. Nem véletlen a háború idején a parttalan jegyzetelgetés. Nem a háború zaja, vére az oka a műhiánynak, hanem hogy nincs katalizáló erő. A háború után visszanyúl a gyerekkorhoz, és megírja a Légy jót, állítása szerint a Trianon és a forradalmak, a terror miatt érzett fájdalom könyvét. Csak a hajmeresztő értelmezést könnyítendő, képzeljük el Nyilas Misit úgy, mint Magyarország, még jó, hogy a szerencsétlen diáknak nem vágják le Debrecenben a kezét vagy a lábát. Aztán keresgél a múltban, így talál rá Báthory Gáborra és Bethlen Gáborra, s írja meg az Erdély-trilógia első kötetét, a Tündérkertet (1922, a teljes trilógia: 1935), ebbe, a történelmi keretekbe is belefogalmazza magát mint Bethlen Gábort és Jankát mint Károlyi Zsuzsannát (s persze ide befér a csélcsap és meggondolatlan Báthory Gábor szerepében a régi barát, Ady Endre is). A regénybe megint inkább a saját sorsát fogalmazza bele, mintsem Erdélyét.
Az ő háborúja és az ő Trianonja ez az írói válság. Ha tovább akar lépni, más ajzószerhez kell nyúlnia. Ám ekkor még nincsen döntés, csak vergődés, 1924 karácsonyát Debrecenben tölti, ahol beszervezi magának Magoss Olgát mint lehetséges szeretőt és feleséget. A gyerekek várják haza, legalább az ünnepre. Megrendítő Virág levele az apához. „Nem mondhatom azt én neked édes Apukám szemrehányásképpen, hisz erőszakkal nem lehet téged szeretetre erőszakolni. De miért nem szeretsz bennünket… És a mi apukánk, aki olyan jókedvűen, boldogan játszott velünk, míg kisgyerekek voltunk, amíg nem vette tőlünk el a nagy világ, a dicsőség, nem jön többet vissza hozzánk? El lehet ezt hinni? Ugye nem! Ugye itt leszel vasárnap, vagy szombaton, jó? Jó? Gyere haza…” Ám az apa hajthatatlan. A Naplóban többek között ezt írja a levél kapcsán: „Édes kicsikém sírtam, hogy elolvastam” (önsajnálat), „Milyen bölcs s milyen szomorú, hogy 15 éves korában ilyen bölcsnek kell lennie” (okoskodó, álságosan együttérző konklúzió), „A gyerekek nevelése is egy igen tisztázatlan probléma nálunk. Én sokkal több luxust adtam volna nekik, az anyjuk ezt is az abszolút takarékosság elvén csinálta” (vádaskodás, felelősségáthárítás). Mindenesetre a kőszívű embernek is megreped a szíve, ha elképzeli az 1924-es karácsonyt a Móricz gyerekeknél.
Amikor hazavetődik, Janka már benne egy öngyilkossági kísérletben, megmentik, de csak idő kérdése, hogy mikor ismétli meg, és meg is ismétli, s ez immáron sikeres. Az öngyilkosságnál nincsen kegyetlenebb teher egy férj számára, ez tudni való, pláne hogy ott vannak a viszonylag kicsi gyerekek, de az élet megy tovább. Móricz egyelőre Olgát puhítja, hogy legyen a felesége, de a nő ellenáll. Fél, vagy talán nem is szereti, s furcsamód épp ez a vonzereje, mert Móricz benne látja Janka folytatását, a műveit lekicsinylő, szerelmet nem osztogató feleség szerepében. Aztán hirtelen dönt, az egyik debreceni látogatás tanulsága számára az, hogy ebben a városban semmi olyan nincs, ami őt művészileg előbbre vinné, ki akar debreceni házasember lenni? Nyilas Misi talán, de az ő lemeze már lejárt. Amit lát, már ismeri, idegenkedik az emberektől, a gondolkodásuktól, a társasági hangulattól. Minden szilajsága és őseredetisége ellenére ő egy fővárosi értelmiségi, a helyi erőviszonyok sem nem érdekesek számára, sem nem inspirálók. Ez egyértelművé teszi, hogy más irányba kell mennie, s ez újra felerősíti a Mária-szerelmet, egészen addig, míg végül házasság lesz belőle. Utólag pragmatikusnak látszik ez a döntés, holott folyamatában ösztönösség volt, de egy író addig író, míg az ösztönei az újabb inspirációk felé viszik. Minden íróban, de Móriczban kiváltképpen látszik ez a beteges elkötelezettség az irodalommal. „Én addig bírom, míg van papírom.” Vagy ahogyan Mária mondta róla, „Magának van egy farka és egy ceruzája. Ez maga. Szíve nincs, lelke nincs, élete nincs. A farka mindig áll, és a ceruzája mindig kész jegyezni.” Móricz nem esett kétségbe, lenyűgözték Mária találó mondatai. „Ez az első jó, amit hallottam magától”, mondta megint csak pragmatikusan (Napló, 1930). Emiatt gondolhatja sorsának kései vizsgálója, hogy minden lépés ki volt módolva, holott mikor a lépéseket épp tette, semmi biztosíték nem volt, hogy az a dolog beváltja a hozzá fűzött vagy tőle várt reményeket.
