Karap Zoltán

Ahogy Berlinből mesélném

A nevem Oliver. Berlini lakos. Nem német. Egy nagy polgári ház egyik feléből kialakított bérlakásban élünk, én és a feleségem, Jane, akit még az egyetem alatt ismertem meg. Az egyetem alatt, a dohányzásra kijelölt alagsori pincében. Ő nem dohányzott, csak a barátja, Brian. A legjobb barátom. Az „ikertestvérem”.
Emlékszem, Briannel az első találkozásunk alkalmával (fiatal pszichológusjelöltként az egyetemi évnyitón) nem csupán barátságot kötöttünk, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire hasonló gyermekkorunk volt, mennyire hasonló szituációk, problémák és megoldások, mennyire azonos műalkotások és könyvek, sikerek és traumák gyermekei vagyunk, bizonyos értelemben testvérek lettünk. Ettől kezdve minden lépésünket kénytelenek voltunk a másikéhoz mérni. Többé egyetlen olyan út sem volt lehetséges, amely eltávolíthatott volna bennünket attól a mezőtől, amelynek határait az egymással és egymásban való fejlődésünk, tökéletesedésünk, végső soron: az egymással való versengésünk szabott ki. Ebbe a közös lelki tájképbe tévedt bele Jane, és vált csakhamar a kép főszereplőjévé, hasonlóságaink és különbségeink csábító és rettenetes tükrévé.
 
Jane és Brian megismerkedése egy, pontosabban két szemüveggel kezdődött. Egy véletlenül, idegenekből összeverődött kocsmai asztaltársaságban Brian szóba elegyedett egy fiatal és vonzó irodalmár hölggyel. Összevitatkoztak, kibékültek, aztán megint összevitatkoztak, közben egymás után itták a tequilákat, és egy hirtelen ötlettől vezérelve az idegen hölgy egyszer csak levette Brian szemüvegét. Aztán levette a sajátját is. Briannek elakadt a szava, szinte lefagyott a mosoly mindkettejük arcáról. Ekkor a nő lassú mozdulattal a saját szemüvegét adta Brianre, és egy magabiztos mozdulattal felpróbálta Brianét. Egy ideig megbabonázva nézték egymást, végül a nő a pillanat megörökítéseként a mobiljával gyorsan készített magukról egy közös, vastag műanyag keretes szemüvegekben idétlenül mosolygós fotót, és azt mondta:
– Ez itt Jane – és rámutatott a fotón saját magára.
– Ez pedig itt Brian – folytatta a játékot Brian.
– Szia, Brian!
– Helló, Jane!
 
Amikor Brian bemutatta Jane-t, és elmesélte találkozásuk történetét, a gyomrom összerándult. A lány arca derengett a könyvtárból, a buszmegállóból, a sarki pékségből, egyszóval ismerős volt. Egy lány, akivel rendszeresen összefutottam a városban, néha egymásra néztünk, vagy csak én rá, aztán semmi. És akkor most ott állt előttem. Csodálva és irigyen néztem, hallgattam őket. Nem rosszindulatúan, inkább értetlenül. Soha azelőtt nem láttam nő és férfi között olyan összhangot, mint köztük. Éreztem, hogy véget ért a legfontosabb barátságom, mert egy ilyen profi nővel egyetlen haver sem tud versenyezni. Ugyanakkor abban bíztam, ha Brian és Jane között nem csak szexuális vonzalom van, akkor intellektuális szempontból talán igényt tarthatnak a társaságomra. Persze le sem szartak.
Másfél éven át alig találkoztam velük. Jane és Brian sikeresen pályáztak meg külföldi ösztöndíjakat, sokat voltak távol. A helyzet akkor változott meg, amikor Brian egyre erősebb kábítószerfüggése miatt Jane ultimátumot adott a kapcsolatuknak, ami Jane részéről valószínűleg csak blöff volt. Hát… ráfaragott. Brian szilárdan elkötelezte magát a pszichedelikus élmények kutatása mellett, olyannyira, hogy a disszertációját is a módosult tudatállapotok és a spirituális élmények valláspszichológiai összefüggéseiről tervezte írni, így a Jane által kínált kispolgári távlatokról kénytelen volt lemondani.
A kollégium tetején ültünk egy-egy üveg sörrel, Brian és én, és ahogy egyre többet tudtam meg Jane-ről, úgy éreztem, Brian és köztem a legnagyobb különbség egyetlen szóban is kifejezhető. Naná, hogy ez a szó így hangzott: Jane.
Azt mondtam Briannek:
– Jane-t kirúgtad, mert nem szereted.
– Stimmel – mondta Brian.
– Mit szólnál, ha felhívnám? – kérdeztem.
Brian a csillagokat nézte, fogalmam sem volt, hogy mit fog válaszolni. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem volt időm mérlegelni a kérdés következményeit. Brian kiitta a maradék sörét, és messzire hajította az üres üveget. Amikor a palack szétrobbant az aszfalton, csak ennyit mondott:
– Felőlem.
 
