A játékgyáros

történet a Cégvezető című készülő regényből
 
Egy életre megpecsételted magad az új nővel. Azt hitted, az isten lábát fogod meg, holott pont nem. Olyan hülye vagy, hogy a legócskább hazugságoknak bedőlsz. Hogy nem fekszik le veled, mert ő nem akar egy házasember szeretője lenni, hogy benne van ilyen morális mérleg. És te mindent elhittél, nem néztél rá, hogy hány éves, harmincnégy, és nem kolostorban töltötte az éveit, hogy ott volt már az egyetemen az a játékgyártó, aki kreatív játékokat eszel ki és gyárt, s lepi el ezekkel a játékokkal az igényes nyugati polgárság lakásait. Mert most minden kreatív, ami nem kreatív, az már jobb, ha nem is létezik. A felnövekvő gyerekek számára már semmi kihívást nem jelent az élet, hisz minden olyan biztonságosan működik, hogy kénytelenek a nyugati lakók olyan leleményes játékokat kitalálni, amelyek megmozgatják a gyerekeik agyát, mert különben biztos, hogy alulmaradnak a mindennapi életben maradásért küzdő keleti lakossággal szemben, s így nem pusztán biológiailag veszíti el Európa a csatát, amit már jó régen elveszített, hanem intellektuálisan is. És a játékgyártónak nagyon ment az üzlet, csak szórakozásból tanított az egyetemen, legalábbis ezt mondta, devalójában azért, hogy új nőket szedjen össze az aktuális évhez. És ez neki mindig sikerült, pedig már hatvan volt, és még mindig akadt egy szerencsétlen gyerekkorú lány, aki megmentőt látott benne, holott csak egy aktuális díszítmény volt a játékgyáros életén. Milyen öröm élni, mondta a játékgyáros, nagyon szerette a finom ételeket, a jó éttermeket, és úgy evett, olyan kicsattanó gyermeki boldogsággal, amitől még egy indiai éhezőnek is elmegy az étvágya, inkább beáll szerzetesnek Váránasziban, és egy életen át nézi étlen a Gangeszt, hogy miképpen sodorja ez az életek maradványait, az elégetett tetemek porát. Undorító látni egy ilyesfajta örömet, s ha még hozzáteszi magyarázatnak a gyerekkori éhezést, akkor az egésztől tényleg csak hányni lehet. Amikor a gazdag vigyorogva az ételtől arról beszél, micsoda szegénységet kellett megélnie gyerekként, mert zsidók voltak és gettó, vagy épp gazdagok, akiket a kommunisták kitelepítettek a Hortobágyra, na és még meghallgatni azt is, hogy ebben a sanyarú helyzetben is mennyire meg tudták őrizni a tartásukat. Az arisztokraták tartása, az olyan, hogy tényleg úgy érzi magát az ember, hogy már csak az arabok tehetnek rendet ebben a világban, hogy már csak az arabok képesek befogni a pofájukat azoknak, akiknek mindig is jól ment, s ha néha-néha egy kicsit megbotlott az életük, hát azt akkor évszázadokig felpanaszolják. S amíg a sanyarú sorsukat ecsetelik, eszükbe sem jutnak azok, akiknek egész életükben a Hortobágyon kell élniük, és már ezer éve ott élnek, s még ezret fognak ott élni a leszármazottaik, mert a Hortobágyon nincs olyan ingatlan, ami csereszabatos lenne egy városi ingatlannal, sem pedig olyan tudást nem lehet szerezni, amivel eséllyel indulhatna egy hortobágyi szegénylegény a budapesti bulvárok világában. A népmesekutatók még azt is kimutatták, hogy a népmesék királyi palotája nem más, mint a nagygazdák háza és udvara, hogy egy igazi szegény, még a mesehősök közül való sem tudott akkorát álmodni, mint a gazdagok élete.