Mit vár Móricz Máriától, tehetnénk fel a kérdést, s persze az egyszerű válasz, hogy több és felszabadultabb szexet, holott a szex is csak része (mondjuk szimpatikus része) annak az író által elképzelt világnak, amiben Mária élt. A szex mellett tőle várja a nagy színházi regény alapanyagát, s persze sok-sok egyéb anyagot. Ám Mária nem szállít. Nem is tud mit, amit meg tudna, nem akarja. Nem akar regényanyaggá válni. Móricz lassan ráébred, hogy Máriával a kezdeti látványos szexen kívül a luxuséletet kapta, amit immáron biztosítania kell. Egy hónap vele többe van, mint Jankával egy év. És persze semmi hozadék, mert a nő nem mesél semmiről. „Négy év alatt Mária egyetlen adattal nem gazdagította írói témakörömet. Jankát írhattam éjjel-nappal szakadatlan. Mert oly gazdag volt a lelke, író számára, számomra, mint egy kimeríthetetlen kincsesbánya. Ha emberek közé ment olyan megfigyeléseket hozott és mondott el, hogy csak írni kellett. Mária néma volt, mint az aranyhal. Soha egy szót nem mondott el előző életéből, sem a jelenből. Ismeretsége a manikűrös lány, a fodrász és masszírozó nő. Színészek és színésznők, akikkel léha pillanatnyi pletykát váltott ki. Üres volt, mint egy fémlemez. Viszonyunk nem volt lelki, csak sexuális” (Napló, 1930).
Móricz elidegenedik második feleségétől, akit lelkileg és szellemileg is silány nőnek tart, s a szépsége, ami miatt belehabarodott, immáron foszlik szerte. Egyre több a zsörtölődés, ráadásul a harmincas évekre egyre nehezebb összeszednie a luxusélethez és a rokonok támogatásához szükséges pénzt. Rokonok meg vannak bőven. Valahol ez a rokonok által való kirablás hozza a sokáig egyedülálló remekműnek tartott Rokonok című regényt. A korrupció örök és véghetetlen voltát megéneklő regény, úgy tűnik, soha nem fog veszíteni aktualitásából. Ugyanakkor a Naplók tükrében pontosan végigkísérhetjük, hogyan válik a rokonokat hol szívesen, hol kényszerűen támogató Móricz Zsigából Kopjáss Pista. Móricz egymást segítő nagycsaládban gondolkodik, ugyanakkor szembesülnie kell azzal, hogy ő, mint a saját családjának sikeres tagja, örökösen ki van téve a kéregető rokonoknak. Immáron nem pusztán Mária luxusigényeit kell kielégítenie, hanem a csődbe jutott, öngyilkossággal és végpusztulással fenyegető rokonokat is. Volt olyan időszak, amikor negyven embert tartott el vagy támogatott rendszeresen. Testvérek, a testvérek gyerekei, aztán felzárkóztak az unokatestvérek, az elszegényedett felmenők, s végül Mária rokonai is beálltak a sorba. Azon igyekszik, hogy a kiadást bevétellé változtassa, hogy a rokonok történeteiből mű szülessen, s ezáltal bevételhez jusson. A legtipikusabb példa erre az A boldog ember (1935), amelynek témája egy kuncsorgó rokontól jön. Mindez persze nem csökkenti benne a rettegést, hogy teljesen a pénz fogságába kerül, s mint Karinthy, a végén csak azért ír, hogy az adósságait csökkentse. Különösen a harmincas években feszíti a kérdés, hisz a húszas évek anyagi terheit megoldotta a dráma.
