Halottas ének és minimalista hangszerelés (Terék Anna: Halott nők)
Terék Anna: Halott nők. Forum–Kalligram, Újvidék–Budapest, 2017
Olvasom Szolzsenyicintől A Gulag szigetcsoportot, és csodálkozom, hogy a maga idejében az egész világot izgalomban tartó könyv irodalmi műként ma már mennyire nehezen állja meg a helyét. Inkább tematikus esszék gyűjteménye, mintsem regény vagy memoár, és fejezetei megannyi példatárként érvelnek az akkor még ismeretlen vagy szunnyadó igazság mellett. Terjedelme mellett talán éppen a megörökített történetek mennyisége miatt fogadható be nehezen azok számára, akiknek a táborok léte vagy éppen a totális állam rémtettei már nem szolgálnak a meglepetés erejével, hiszen történelmi evidenciákká váltak. Ugyan világos, hogy a Gulagból kihúzni nem lehetett semmit – hiszen ethosza éppen az áldozatok számbavételét és a róluk való hiánytalan tanúságtételt írta elő –, a mai olvasó már inkább hajlamos lenne szelektálni belőle. Ennek ellenére is természetesen rengeteget tanulok belőle, és átérzem, hogy mennyire fontos dolgot mondott el a világról, amikor megjelent, mint ahogy azt is, hogy ez a tudás nem évült el, legfeljebb azóta megjelentek olyan szaktudományi, történeti munkák, amelyek a felidézett események egy részét pontosabban, alaposabban dokumentálva tárják fel. Úgy tűnik, most is valami nagyon fontos dologról beszélnek a világ írói. Ez a nők által elszenvedett fizikai vagy lelki erőszak, amit sohasem elszigetelt jelenségként értelmeznek, hanem valamilyen önmagában is erőszakos hatalmi környezet – jellemző módon, de nem mindig valamilyen háborús esemény – eredőjeként. Számba venni sem lehetne valamennyi témába vágó regényt, amelyet a posztkoloniális Afrika vagy éppen az etnikai konfliktusokkal terhelt Balkán szerzői írtak, és ezek még csak a legtipikusabb példák. Azért állíthatók párhuzamba Szolzsenyicin monumentális könyvével, mert zavarban lennénk, ha meg kellene mondani, hogy ebből a hatalmas könyvtermésből melyik lesz az a néhány maradandó remekmű, amely fél évszázaddal később is nemcsak lebilincseli majd az olvasót, hanem a felmérhetetlen korpusz prototípusaként képviselni tudja majd a mostani sokszínű, mégis egy irányban konvergáló törekvéseket.
Olyankor pedig még nehezebb dolga van a kritikusnak, amikor olyan nyelvileg és poétikailag minimalista szövegekről kell nyilatkoznia, amelyek az áldozatok nevében történő tanúságtételre szorítkoznak, miközben a nyelvi és poétikai invenciót nem teszik láthatóvá. Ezért eshet zavarba az értelmező, amikor például Borbély Szilárd A testhez c. verseskötetével szembesül, amelyben a költőnek sikerült egy semmi mással össze nem téveszthető, átlátszatlan költői nyelvet teremtenie, ugyanakkor az ezen a nyelven írott versek közé olyan szövegeket is beékelt a szerző, amelyekben női hangok vallanak rendkívül egyszerű és transzparens stílusban vetéléssel, abortusszal kapcsolatos traumáikról. Az egyszerűség és a keresetlenség zavarba ejtő Terék Anna Halott nők c. verseskötetében is, amelyben a címhez hűen valóban halott nők mesélnek önmagukról. A színpadi műveket is író szerző voltaképpen drámai monológokat alkotott, amelyek valószínűleg jól mondhatók lennének színházban is. Gyászversekként is olvashatók, hiszen komoly irodalmi és liturgikus hagyománya van annak, hogy a költemény – a prosopopoeia eszközével élve – az elhunyt nevében szólítsa meg a gyászolókat. A kötet öt nő történetét mondja el öt versciklusban, amelyeket akár verses novelláknak is nevezhetünk. A könyv hősei: Jelena, aki alkoholista férje és a délszláv háborúban lelőtt kisfia emléke elől öngyilkosságba menekül; a Párizsba emigráló és bántalmazott orosz nő; Maja, a szarajevói kislány, akit az ostrom idején csoportosan megerőszakolnak és megölnek; Judit, a fiatal rákbeteg; valamint a vallási fanatikus férjét megcsaló feleség, aki a tengerbe fullad, miközben szeretője társaságában fürdőzik. Ezek az önállóan is értelmezhető történetszálak egyébként időnként találkoznak, és ha figyelmesen olvassuk a könyvet, akkor az egymás mellett beszélő szólamok képesek lehetnek ugyanazt a történést több oldalról is megvilágítani.