A játékgyártó csak habzsolt tovább, az a nő pedig, aki most rajtad a pecsét, álmélkodva hallgatta a fogak őrlésének hangját, a cuppogásokat, nézte azt a felszabadultságot, hogy akár kézzel is beletúrt a tányérba a játékgyáros egyetemi oktató. Vidéki volt, egy olyan családból, amely soha nem járt étterembe, ha igen, akkor mindig az étlapot leste feszülten, persze csak az árakat, s nem úgy választott ételt, hogy ezt a szarvasgombás szűzérmét szívesen megenném, de kár hogy elfogyott a Wellington-bélszín, hanem hogy mi van a legkisebb ár mellé odaírva. Rántott sajt. Na, az jó lesz a gyerekeknek, ugye, mondta az apa, és tényleg jó lett, mert más nem volt. Aztán még órákkal az ebéd után is arról beszélnek, mármint az apa arról beszél, hogy ez egy rablás, ami az éttermekben van, ha mindezt boltban venné meg, mennyivel olcsóbb lenne, s akkor elmondta, hogy a legközelebbi helyen most leárazták a trappista sajtot, s ha akkor vett volna, több rántott sajtot ehettek volna, és persze jobbat is, mert mennyivel jobb az, ami otthon készül, mert abban benne van a szeretet is, amit az anya érez a gyerekek és a férje iránt. A lány ott ült ebben a méregdrága étteremben, és nézte, hogy milyen kicsattanó örömmel eszi a férfi a vacsoráját. Ő csak salátát evett, mert meg volt győződve arról, hogy a férfi nem fogadná el, ha egy plusz deka megjelenne a csípőjén, s emiatt neki élvezetben inkább csak a férfi élvezete maradt. A férfi végre elfogyasztotta az ételt, s akkor jött elő azzal, hogy ő nem tudja és nem is akarja elhagyni a családját, ugye erre nem is tett utalást. Csak a játékok terén volt kreatív, szakításkor mindig ugyanazt mondta már évek óta. Jön a nyár, és nem lehet együtt futtatni a családot meg a nőt, szóval a nyár pihenőhónap. Jó, néha egy-egy régi kapcsolat feltűnik, akik érzelmileg nem tudtak egy életen át leszakadni a játékgyártóról, mert ez volt az igazi fegyvere, az érzelmi kötés. Bár mindig üres mondatokkal kápráztatta el a hallgatóit, mert a játékgyártáson és az ehhez kapcsolódó üzleti tevékenységen kívül semmihez nem értett, ezt azonban képes volt látványos mondatimitációkba és gondolatimitációkba burkolni. A tanítványok le voltak nyűgözve, hatalmas igazságoknak látták a hatalmas semmit.
Egy-egy régi kötés még feltűnt, de azt lehetett működtetni, mert csak alkalmi találkozás volt, két nyaralás között egy-egy napon. A régi nők már gyerekek mellől jöttek el, egy csomóan külföldön éltek, tulajdonképpen oda menekültek az egész életüket meghatározó szerelem elől, amely szerelem mégis mindörökre megmaradt mint emlék és afféle menekülési remény a fejükben, s amikor nyáron hazajöttek, hogy meglátogassák a szüleiket, akik persze boldogok voltak, hogy végre látják az unokákat, és ügyetlen angollal próbálták ez alatt a hónap alatt megerősíteni az unokáik szívében a státuszukat, hogy majd amikor nem lesznek itt, akkor tudjanak arra gondolni, hogy milyen aranyos nagymamám és nagypapám van Budapesten. Minden pillanatot szerettek volna velük tölteni, s ezzel megerősítették minden nyáron a lányukban, hogy de jó, hogy nyugatra szökött, a szüleit egy éven át nem lehetne kibírni, még mindig olyanok, mint voltak gyerekkorában, hogy tényleg teljesen leuralják minden idejét, örökösen jótanácsokkal látják el, s hiába mondja, hogy anyu, apu, az év maradék tizenegy hónapját is leélem valahogy. De hogy, mondja erre az apja, s nem restelli kifejezni, hogy valójában csak az az egy hónap érvényes az évből, a többi tulajdonképpen egy káosz, mert az ő lányuk mindig is alkalmatlan volt mindenfajta otthonépítésre, úristen, mi lehet ott. És hiába menekülsz el, mondta az anya is, amikor a nő azt mondta, hogy ő inkább elmegy most, és itt hagyja a gyerekeket, hiába menekülsz, mert ez akkor is így van. A nő meg rohant a volt szeretőhöz, aki kedvetlenül vonta be az ágyba, bár már férfiként nem tudott úgy működni, mint működött tíz vagy húsz éve, de nem számít, mert a nők mindent elfogadnak szerelemből, még azt is, ami valójában elfogadhatatlan.