A dráma, ami mindig is izgatta, nem utolsósorban azért, mert az elvégzett munka, úgymond, további befektetés nélkül is hoz bevételt. Sorra születnek a regényekből készült színpadi átiratok, amelyek a mai olvasó számára szinte komikus műveknek látszanak, hiszen a mesterséges népnyelv színházi helyzetbe emelése olyan, mintha önmaga paródiája lenne, egyetlen betűjét sem lehet elhinni. Elég csak belepillantani az Úri muri drámaváltozatába, hogy lássuk, nincs benne egyetlen hiteles alak sem, a jól megírt regényből vidékieskedő népszínmű lett papundeklifigurákkal, üres és fülsértő párbeszédekkel, pláne ha még a szerzői utasítást is elolvassuk, hát… „BORBÍRÓ kövér kun úr, csizmás, magyar nadrág, fakó kabát. Izzad. Hopp ! Elkap egy legyet, s azt a vaskos markából kiszedi, és a lábánál fekvő kutyának dobja. A kutya elkapja a legyet.
ÁBEL nyugalmazott ezredes, akin meglátszik, hogy katona. Vászonruhában, civilben is az. Ne mozogjék kend annyit. Kiizzad.
BORBÍRÓ Igazad van, ezredes uram. Ebbe a kuttya melegbe tejjesen elígsíges seritallal foglalkozni. Poharát az asztalhoz kaccintja, s iszik.
CSULI jön. Kemény, fekete kun: kalapja a feje búbjára tolva. Deres kun kurta bajusza van, felpederve. Hát Tisza Pista győzött. Előveszi vastag szivartárcáját, és mintha ő győzött volna, nagy megelégedéssel vesz ki egy vastag britannikát” (Úri muri, dráma, 1927,1942).
Móricz saját anyagi kényszerhelyzetét írja bele Kopjáss Pista morális és érzelmi összeomlásába. „A testvéreim úgy függenek rajtam, mint a fuldoklók, s hogy el ne merüljek, kénytelen vagyok lerúgni őket. Egy testvéremben sem volt egy percnyi örömem. Mindeniket folyton, mint büntetést kell viselnem, azért a bűnért, hogy én nem fuldoklom” (Napló, 1929). A Rokonok regény ebből a szempontból nem más, mint Móricz írói bukástól való félelmének kivetítése, s inkább ez, mint afféle dzsentriregény, amit könnyű és konszenzuálisan elfogadott dolog szerzőnk nyakába varrni. De kik azok a dzsentrik, s ha tudjuk is a történelmi meghatározottságukat, kit érdekelnek a dzsentrik? Senki nem szeretne egy letűnt kor levitézlett alakjairól olvasni. Nem azért nyitunk ki egy könyvet, hogy megismerjünk egy társadalmi réteget, s annak mozgását, működését. Magunkra vagyunk kíváncsiak, olyan történeteket akarunk olvasni és olyan sorsokkal szembesülni, amelyek hozzánk szólnak. Ekként a dzsentriség vádjával illetett Móricz-kötetek valójában az életért küzdő és az életbe kapaszkodó embert próbálják megragadni, hozzánk hasonló esendőket. S ha pedig társadalmi szinten értelmezzük a regényeket, a dzsentriügynél általánosabb konklúzióhoz jutunk: az új mellett küzdő modernitás és a régihez ragaszkodó, a változásnak ellenálló konzervativizmus harcát látjuk, amely birkózást minden társadalom újratermeli, hisz ez a társadalmi „gond” valójában az életből kikopók és az életet elfoglalni akaró fiatalok örök küzdelme.
A haszontalan, ám rendkívül költséges nővel végül megbomlik a kapcsolat. Móricz elég gyorsan rájön, hogy rosszul választott. „Az öregkort egy ilyen műveletlen teremtéssel átélni lehetetlen. Nincs közös téma, közös megbeszélés. Nincs semmi gondolata. Nem szórakoztat, nem szórakozik. Ez a négy év belekerült 160.000 Pengőbe” (Napló, 1930). A házaspár szétköltözik, bár nem válnak el, s Móricz élete végéig apanázst fizet a feleségének. Nem is keveset, 400 pengőt, s ahogy a dal tartja, „Havi kétszáz pengő fixszel / ma az ember könnyen viccel” (Szántó Gyula), négyszázból meg már standup comedyt lehet szervezni.
