Pizza

Részlet A majom szeme című készülő regényből.
 
Előresiettem, hogy másik metrókocsiba szálljak, de a srác, aki a nyomomban volt, észrevette, hogy merre tartok. Utánam jött. Velem szemben ereszkedett le az ülésre, bámult az arcomba. Próbáltam kerülni a tekintetét, nehogy a szemkontaktustól felbátorodjon. Tudom, hogy ilyenkor nem szabad ez emberek arcába nézni, mert a rájuk szegeződő szempár felbátorítja, rosszabb esetben fel is ingerli őket. Igazolást látnak benne a téveszméikhez, tükröt, amelyben saját zavaros érzéseikre látnak. Nem néztem tehát rá, hanem következetesen valahová oldalra, a levegőbe, a metrószerelvény vége felé. Így is megragadt bennem testének néhány részlete. A tövig rágott körme például. Nem volt csúnya a keze, de a véresre rágott, elgyötört körmök valahogy riasztóan hatottak. Ijesztő volt a nagy, barna szeme, az eszelős tekintete is, a szeme alatt húzódó sötét karikákkal. A homlokba hulló, csapzott haja. Átfutott rajtam, hogy talán tényleg őrült, talán meg kellene nyomnom a vészjelzőt, hívni a biztonsági őrt, vagy legalább felpattanni, és átsietni a kocsi túlsó végébe, ahol kicsit többen utaznak. Itt csak egy középkorú nő ül, néztem körbe, a korához képest túl világos, rózsaszín retiküllel, meg egy magába fordult, fejhallgatós kamasz.
Éreztem a srác éber testtartásából, hogy felesleges volna felállni, úgyis követne. Hogy talán még nyomasztóbb volna, ha egyértelművé válna ez a lehetetlen üldözés. Ha ebben a zárt térben is utánam nyomakodna, valószínűleg pánikba esnék, és magyarázatot követelve nekirontanék. Nevetséges. Inkább a kapaszkodót néztem, és próbáltam eldönteni, hogy a keresztelemek elbírnának-e egy embert. Töprengtem, hogy az üreges csövekben van-e valami belső merevítés. Biztosan elbírnának egy testet, töprengtem, hiszen van, aki felfüggeszkedik rájuk. A péntek esti bulik után számtalanszor láttam a metrókocsikban randalírozó, rudakon erőgyakorlatozó, részeg fiatalokat. Az a fiú ott velem szemben nem volt részeg, és bármilyen kézenfekvő is lett volna ez a magyarázat, őrült sem. Akkor meg mit akarhatott?
Már napok óta követett, illetve fel-felbukkant a környezetemben. Az, hogy nem csak a véletlenek összjátékáról van szó, hogy valóban üldöz, csak most vált bizonyossá, amikor metróra szálltam.
            Néhány hete bukkant fel először. Az egyetem előtt szobrozott. Hetente háromszor ebben a ronda betonépületben tartok órákat. A hatalmas bejárati üvegajtó előtt ácsorgott. Azt hittem, egy diák a sok közül. Még akkor is azt gondoltam, hogy valamelyik hallgató az évfolyamról, amikor másodszor vagy harmadszor siettem el mellette, és mohón az arcomba bámult. Éppen a vizsgák előtt jártunk, és úgy gondoltam, ő is egy azok közül, akik sose jártak be órára. Hogy biztosan most kapott észbe, aláírást akar, vagy mit tudom én, felmentést, tanácsot, protekciót.
            Amikor kifelé menet is ott találtam a fotocellás ajtó mellett, már átsuhant rajtam valami rossz érzés. Aztán napokra eltűnt, bennem pedig apránként kihunyt a készenlét. Eltelt egy vagy két hét, és a metrókijáratnál bukkant fel újra. Most már azonnal ráismertem. Az újságos állvány előtt nézelődött, ott, ahol a férjem a napilapokat szokta megvenni. Erre lakunk, és én megnyugtatásul azt mondtam magamnak, hogy talán ő is erre jár haza. Annyi kollégium van a környéken, győzködtem magam, miért ne lakhatna ő is itt valamelyikben.
            Érdekes, a diákjaim arcát nehezen jegyzem meg. Főleg a trendi, egymásra is hasonlító gyerekekét keverem össze, de ez a srác már elsőre feltűnt nekem. Sötét, homlokba hulló, kicsit ápolatlan haja van, a bőre kreol, a tekintete átható, szinte egzaltált.