Egy szilveszteri éjszaka után a szülőfalumban éppen búcsúzkodtunk a gyerekkori barátaimtól. Akkor mutattam be Jane-t az otthoniaknak. El voltak tőle ragadtatva. Táncolt, bohéman élcelődött, mindenkivel megtalálta a hangot, olyannyira, hogy a barátaim észrevétlenül szinte hímként, tehát egyenrangú félként is elfogadták. Legalábbis csak erre tudtam következtetni, amikor (szándékosan vagy sem, nem tudom) az az istenverte Robert, ahelyett hogy a vidéken szokásos nőknek járó pusziban részesítette volna, ugyanúgy nyújtott kezet Jane-nek, ahogyan nekem szokott. Akkor azt gondoltam, soha nem fogom ezt megbocsátani senkinek: sem Jane-nek, sem Robertnek, sem pedig magamnak, amiért így megjegyeztem ezt, és amiért még aznap összevesztünk.
Akkoriban nagyon sok rossz könyvet olvastam, hogy jó pszichológus lehessek. Vagy ha ez így túlzás is, mindenestre rendkívül rossz hatással voltak rám.
A szerelem pszichopatológiájával foglalkoztam. Szerelmünkön valamennyi kulturálisan definiált őrület szimptómáját, hogy úgy mondjam: kipróbáltam. Senki sem kényszerített erre, de mivel heroikusan akartam gondolkodni, a lehető legborzasztóbb igazságokkal akartam kezdeni. Valahányszor alkalmam nyílhatott a rossz közérzetre, vagy épp csak jól megvoltunk egymással, máris gyanakodni kezdtem. Jane pedig tűrte és tűrte a pirkadatokig tartó eszmecseréket, egészen addig, míg maga is valamiképp „esztétává” nem vált.
 
Jane egy telefonos ügyfélszolgálaton dolgozik három műszakban, és általában feszült. Amióta elhagytuk Magyarországot, a haja kissé megritkult; a cicijei összementek, de még így is megfordulnak utána a németek. Csak ez a dohányzás ne jött volna be a képbe.
– Jane, muszáj állandóan telefüstölni a konyhát? Ráadásul megint csupa dohány az úristen is.
– Az egész lakás tele van a kutya szőrével; érdekes, hogy az nem zavar.
– Gondolj a rákos méhekre vagy a rákos mellekre!
– Jó, és meddig gondoljak rájuk?
Sokáig azt hittem, Jane életében a legmeghatározóbb időszak az a nyár volt, amikor Dél-Németországban egy alig százfős kis faluban vigyázott három gyerekre. A jómódú és köztiszteletnek örvendő pszichológus és a munkanélküli felesége minden áldott este leültették a kanapéra, borral kínálták, és cserébe elpanaszolták neki az életüket. Azt az életüket, ami már nincs, amióta a három gyerekük van.
Jane-t nagyon megrázta a dolog, és azóta viszolyog a gondolattól, hogy közte és köztem, a tökéletesen romantikus kispolgári életünkben bármi is elromoljon.
Akárcsak én, aki a megismerkedésünket követően azzal kezeltem a Briannel szembeni szorongásaimat, hogy minden utamba kerülő penészvirággal, gimnazistával, elvált vagy épp férjezett asszonnyal szóba álltam.
Jane ugyanis az első évben rendszeresen Briannek szólított. Még az ágyban is. Én viszont nem akartam veszíteni Briannal szemben.
Nem volt kétségem afelől, hogy előbb-utóbb feleségül fogom venni Jane-t, ugyanakkor rettegtem attól, hogy ez egyszersmind azt is jelenti, soha többé nem szeretkezhetek más nővel. Kénytelen voltam kihasználni az esküvőig hátralévő időt, mivel az eskütételt szentségnek tartottam. Azt éreztem, jogom van ehhez a kísérlethez, ehhez a sorskísértéshez, ehhez a terápiához azért, hogy minden kétség nélkül el tudjam fogadni a boldogságomat.
 