Móricz mélységesen csalódott a választásában, s egyre inkább gyötrődik Janka hiánya és öngyilkossága miatt. „Belezavarodtam az egészbe. Jó volna most Janka. Ha vele kibeszélhetném magam. De nincs, aki előtt egy szót is szólhassak… Regényeimben mindenütt ott a Janka munkás szelleme. Minden kritikus pillanatban hozzá menekültem” (Napló, 1929). Némely regénye, például a Rab oroszlán olyan, mintha hitvallás volna a házasság mellett, s egy fohász, hogy Janka, ha megvártad volna, hogy kioltódjon az a szerelem, most boldogan élhetnénk. De Janka nem várt. „Még ma sem tudom, még ma sem értem, még ma is csak egy ráfogással vigasztalom magam, hogy beteg volt” (Napló, 1934).
Móricz a harmincas évek első felében újra átéli az írói megtorpanást, amit persze az olvasók nem érzékelnek, mert a megtorpanás, az afféle kábulatban múló évek alatt is aktívan dolgozik. De hiába a sok munka, egyre komolyabbak az anyagi gondjai, ráadásul azzal is szembesülnie kell, hogy szinte észrevétlenül klasszicizálódik, hogy szoborrá válik még életében, holott épp szobor nem akart volna lenni. Aktívnak, tetterősnek hiszi magát így hatvan felé is. „Hogy öregek vagyunk? Engedje meg, hogy bevalljam, nem érzem magam annak. Az ember testileg szépen elromlik, fogai elhullanak, és a modern technika legszebb hídépítészetére szorul az ember, de az nem igaz, hogy az illúziók elmúlnak. Én legalább egyáltalán nem érzem, hogy benne volnék ennek a zónájában. Éppen olyan gyermek vagyok, mint debreceni kisdiák koromban, ezelőtt 43 évvel” (Levél Magoss Olgának). Ám ez az éppen olyan gyermek magányos pillanataiban másképp gondolkodott. „Időm lejárt. Rég kerülget ez érzés, ma nagyon belém harapott” (Napló, 1934).
Móricz klasszicizálódik, s ez nem jó üzenet, mondjuk úgy, élve van eltemetve. Atyamesterré választják a feltörekvő népi írók, míg a kedvelt kollégák, a valahai harcostársak valóban kikopnak az életből. Meghal Miklós Andor, az Est lapok szerkesztője, aki az utolsó volt azok közül, akik moderálták és érdemben véleményezték az írásait. Elveszti az utolsó külső szemet. „Mindig lebeszélt, ha túl őszintén fejeztem ki magam. Mióta Janka meghalt, ő volt az egyetlen fék a számomra.” Bármit leadhat, megjelenik. Nincs kontroll.
A kollégák halállistáját Osvát 29-es öngyilkossága nyitja. 1933-ban meghal Krúdy, 1934-ben Csinszka, 36-ban Kosztolányi, 38-ban Karinthy. A korszak emblematikus alakjainak fogyatkozása egyre ijesztőbbé teszi Móricz világban való státuszát. Megretten a pusztulástól. Mást akar élni és mutatni. Azt, hogy most kezdődik egy új élet, mi másért is szerzett ennyi tapasztalatot az ember, fejtegeti, ha nem azért, hogy hasznosítsa. De amikor Csinszka temetésén van, lesújtja a valóság képe. „Csinszka olyan, mint egy tizenöt éves lány a koporsóban, ellenben itt kint mindenki megvénülten... Fáradt arcok, veszettül kifestett öreg nők, rokkant férfiak... Mindenki öreg” (Napló, 1934).
Az anyagi nehézségeket, mint eddig is már néhányszor, megpróbálja a leányfalui gazdálkodással korrigálni, de csak veszteséget termel. Nem értett a gazdálkodáshoz, ráadásul legendásan rossz személyzetet tartott fenn, mert híre ment, hogy a pesti írónál nem kell dolgozni, csak mesélni. A gazdálkodó író ott ólálkodott a munkásai körül, és jegyzetelt a kis füzetébe, vicces lehetett a sok ezer szál szegfű vagy épp a rengeteg fej káposzta, mikor mit látott a Mester hatalmas üzletnek. Szóval a termőföld közepén ott áll egy író jegyzetfüzettel, míg a munkások kapára támaszkodva mesélnek, s amíg mesélnek, nem kell dolgozni. Ez is egy Seherezáde-történet.