A néhol érzékelhető elliptikus szerkesztés ellenére az elbeszélt események pontosan rekonstruálhatók, a szereplők hús-vér figurák, és még a versek stílusa is kötetlen, már-már prózába illő. Ettől a semleges alaptól időnként azonban elemelkedik a szöveg, de ilyenkor is igen takarékos marad. Az egyik különösen szép kép – „Apám arcára / ráverték szögekkel / a könnyeket” (Jelena) – több versben is visszatér, kevés változtatással. A Judit ciklus Csillagok c. versében a ráncok vannak szögekkel az arcra verve. Ha metaforikus nyelven szólal meg Terék Anna szövege, akkor jellemzően a földhözrögzítettség, a mozdulatlan bénultság érzetét sugallja ezzel. „Állok, / valahol a város közepén, / már alig áll a város, / ráült vállára a nap, és úgy nyomja / lefelé, hogy / fél lábra ereszkedik” – írja a Maja ciklus Lakótelep c. versében. A lefelé húzó erő egyetemessé és kozmikus méretűvé válik, mint itt is: „Hajszálakon lógnak mind a csillagok. / Húzza-e súlyuk, Uram, a fejedet?” (Judit ciklus, Hajszálak). Itt kell megemlítenünk a könyv Antal László által készített illusztrációit. A technikailag is rendkívül igényesen visszaadott képanyag kivételessé teszi Terék Anna könyvét a kortárs verseskötetek mezőnyében. Nem véletlenül nyerte el tavaly a Halott nők a Vajdasági Szép Magyar Könyv pályázat fődíját. Antal maszkszerű, már-már totemmé egyszerűsített emberalakokat ábrázoló festményei jól ellenpontozzák Terék Anna láttató, áttetsző és partikularitásokban is gazdag történetmesélését. Egy-egy jelenet még felismerhető bennük, mégis a szereplők archetípusokká válnak a képeken. Egyetlen illusztrációba tudnék csak belekötni, abba, amelyik a megerőszakolt lányt, Maját, az erőszaktevők szemszögéből ábrázolja – „Jobb lenne majd hátulról, / hogy közben ne kelljen / néznem őket, szép sorban, mindet egymás után. / A tarkómra lihegjenek / inkább, / az csak nem lesz / olyan borzasztó, / mintha néznem kéne közben / a szemüket” (Maja ciklus, Puskatussal) –, sőt a szövegben szereplő gyermekkorú kislányt érett nővé stilizálja. Amit a szövegben is lehetőségként mer ábrázolni Terék, azt Antal a szemünk elé tárja, és érzésem szerint ezzel átlépett egy olyan határt, amelyet nem kellett volna.
Visszatérve a szövegre, annak egy másik erénye a szépen adagolt metaforákon kívül a lélektani hitelesség és mélység. Erről a kortárs irodalomkritika – különösen lírai művek esetében – nem nagyon szokott beszélni, talán azért sem, mert a hagyományos szubjektum fontosságát aláásta a nyelvi, kulturális, sőt újabban a testi meghatározottságokra irányuló figyelem, és a pszichológiai motivációk elemzése visszaszorult a referenciális kódot használó prózai epika felségterületére. Terék Anna könyvében azonban a lélektani aspektusnak különös jelentősége van, és nem csak azért, mert a szerző egyébként pszichológusként dolgozik, és szakdolgozatát a jugoszláv háborúk poszttraumás hatásáról írta. Ez a tudás a könyvben is előjön, amely nagyon precízen írja le a folyamatot, amelyben a férfiak által bántalmazott nőnek a férfiakkal kapcsolatos attitűdje végérvényesen megváltozik, akár saját – valós vagy soha meg nem születő – fiúgyermekével szemben is: „Azt mondják, az apa jelenti a gyereknek a hidat / a külvilág felé, / abból a fekete, mély gyomorból, / amivé az anyák / a családot teszik. // Ha tudtam volna szülni, / fiam lett volna. / És mélyre nyeltem volna őt, / sokat ittam volna rá, / hogy víz alá merítsem azt / az utolsó ingatag hidat is” (Szibéria ciklus, Üvegek). A szürreális, dehumanizáló képben – a fiú lenyelése – a lírai szubjektum éppen saját elembertelenedésére ismerhet rá.