Egymás mellett feküdtek meztelenül, a férfi simogatta a nőt, mert a keze még működött, bár néha a rossz tartástól be szokott állni a nyaka, de attól csak vezetni nem tud, a nő még jöhet. Simogatta, és egy évre újra megerősítette a kötést. Olyan a kezed, hogy nincs ilyen keze senkinek, mondta a nő, és a férfi egyre vaskosabbra simogatta a köteléket. Hálózata volt érzelmi alapon szerte Magyarországon és szerte a világban. E hálózat újabb tagja épp az a nő lett, aki rajtad ragadt, mint pecsét, mert nyárra nem maradhatott rajta a játékgyártón egyszerűen praktikus okokból. Megtörülte a száját, még egy-két morzsalékot összevakart a nyelvével, s azt is lelkes örömmel lenyelte, s akkor fogott bele, hogy akkor vége a terülj, terülj, asztalkámnak, most jöhet a borulj, borulj, asztalkám. Ez a vicces szójáték volt neki a belső biztatás, hogy megtegye, amit amúgy minden biztatás nélkül is megtett volna, de szeretett játékosan gondolkodni, nem véletlen lett játékgyártó.
A játékgyártó ügyetlen és visszataszító mondatokkal tette ki a nőt az életéből, mely mondatok ebben a helyzetben nem tűntek ügyetlennek és visszataszítónak, csak kegyetlenül fájdalmasnak: neked is így lesz jó, kereshetsz magadnak egy olyat, akivel tényleg a nulláról tudod elkezdeni, mert biztos lesz olyan, mindenkinek jön olyan az életében. De én veled, mondta a lány, s közben csorogtak a könnyei, rá a salátamaradékra. Akkor a férfi megsimogatta, és biztosította róla, hogy szereti és örökre szeretni fogja, de tényleg nem lehet, mert ő nem tud változtatni a helyzetén, s hogy ő a tulajdonképpeni vesztes ebben a történetben, azzal hogy ő mondja ki, természetesen a lány védelmében a nemet. És ez nem azt jelenti, hogy őt ez nem tenné teljesen padlóra. Épp ellenkezőleg, őt még jobban, mert már hol is tart az időben, szóval persze hogy jól néz ki, de hát az életkor mégiscsak tény, s mikor lesz neki olyan csodálatos, ezt a szót használta, amely szó még visszataszítóbbá tette az eseményt, hogy ilyen csodálatos nőt nem fog soha az életben találni többet. S ahogy lenni szokott, a lány elhitte a férfi fájdalmát, és elkezdte sajnálni, egészen sokáig sajnálta, és kérte, hogy legalább néha írd meg, mi van veled, mert szeretném tudni, meg én ott leszek, ha mégis tudnál változtatni, gyere. Megírom, mondta a játékgyártó, de soha nem írta meg, mert nyár után az új egyetemi év meghozta az újabb kapcsolatot, s mikor ezt az elhagyott lány észrevette, megesküdött, hogy megtorolja a férfiakon ezt a csalódást. Többet senki nem fogja kihasználni az érzelmeit és a testét.
 

Vissza a tetejére