            Amikor kiléptem a metróból, leszállt ő is. A nyomomba eredt. Éreztem, hogy követ, ezért meggyorsítottam a lépteimet, olyan tempóra váltottam, ami már-már menekülésnek tűnhetett. A feljárat előtt hirtelen megtorpantam, és irányt váltva beálltam a pizzéria előtti sorba. Finoman oldalra pillantottam, hogy ellenőrizzem, továbbhalad-e. Rá se akartam nézni, a tarkómban azonban egy láthatatlan, tágra nyílt szem érzékelte, hogy igen, ő is megállt. Legszívesebben odafordultam volna, és egyenesen megkérdeztem volna tőle, hogy mi a fenét akar, de a szorongás erősebbre duzzadt a mellkasomban az értetlenségnél. Tudom is, hogy miért: a homlokán átfutó, elgyötört ránc valahogy rosszat sejtetett. Néha apró jelek, töredezett mozdulatok vagy a mimika különös, gátolt és torz rezdülései árulkodnak csak a lappangó tébolyról. A fiú homlokán az a kínlódó, ferde redő valami ilyesmit üzent, azt, hogy ez a srác mentálisan még sincs egészen rendben, hogy talán veszélyt jelent rám nézve.
            Kértem egy rukkolás pizzát. Keresgéltem az aprót, a nyelvpirszinges eladólány türelmetlenül összenézett a mögöttem várakozó vevővel. A pizza hideg volt, rossz ízű, alig tudtam lenyelni a falatokat. Közönyt színlelve rágtam, bámultam a járókelőket, néha oldalra sandítottam, hogy felmérjem, ott van-e még a fiú. Mind a ketten tudtuk, hogy látom őt, és idegességemben kezdtem elveszíteni az uralmat a mozdulataim felett. Leejtettem a szalvétámat, ügyetlenné váltam, mint aki érzi, hogy szemmel tartják.
 Mennydörgés hangját görgette le a huzat a mélybe, a hang elkeveredett az induló és érkező szerelvények visszhangos morajával.
            Az aluljáróba érkezők vizes esernyőiket rázták, akinél meg nem volt ernyő, az a tenyere élével törölgette a homlokáról az esővizet. Úgy látszik, leszakadt odafent az ég. Egész délután nyomott volt a levegő, mintha vihar készülne, de amikor elindultam hazafelé, úgy látszott, mégse lesz felhőszakadás, kikerüli a várost a vihar.
            Befejeztem a pizzát. A vastag, ehetetlen széleket belehajtogattam a papírtálcába, és kidobtam. Sietnem kellett, nehogy a srác elszánja magát, és odalépjen hozzám. Még mindig ott volt, éreztem, láttam is a hátát. Kapóra jött neki a vihar, fent ácsorgott a lépcső tetején a metrókijárat betoneresze alatt, a többi utas közé préselődve, mintha őt is az eső tartóztatná fel. Átfutott rajtam, hogy ha most visszafordulnék és metróra szállnék, akkor egyszerűen lerázhatnám. Rögtön utána dühös is lettem magamra. Mégiscsak abszurd helyzet, gondoltam, hogy kora reggel óta talpon vagyok, nálam van kétmappányi kijavítandó teszt, sajog a derekam a fáradtságtól, és a saját idióta szorongásaim megakadályoznak a hazajutásban. Na, nem. Megkerültem a várakozókat, és kiléptem az esőbe.
            Őrjöngve, ferdén zuhogott, a szűk kis téren az árusok kapkodva igyekeztek ponyvát húzni a standok fölé. Szedtem a lábam, de hiába, a ruhám másodpercek alatt átázott, a szoknyám a csípőmre tapadt, a félcipőm megtelt vízzel. A homlokomról az arcomba pergett az eső, hunyorogva vártam, hogy zöldre váltson a lámpa. A kocsik felkapcsolták a fényszórókat, az egyik mozgó ablaktörlő mögött elkenődő férfiarcot láttam. Előredőlve rohantam, hallottam a dörgést, át akartam érni a zebra túloldalán álló rendelőintézetig, hogy ott behúzódjak a lépcsőre. A táskám is csuromvíz lett, benne volt a laptopom meg a másnapra kijavítandó tesztek, és nem akartam, hogy minden átnedvesedjen.
Ahogy meghajolva futottam át a zebrán, éreztem, hogy valaki hozzám ér. Aztán megragadja a karomat, mintha ott akarna tartani középen, a buborékos úttesten.
            Azonnal tudtam, hogy ő az. A srác a metróból. Ott állt előttem a zebrán a szakadó záporban, ingben, és azt kiabálta, hogy álljak meg. Közben váltott a lámpa, a kocsik indultak volna, valaki ránk dudált.
            Elfogyott az erőm, szembefordultam vele, és a zúgó eső zaját túlkiabálva megkérdeztem, mit akar.
            Nézett rám csuromvizesen, átható tekintettel, és azt felelte:
– Beszélnem kell veled. Te vagy az anyám.
 
– És maga mit válaszolt erre? – kérdezte a pszichiáter, miközben igyekezett még egy kis dohányt beletömni a pipájába. A kihulló szálakat, amik a nadrágjára estek, összecsipegette, és benyomkodta a többihez.
            Háttal feküdtem, nem láthatta az arcomat, ezért felültem a díványon, és néztem, ahogy készül rágyújtani.
– De hát mit mondhattam volna? Nekem nincs gyerekem.
 

Vissza a tetejére