Jane a legjobb gyerekkori barátnőjével meglehetősen szoros kapcsolatot ápolt. Ha találkoztak, képesek voltak akár egy egész éjszakát is átbeszélgetni. Nem mondhatnám, hogy féltékeny lettem volna. Inkább büszke. Egészen addig, amíg ez a barátnő elő nem állt egy gyűrűvel, amit a Jane-nel ápolt ezeréves kapcsolat szimbólumának szánt.
A gyűrű teljesen bekavart. Úgy éreztem, eljelentékteleníti a szerelmemet, így kénytelen voltam túllicitálni a gesztust. 
Nyár volt, Jane pedig egy újabb családot választott magának. Ezúttal Antwerpen leggazdagabb negyedében. Nem engedhettem el egy barátnőtől kapott gyűrűvel hónapokra bébiszitterkedni. Szóval, megkértem a kezét. Ő pedig igent mondott.
Bátor volt, elszánt, és utólag visszagondolva kissé vakmerő is.
Aztán magányos lett. Magányos, mert az a gazdagság, amit osztályrészül kapott, már nem volt megosztható velem, sőt egész lényem, egész kapcsolatunk tagadása volt. És akkor megjelent egy férfi, aki a család jóbarátjának adta ki magát.
Kedves volt, figyelmes, szerette a gyerekeket, agglegény volt, és mindenekelőtt egy világlátott belga arisztokrata. Jane ártatlan szimpátiája a férfi iránt napról napra fölébe kerekedett annak az elragadtatottságnak, melyet az itthonról küldött hűségköltemények garantálhattak. Olyannyira, hogy egy vacsora után a férfi zongorájánál megtörtént, aminek meg kellett történnie. Jane számára, aki a 19. századi házasságtörő nők irodalmi reprezentációjából írta a szakdolgozatát, elérkezett az idő, hogy jégre vigye gondolatait, az élet esztétizálásának papírigazságait, és végre megkóstolja az irracionalitás, az idegenség, a hús-vér nőiség, az idegen nyelvű közeg adta közvetlen érzékiséget. És ez a sorstalanság, ez a látszólag minden szükségszerűséget nélkülöző szabadság elviselhetetlenül könnyű és mámorító volt.
 