Egyre inkább kétségbeesik, holott az anyagiak miatt már eleve kétségbe volt esve. A Naplók jelentékeny része szól arról, hogy milyen pénzeket kell megszerezni, milyen kiadásokat kell fedezni, afféle magánkönyvelések vannak, kilég, belég, s persze a kettő összevetéséből örökösen csak a mínuszok jöttek ki. De most mégis új helyzet van! A zsidótörvények következtében azok a fórumok, ahol ő megjelent, megszűnnek. „Az Állam soha nem tudott hozzám férni, mert sohasem kerestem egyetlen fillért sem, állami pénzt: nem volt mit elvennie tőlem. Most, hogy a zsidótörvénnyel egyszerűen megszüntették a zsidó olvasóközönséget a magyar író számára, ezt betetézték azzal, hogy megszüntették a zsidó könyvkiadást magát. Elvették Az Estet s lapjait s vállalatát, az Athenaeumot: teljesen szárazon maradtam, mint a hal, mert első dolguk volt, hogy felmondták az állásomat, s most május 1-én már nem is kapok fizetést. Elsején nekem sehonnan egyetlen fillér sem jár, ellenben a Kelet Népe teljesen rajtam fekszik. Itt pedig havi 3000 pengő kellene.” A kuncsorgók serege meg nem csökken. Sőt valakivel növekedett.
Ez a valaki Littkey Erzsébet, akit csak Csibe néven ismernek az olvasók. A fedősztori szerint Móricz 1936. szeptember 25-én éjjel baktatott át a Ferenc József hídon, mikor megpillantotta az öngyilkosságra készülő tizenhat éves lányt. Hát rögvest fel is lángolt benne az öngyilkos lányokat megmentő akarat, és hopp, lekapta a híd karfájáról az éppen ugrásra készülő Littkey Erzsébetet. Dr. Kovács vagyok, mondta az író. De jó, hogy erre járt doktor úr, mondta a lány, mire az író, hogy jogi doktor vagyok. Nem baj, mondta a lány, az is olyan szép szakma. Vagy nem így történt? Ment az író elmerülve valamely írásában, mikor kiáltozásra figyelt fel. Jaj, jaj, öngyilkos leszek, dr. Kovács, nem segítene rajtam!? Na, akkor szaladt oda az író, és néhány jó szóval eltérítette az öngyilkosjelöltet a szándéktól. Vagy az volt, hogy ott állt ez a fiatal lány, és Móricz megkérdezte tőle, talán csak nem öngyilkos akar lenni? De, mondta a lány. Jó, mondta az író, akkor én most megmentem, és elviszem egy szállodai szobába, és a megmenekülés örömére szexelünk is egyet. Kihez van szerencsém?, kérdezte a lány. Doktor Kovács vagyok, mondta az író. „Ezek után lelkileg kötelességemnek éreztem, hogy magamévá tegyem. De sok zavar volt bennem. Én egy züllött s kétségbeesett lelkiállapotban jöttem ide, s a kéjt akartam kipróbálni, a fiatal test hatását, hogy alvó idegeimre hat-e? Másfelől rettegtetett a betegség fertőzése. De egyúttal egy furcsa öngyilkos elszántság volt bennem, hogy nekem magamat fel kell áldoznom: bűnözni kell” (Napló, 1936). Az igazság persze, hogy Littkey Erzsébet már korábban találkozott dr. Kováccsal, méghozzá mint prostituált, s a lány korántsem tizenhat, hanem huszonegy volt, épp várandós, a feltételezések szerint dr. Kovács gyerekével. Dr. Kovács megörül a lánynak, akitől új témákat várt. Nem győzte jegyzetelni, hogy miket mond. A lánynak nem volt furcsa, hogy egy ügyvéd vajon miért is jegyzetel, mert persze régen tudta, hogy ez a Kovács kicsoda, hisz akkor olyanok voltak a bulvárlapok, hogy írókról is pletykáltak, akár fotóanyagot is közöltek, némikor a lakásukat is bemutatták, a családjuk életét. „A Pesti Napló egy sorozat képet közölt rólam, fotóriportot. Ez a bemutatás szinte megijesztett, oly hamisnak tűnt fel előttem: valami dúsgazdag, boldogan élő tőkésnek az életét mutatja. Azaz mivel tele van könyvvel, írógéppel a lakás, egy dúsgazdag írónak és nagy fényben élő boldog családjának a nyilvánosság előtt való leleplezése” (Napló, 1934).