Komoly erénye a könyvnek továbbá, hogy miközben az áldozati pozíciót nem teszi viszonylagossá, és a bántalmazók válláról nem veszi le az erkölcsi felelősség súlyát, Terék Anna nagyon sok oldalról képes megvilágítani az emberi törékenységet, akárcsak a jugoszláv háborúk okozta traumákról prózát író Danyi Zoltán (A dögeltakarító). A Szibéria ciklus Babakocsi c. versében azt meséli el a főhős, hogy amikor édesapja használhatatlan babakocsit vett születésekor, akkor ennek hatására édesanyjában valami eltört, és felesége reménytelenségét látva az apára is rázuhant tehetetlenségének a súlya. E sokrétű, dinamikus viszony leírása után később, a Sziget c. ciklusban pedig már egyenesen a bántalmazó fél verzióját emeli az áldozat szólama mellé Terék. Ez az a történet, amelyben a férj saját elvakult vallásosságát feleségére is rákényszeríti, aki aztán megcsalja őt, majd szeretője társaságában vízbe fullad. Ezekben a versekben két helyen is olyan emelkedett és költői lesz a szöveg, amire egyetlenegy másik szövegben sem találunk példát. És ez a szárnyalás, amely a megszólalásig hasonlít Pilinszky Apokrifjének a felütésére, ugyanabban a történetben megadatik mind a női, mind a férfihangnak: „Mert elhagynak szépen lassan mind a hegyek, / az égig csúsznak, alján döfik meg a napot” (Sziget ciklus, Nő), illetve „Mert messze csúsznak akkor tőletek a hegyek / és kinyúlnak a fák közül mind az árnyékok” (Sziget ciklus, Gašpar). A szöveg még hosszan folytatódik ugyanebben a stílusban, és a későbbiekben többször is elő-előjön benne ez a nyelvi réteg, különösen a férfi esetében. De miért pont a legellenszenvesebb szereplő monológjában lesz ennyire poétikus a szöveg? Ezzel nekem több bajom is van. Egyrészt szívesebben láttam volna ilyen költőileg szépen megmunkált verssorokat a könyv többi részében is, de ez egyéni ízlés dolga. Másrészt viszont pont a lélektani árnyaltság veszik el ebből a felstilizált versből. Ugyanis ami Pilinszkynél a fenséges regiszterében szól, az itt kifejezetten ellenszenves, bigott beszédbe megy át, már-már önmaga paródiájába: „Mert megromlanak mind a szájak és a csókok, / és kihullik az ima a nyitott tenyerekből, / és tengerbe zuhannak mind a bűnösök, / de én nem félek, várok és állom tekintetét az Úrnak.” Az utolsó ítéletet siettető bibliai átkok első ránézésre még lehetnének a megcsalt férj elkeseredett szavai, azonban kiderül, hogy már patologikus vallási hisztériáról van szó. Pedig a vers vége, egyben a kötet zárlata is, amelyben új, valódi emberi kapcsolatok lehetősége villan fel, a szerző részéről nagyobb empátia szándékára utal, nem pedig arra, hogy karikatúrát csináljon a történet egyik lényeges szereplőjéből.
A Halott nők, ha egészében nézzük, szerencsére az emberi sorsokkal szemben érzett alázatról és odaadásról tanúskodik, de a fent jelzett kételyek azt mutatják, hogy a könyv koncepcióját lehetett volna következetesebben is érvényesíteni. Ami az írásom elején felvetett problémát illeti: azt természetesen nem tudom, hogy meddig marad újraolvasható Terék Anna verseskötete. Azt viszont fontos megválaszolni, van-e olyan egyéni hangszín benne, amelyért érdemes éppen ezt a könyvet olvasni annyi más hasonló témájú szöveg helyett vagy mellett. Minimalizmusa, egyenetlensége ellenére a válasz nem lehet kétséges: igen.
Vissza a tetejére