A változó idő tettenérése (Benedek Szabolcs: A fiumei cápa)

Benedek Szabolcs: A fiumei cápa. Helikon Kiadó, Bp., 2017
 
Mit tesz egy vérbeli újságíró, ha az uborkaszezon lezárulta után az uborkaszezon híreit olvassa a lapokban? Először értetlenkedik, mert a hírlapi üzletmenet szerint másfajta híreknek kellene szállingózniuk, mint hogy Fiume partjainál ismét felbukkantak a cápák. Az értetlenkedést hamar kíváncsiság váltja fel, amit gyors elhatározás követ. Nyomába kell eredni a titoknak, és az őszbe boruló Budapestről az Adria ékkövének számító magyar kikötővárosba vonatozni. Ha nem csal az újságírói szimat, akkor a szenzációs riport alapanyaga várja a Pesti Nap főszerkesztőjét, Kovách Richárdot Fiumében.
Ez volna a kiindulópontja Benedek Szabolcs legújabb regényének, A fiumei cápának, amely olyan komótos lassúsággal, részletezéssel, ihletett korábrázolással és helyszínrajzzal vetíti az olvasó elé a huszadik század első felének földközi-tengeri kikötővárosát, hogy könnyen bedőlhetnénk a látszatnak: egy olyan huszonegyedik századik regényt olvasunk, amit írhattak volna a tizenkilencedikben is. Ezt a benyomást erősíti a nagypróza cselekményessége, a tucatnyi szereplőt felvonultató történet mellékszálakat bátran megrajzoló jellege, a fiumei mikrovilág részletgazdag bemutatása. A fentieken túlmenően azzal az illúzióval is megajándékoz a szerző, hogy a regény valóságábrázolása problémamentes. Azt nem állíthatnánk, hogy a történetben minden és mindenki pontosan az, akinek és aminek látszik; egy magára valamit adó regényben – és A fiumei cápa ilyen – a titkok, a rejtélyek, a személyek és életsorsok mögötti feltáratlanságok jelentik a történet magvát és lényegét. S egyben azokat az utakat, amelyeket a befogadónak végig kell járnia, hogy eljuthasson a regény megértéséhez.
A kezdetben lassú hömpölygésű próza fejezeteit olvasva aligha ötlik fel bárkiben, hogy a békés mindennapjait élő Fiume, a kikötőváros, a világ metaforájaként is értelmezhető. A „boldog békeévek” nyugalmának képei bár nem zavartalanok, a közelgő tragédia bekövetkezésének lehetősége senkiben sem fogalmazódik meg. Megbolygatta viszont a város nyugalmát Noskó Gáspár helyi tanácsnok lányának, Emíliának az esete, akit halálos cápatámadás ért. A helyiek eddig sem kételkedtek a fiumei cápa valóságosságában, ám a nő veszte mégis más megvilágításba helyezi a ragadozó garázdálkodását. A hírt mindenki a helyén próbálja kezeli, és nem sejtik, hogy a fiatal nő halála csak prológusa a közelgő rémes fejleményeknek. A nyugalmasnak hitt felszín mögött zabolátlan erők viaskodnak. A város olasz és horvát többsége nem képes belenyugodni a magyar fennhatóságba. A virulens nacionalizmus ebben a helyzetben esztelen tettekre sarkallja a forrófejű fiatalokat. Egy olasz anarchista csoport bombát robbant a kikötőben, s az sokkal nagyobb lyukat üt a város védelmi rendszerén, mint azt az elkövetők gondolták. Nem része a tervnek, hogy halálos áldozatai legyenek a hajnali detonációnak. A szándék és a megvalósulás közötti különbségre akkor is figyelnünk kell, ha ennek egyelőre nem tudunk komoly jelentőséget tulajdonítani. A várost sújtó újabb, majdnem végzetes csapás a Fiume partjainak közelében észlelt földrengés. A nyomában fellépő szökőár a fél települést elpusztította, a lakók a puszta túlélésért harcolnak. A cápamotívum itt kerül elő újból, mert a víz alá került városban csak úgy hemzsegnek az addig a kikötő előtti nyílt vízen fickándozó biológiai „gyilkológépek”. Mintha a cápák tömeges megjelenésével a természet rendjében állt volna be olyan fordulat, amelyre sem a laikus, sem a szakember nem találja a magyarázatot. Történik azokon a kora őszi napokon Fiumében valami, amit senki sem ért.
Benedek Szabolcs új regénye itt lép át egy másik minőségbe, és válik ízig-vérig huszonegyedik századivá az elbeszélés, amit addig tizenkilencedik századinak gondoltunk. A regény szálait visszafelé gombolyítja a szerző, éppen azért, hogy eljusson a lényeg kimondásához. De miről is van szó?