Móricz boldog volt, hogy a lány mint adatközlő segítségével végre írhat a proletár Budapestről, mert Littkey Erzsébet megszimatolja, hogy milyen történetek érdeklik Móriczot, és ő olyanokat mesél, angyalföldi szegénységről, külvárosi nyomorról, holott a lány még véletlenül sem ott nőtt föl, hanem egy kis faluban. Móricz, aki fantasztikus jellemábrázoló volt, mikor írt, a valóságban elég sokszor melléfogott a másik ember megítélésében. Sokáig nem is vette észre, hogy felzárkózott mellé egy másik hazudozó is. Móricz szerint Csibe úgy hazudott, hogy az már szinte művészet. De Csibe csak a történetekkel hazudott, az életével, az érzelmeivel nem. A szeretőként tartott, majd végül a családba gyerekestül gyerekeként beemelt, harminchét évvel fiatalabb lány meghozta az érzékeny szeretést, az üde szexualitást az öregedő férfinak, s meghozta a nem várt nagy történetet, az Árvácskát (1941), az utolsó remekművet.
A sorsüldözött lány története megkapja az írót, olyan érzelmi és valóságerőt robbant ki belőle, ami egyedülálló az életmű legjobb darabjai között is. A szöveg nem fejezetekre, hanem zsoltárokra van tagolva, mintegy ezzel is jelezve, kicsit talán túljelezve, hogy a történet mélyen kötődik egy emberi alaptörténethez, a megváltásért való, szenvedéstől sem mentes örök küzdelemhez. Pazarul rakja fel immáron minden gyerekkori tapasztalatát, felhasználva a vidéki terepet, s a rajta mozgó szereplőket, egy pillanatra sem enged az érzelgősség vonzásának. Csörevalóságos a maga elesettségében és kiszolgáltatottságában, de öntudatában is. Az álmok, a rémtörténetek, a pedofília, a könyörtelenség, a rosszul működtetett szeretet olyan szervesen van összeszőve, hogy egy kis fonálka sem lóg ki belőle. Az Árvácska, mint utolsó remekmű, nekünk, olvasóknak mindig azt az örök reményt is jelenti, hogy nem kell egy íróról lemondanunk, ha igazán nagy író, utolsó leheletéig dolgozik, hogy a világot autentikusan meg tudja ragadni.
A szükségből örökbe fogadott Csibe – hisz Móricz élettársként vagy feleségként nem merte volna felvállalni, mert rettegett a morális megítéléstől, amely Magyarországon adott esetben az olvasók elvesztését is jelenthette, mint jelentette Jókai esetében –, ez az új lány, akit oly gyanakodva és rosszindulatúan fogadtak a testvérek, elmondta mindazt, amit tudott, ebből született egy csokor novella is, és szerzőnk számára újfent megképződött az űr. Móricz legnagyobb gondja, hogy mit csináljon az adatszolgáltatókkal, ha már nincs bennük több adat. A kisebb történetekre jók voltak a rokonok, akiket hol rendszeresen, hol alkalmilag támogatott, de mégsem voltak benne aktívan az életében, ahogyan a kertben dolgozók sem; ha már elmondtak mindent, le lehetett őket cserélni újabbakra, akiknek van még történetük, s minden történet valahol pénzt hozott. De mit kezdjen Csibével, aki immáron kiürült mint forrás, s nem pénzt hoz, hanem pénzt visz. Talán könyörtelen, s alig elfogadható gondolat azok számára, akik nem érdekeltek egy írói életmű felépítésében, hogy ennyi egy író érzelemvilága, ha van anyag, van szerelem, ha nincs, akkor a másik csak nyűg. Pedig épp ez a színtiszta valóság. Az író bármilyen ember is, egyetlen gondolat motoz benne, miből lehet valamit létrehozni. Ha feladja ezt az ambíciót, akkor válik a privát énje rabszolgájává, élete élvezőjévé, holott neki az a dolga, hogy írjon.