Ugyanezen a nyáron Jane édesanyja kórházba került. Évek óta szenvedett egy rosszindulatú daganat miatt. Az apja azzal hívta fel Jane-t, hogy elérkezett a búcsúzás ideje. Azt hiszem, ennek a tragédiának tudható be, hogy összecsomagolt, és hazarepült.
Csak azt nem tudta, hogy a repülő, amelyhez belga szerelme kivitte, egy órán belül egy másik országban fog váratlanul, nem is landolni, inkább lezuhanni, anélkül hogy egyetlen percig is felkészült volna egy másik vőlegény országára.
Egész nap sírt.
A világon a legrosszabb dolog: előtte egy sírás, utána pedig egy zokogás.
Ami a kettő között történt – maga a metafizika horrorja.
Úgy döntött, egy üveg bor mellett elmond mindent, amit képes elmondani.
Megértő voltam: megkértem, a tőlem kapott gyűrűt húzzuk le a WC-n.
Megtettük. Aztán én is zokogtam. Annyira zokogtam, hogy már-már nevethetnékünk támadt. Még sohasem tört fel belőlem ilyen mély és komikus fájdalom. Egyszerűen nem voltam ura a testemnek, és ez a groteszk küszködésem önmagammal őt is meglepte. Sírtunk és röhögtünk egyszerre.
A sok sírástól olyan furcsa nyugalmi állapotba kerültünk, hogy beszélgetni kezdtünk. Bízván a közös újrakezdés és megbocsátás zéruspontjában, előadtam neki, hogy valaha én is folytattam erotikus barátságokat más nőkkel, de csakis azért, hogy a jövő végtelenjében a lehető legnagyobb megbékéltséggel esküdhessek fel az ő szerelmére. Gondoltam, ez majd megoldja az átmeneti krízist.
Jane azonban soha nem látott haragra gyúlt. Képtelen volt bármit is érezni irántam, sőt már a saját lelkifurdalásától is elidegenülni látszott.
Be kellett látnom, hogy totálisan kicsúsztunk egymás idejéből. Évek választottak el bennünket egymástól. Nem tudott hinni sem magának, sem nekem. Idegen voltam, és idegen volt önmaga számára. Fogta a bőröndjét, és kisétált az életemből.
 
Büszkeségem, minden irodalmi és élettapasztalatom arra késztetett, hogy lemondjak róla, és felhívjam végre Briant, mert kötelességemnek éreztem belátni a tévedésemet. De képtelen voltam. Semmihez sem volt kedvem, ami Jane nélkül volt elképzelhető. Egyetlen esélyem maradt: felfedezni egy hibás kalkulust a szív logikájában. Valami végzetes tévedést, amely képes cáfolni, vagy ha azt nem is, legalább, ahogyan azt a filozófusok szeretik hinni, képes valamiképpen megszüntetve megőrizni őt.
Életem valamennyi naplóbejegyzésébe és önelemzésébe vetettem magam, hogy megértsem, mi az a különlegesség, ami fogva tart Jane-ben. De nem találtam semmi rendkívülit a maga tiszta valóján kívül. Előkerestem valamennyi közös fotónkat, és megpróbáltam a lehető legkritikusabban szemlélni.
Semmi újdonságra nem bukkantam. Ekkor fogtam magam, és felkerestem Briant, akivel a Jane-revaló tekintettel már jó ideje kerültük a találkozást.
Brian számára, mint kiderült, az elmúlt években a buddhizmus vette át a pszichoanalízis szerepét. Úgy tűnt, nem kevés sikerrel. Lakása valamennyi szeglete arról tanúskodott, hogy nem csupán megjárta Tibetet, de meg is világosodott. Persze nem a láma szavai vagy az indiai hasis miatt, hanem annak köszönhetően, hogy megtalálta élete párját egy Suzanne nevű szobrásznőben.
Suzanne sok tekintetben jó csajnak számított: igazán nőies formákkal volt megáldva, a mozdulataiban veleszületett finomság volt, értelmiségi családból származott, és mindemellett remekül főzött. Mégsem indította be a fantáziámat. (Hozzáteszem: akkor és ott ez volt a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem.)
Egészen virradatig meséltük egymásnak a történeteinket, próbáltuk bepótolni az elmúlt évek szótlanságát, de talán a sok bor miatt, amit egyedül ittam meg, vagy a felejtés jótékony munkájának köszönhetően, egyetlen érzés és gondolat maradt meg mindebből: mérhetetlenül le vagyok maradva a saját életemtől, és hogy ezt a féket, amit Jane húzott be bennem, ki kell eresztenem, hogy utolérhessem magam, utolérhessem és leelőzhessem Briant.
 