Kovách Richárd főszerkesztő fiumei útja, vele az ott szerzett tapasztalatai, benne a kikötői merénylettel, a szökőárral, a gyilkos cápatámadással, a forrongó nemzetiségiekkel ennek a nagyprózának csupán a kerettörténeteként szolgálnak. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy udvarias szerző Benedek Szabolcs, aki a fordulatos cselekményességet megkövetelő olvasó kíváncsiságát magától értetődően természetességgel szolgálja ki. A fiumei cápa azonban ennél sokkal több, sokkal mélyebb alkotás, és itt kell visszatérni ahhoz az előrevetett megállapításhoz, hogy a földközi-tengeri kikötőváros valójában nem önmagát reprezentálja, hanem világmetaforaként működik. Sajátos írói eszközzel teremtette meg ezt az értelmezési lehetőséget a szerző. Bármennyire részletező a korrajz, a közel négyszáz oldalas regény egészen a befejező két oldalig egyetlen utalás erejéig sem tér ki arra a fontosnak látszó kérdésre, mikor játszódik a regény cselekménye. Abban biztosak lehetünk, hogy valamikor az első világháború előtt, ám ennél pontosabban a legszorosabb olvasás mellett sem lehetséges meghatározni a cselekmény idejét. Noha ez hihetetlenül fontos, nyugodtan fogalmazhatok úgy, hogy önmagán túlmutató, jelképes erővel rendelkezik.
Egy évvel a szökőár tombolása után a Pesti Nap főszerkesztője ismét vonatra ül Budapesten, hogy felkeresse újságírói munkájának egyik legfontosabb állomását, Fiumét, ahonnan emlékezetes riportját írta. A vasútállomásról kigördülő vonat utasai a legteljesebb gyanútlansággal vágtak neki útjuknak: „Hírlapárus suhanc futott a peronon, feje fölött rázta az esti lapok különkiadását, és torkaszakadtából üvöltötte: – Rendkívüli hírek! Megölték a trónörököst! Ferenc Ferdinándot meggyilkolták Szarajevóban! / Ám ezt a Budapestről Fiumébe tartó gyorsvonaton ülők már nem hallották. Ha látták is az újságokkal vadul integető fiút, legfeljebb egymás között találgathatták, mi lehet az a rettenetesen nagy szenzáció.”
Kizárólag innen derül ki, hogy a regény 1913-ban játszódik. Óriási ennek a jelentősége, hogy a regény lapjain megelevenedő Fiumét a világháború kitörése előtti esztendőben látjuk. Innen érthető meg az írói szándék: Benedek a világháború előtti kor teljességének ábrázolását tűzte ki célul. Az első világháború kitörése korszakhatár, élesen azt megelőző és azt követő dolgokra osztja a történéseket. Ebből a nézőpontból szemlélve a felbomlás előtti pillanat ábrázolása lehetett a legfontosabb írói törekvés. A pillanat – még ha kiterjesztett pillanat is – megragadásának szándéka vezethette a szerzőt, akinek ezt az alkotói ambícióját a regényről eddig született kritikák és elemzések nem méltányolták kellőképpen. Nem kizárólag az első világháború kitörése vetett véget egy korszaknak. A Titanic katasztrófája semmissé tette a technikai haladás gondtalanságát, és vele azt a hitet, hogy az ember képes győzedelmeskedni a természet felett. Az angol luxushajó példáját nem önkényesen említem, Fiume és az Egyesült Államok között teljesített szolgálatot a Carpathia nevű gőzös, amellyel kivándorlók tízezrei hagyták el az első világégés előtt Európát. A Carpathia indulása és érkezése mindig is eseményszámba ment a magyar kikötővárosban. Az epizód része a regénynek, egyik történetszála a cselekménynek. A Fiuméhez ezer szállal kötődő hajó volt az egyetlen, amely a Titanic segítségére tudott sietni 1912. április 14-én, azon az éjszakán, amikor a luxushajó jéghegynek ütközött. Benedek Szabolcs nem hagyta kiaknázatlanul a Carpathiában rejlő lehetőséget – hosszú oldalakon keresztül írt a mentési munkálatokban részt vállaló magyar felségjelzésű hajóról –, mert a korszak lezárulásához a Titanic elsüllyedése legalább annyira hozzátartozik, mint Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása. Ilyen vonatkozásban az 1913-ban Fiumében játszódó nagypróza esetében különös a jelentése és jelentősége a Carpathia megörökítésének, ami akaratlanul is felidézi a hajó egy évvel korábbi mentőakciójának részleteit. Korforduló(k) ábrázolása ritkán lehet ennél plasztikusabb, a (letűnt) pillanat megragadásának igénye markánsabb.
Megannyi erénye mellett Benedek Szabolcs új regényének legnyilvánvalóbb alkotói tétje a felismerhetetlenül megváltozó idő tettenérése, vele a visszavonhatatlanul múlttá váló kor tűpontos ábrázolásának igénye.

Vissza a tetejére