Az öregedő, ám kifelé fiatalságot mímelő író az anyagi nyomás miatt 1940-ben elvállalja a halódó Kelet Népe főszerkesztését. Megint beleveti magát az építkezésbe, hogy előfizetőket gyűjtsön, hogy támogatókat szerezzen, ugyanakkor az egész családot próbálja belevonni a munkába. A Kelet Népe körül beindul a Móricz és tsaládja co. Az adminisztrációs ügyeket Littkey, immáron Móricz Erzsébet viszi, abban a nyomdában készül a lap, ahol az öccse, Móricz Miklós dolgozik, kötészet Móricz Gyöngyi és férje, Simon Andor költő, állandó művészettörténeti író Móricz Virág. A hatalmas tervek és a család bevonása ellenére is alig tud fizetni, holott például a Rózsa Sándor-regényeket ingyen adja közlésre. Vergődés, amit egy hatvanas éveibe lépő, amúgy sikeres író nem kívánhat magának. Anyagi gondok mindenünnét, s szinte nem is veszi észre, hogy közben a nyakukon a háború. Olyan, mint az a férfi, akinek a házasságon kívül születik gyereke, ez már nem az ő háborúja, az ő háborúja valójában már megvolt. Anyagi nehézségekkel küzdő nagyság, s ez, valljuk meg, nem mutat jól a nemzet vitrinjében. A harmincas évektől az egyre erősödő népi irodalom atyamesterének választja. Magában megmosolyogja, mert nála jobban ki tudná, hogy őt a falu valójában szociografikusan soha nem érdekelte. Mindig is általános emberi problémák után kutatott, azok feltárása és újabb és újabb regényvilágok építése érdekelte. „Nekem a falu azonnal, mint minden miliő, csak keret, amelyben saját lángomat szítom fel” (Napló, 1934). S mivel így gondolkodott, az ő könyvei, szemben a falukutatók és szociográfiákat író, egyébként kiváló szerzők (Szabó Zoltán, Féja Géza, Kovács Imre) könyveivel, a mai napig olvashatók.
Volt az a régi elképzelése, hogy a betyártörténetekkel sikerül átbetyárkodnia magát a nyugati világba, mert azért csak bántja valahol, hogy a határokon túl egyáltalán nem respektálják mint írót. Szeretett volna betörni a világpiacra, ám amikor Kálmán Imre operett-alapanyagnak akarja használni a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, mélységesen felháborodik, „erkölcstelen ajánlatnak” tekinti, holott csak annyi volt a kérés, hogy külföldön a darabot nem játszhatják, amit nem lett volna nehéz teljesíteni, hisz Móricz darabjait nem játszották külföldön. Ráadásul a felajánlott másfél százalék minden bizonnyal rendbe rakta volna az anyagi helyzetét. De győzött az írói önérzet. Én, Móricz Zsigmond, az utolsó nagy legenda, nem válhatok más művész főzetének alapanyagává.
Utolsó nagy dobásként – bár senki nem tudja ekkor, hogy utolsó, a vállalkozás mérete épp arról vall, hogy dehogy értünk a végére – a negyvenes évekbe érve belefog a Rózsa Sándor-regényekbe, de ez a sorozat már befejezetlen marad. 1942. augusztus végén agyvérzést kap. Ügyetlenül és ellentmondásokkal terhelten épül fel a halállegenda, hogy is épülhetne másképp, az igazi legendagyártónak már nincs rá hatása. Egyesek úgy emlékeznek, hogy magára rángatta az ágya melletti könyveket, más szemtanúk szerint Ady-kötettel borította be az arcát, s mindez épp akkor volt, amikor először éri bombatámadás Budapestet.
A totális fasizmus elől menekült a halálba, tartja a legenda, holott csak meghalt – egyedül, mint mindenki – szeptember 5-én a Korányi Intézetben. Temetése állítólag szégyenletes volt, temetése állítólag felemelő volt. Temetése temetés volt. Az életművet meg hol kihantolták, és márványtalapzatra rakták, mint valami evangéliumot, hol a föld mélyére taposták az utána következő korok, volt sár és volt arany, de leginkább sárban arany, amiért le kell hajolni, és meg kell kicsit dörgölni a nadrágunk szárában, hogy fényesedjen tovább az idők végezetéig.

Vissza a tetejére