Hogy mégis némi időt és energiát nyerjek, míg az életemet elkezdem folytatni, a megboldogult gyerekszoba időtlenségében bízván hazautaztam a családomhoz. A mostohaapám a megszokott pózban ült a kerekesszékében a lépcsőház bejáratánál, levágott lábakkal, és szívta az olcsó cigarettáját. Be sem léptem az ajtón, amikor közölte, hogy anyám még nincs itthon. A nagyszüleim felé indultam gyalog, akik valamennyi kalandom után mindig is az első állomásaim voltak, életem első és utolsó állomásai, a tiszta házasság rezignált derültsége. Ám anyám épp ott ücsörgött egy fotelban.
A frissen tapétázott lakást ment megnézni, ezt a számára is örökké érthetetlen vagy inkább csodálatra méltó otthonosságot és optimizmust, és benne az új tévét. Egyszer csak a táskájában kezdett kutakodni. Egy szemüveget húzott elő, amit épp a napokban írt fel neki az orvos. És akkor anyám felteszi a szemüvegét, miután én önkéntelenül magamban csak egyetlen szóra tudok gondolni, egyetlen névre, amelyet a felismerés belém döbbenésében mintegy máris kiejtek a számon, de lehet, csak némán, összerezzenve a borzalomtól a tudatosság és öntudatlanság határán, anélkül hogy akarnám, vagy bármit is tehetnék ellene: Jane.
De tudják mit? Nem érdekelt Freud, és nem érdekelt, hogy rátaláltam a szív logikájának egy ödipuszi megfejtésére. Nem érdekelt, hogy átkot hozok-e az országomra vagy sem. Jane-t akartam – mindenáron. Fogalmam sincs, hogyan, de kibányásztam a klotyóból a lehúzott gyűrűt. Buszra szálltam, és elutaztam Jane szülőfalujába.
 
Azt hittem, a kutya mindjárt szétszedi a kerítést. Talán parancsba kapta, hogy mindenáron tartson távol. Nagy nehezen kicsoszogott Jane egyik húga.
– Itt hiába keresed.
Elkértem a biciklijét, és kitekertem a temetőbe. Jane ott ült egy padon talpig feketében. Amikor meglátott, egyetlen arcizma sem rezdült. Leültem mellé. Nem tudom, meddig ültünk így csöndben.
Szótlanul hazakísértem.
A kutya ezúttal nem ugatott. Az apja már aludt a szobájában, rajta kívül senki sem volt a házban. Tücsökciripelés és lábszag keveredett a vályogfalak hűvösében. Otthon éreztem magam. Még mindig nem szóltunk egymáshoz. Megfürödtünk és lefeküdtünk, ahogy szoktunk. Jane befordult a fal felé, én pedig átkaroltam hátulról. Kibontakozott az ölelésemből.
Hátat fordítottam, és azt játszottam, hogy négy másodpercig beszívom a levegőt, hét másodpercig bent tartom, nyolc másodpercig pedig kiengedem. Ez általában bejön. De most a szívem egyre hevesebben dobogott. A nagy romantikus költők és apám jutott az eszembe. Vajon ők mit tennének a helyemben? Ki tudja, meddig álltam Jane fölött, és próbáltam egy életre megjegyezni a vonásait, ahogy ott feküdt, végül kilopóztam az ajtón, és írtam egy rövid búcsúlevelet, amelyben mindössze ez állt: „Én most megpattanok Berlinbe. Ha akarsz, megtalálsz.” És otthagytam még a gyűrűjét az asztalon.
A másik húga épp hazaért, találkoztunk a kapuban. Gyorsan felébresztette Jane-t, aki félig kómában, félig őrülten a nyomomba eredt. Az egész falut felverték a kutyák, amerre csak jártam, amerre keresett. Hallottam, ahogy a nevemet kiabálja. Azt mondtam magamnak, Olikám, hát ezt jól megcsináltad, most aztán tuti, hogy nem keveri össze a volt pasijai nevét. Ha látná ezt Brian! Hogy röhögne Suzanne-nal rajtunk. Vagy az a belga selyemfiú! De igazából cseppet sem érdekeltek. Csak az érdekelt, hogy van-e kés vagy valami fegyver Jane-nél.
Nemsokára utolért. Leszállt a bicikliről, eldobta. Könnyes szemmel szaladt felém, és amikor megcsókoltuk egymást, éreztem arcomba fúródni a hideg ezüstöt az ujjáról.
– Húzzunk el innen a picsába, jó? – dadogta, s közben a könnyei ízét forgattam a nyelvemen.
– Elhúzunk, bébi – feleltem. – Kurvára elhúzunk.

Vissza a tetejére