Három beszélgetés


– Szólítottál. Ímhol vagyok.
– Tévedsz: káromkodtam.
– Pedig tudhatnád: Istent ne káromold, néped vezetőjét ne átkozd.
– Hát ez az. Ki a te néped, és hová vezeted?
– Tudhatnád: Ábrahám, Izsák és Jákob, gyermekeik és az ő utódaik.
– De hová vezeted őket, és mennyiben különbözteted meg más népektől?
– Ők a kiválasztottak. Én vagyok, aki vagyok, aki van – az küldött engem hozzátok.
– Mire választottad ki őket?
– Megkülönböztetett törvényekre, minden mástól eltérő emberi sorsra.
– Értem. Haljanak meg törvényeid szerint, szenvedjenek iszonyú kínokat megkülönböztetésed megnyilvánulásaként.
– Vétkeztek. Meghoztam a törvényt: halálnak halálával haljanak, keserű munkával kaparják ki kenyerüket, az asszonyok fájdalommal szüljenek.
– Persze, ez az irgalmasság szava, hideg h hangok halmozásával hirdeted, hangoztatod, hogy még félelmetesebb legyen. A h hanggal együtt sivít belőled a halál.
– Ebben viszont osztoznak minden emberrel, akiket ugyanúgy érdemeik szerint ítélek majd meg.
– Köszönjük. Köszönöm.
– Ahogy téged hallgatlak, közel jársz a Ge-Hinnomhoz, a gyehenna tüzéhez. Minden szavad istenkáromlás.
– „Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, / csak nincs kivel szót váltanom.”[1]
– Miről kéne szót váltanod?
– Fájdalmaimról, haragomról, kétségbeesésemről.
– Miért sújtanak ezek téged?
– Ha méltóztatnál idefordítani orcád, és betekinteni életem néhány élményébe, talán megértenél.
– Mondd, de ne közelíts! Ura vagyok az időnek, látok mindent, ami volt, van, lesz.
– Most éppen a múltba irányítom tekintetedet. Három emléket fogok elébed vetíteni, a háromban a közös a halál – hiszen arra ítélted őket. Három nagyon különböző ember, mindhárom úgy végzi, halállal. Te először Ábrahám kebeléhez irányítod őket. Pedig nem egyformán haltak meg: nem szántál nekik sem azonos életet, sem azonos halált. A háromféle halálban az egész emberiség végzetét megláthatod: helyettünk is szólnak hármuk szavai.
– Kezdd már!
 
1988. november. Kórházi ágy. Huzalok, csövek, tapaszok, amelyek egy boszorkányos szerkezethez, az oszcilloszkóphoz vezetnek, amely kivetíti a megfigyelt minden rezdülését-mozdulását. Látható, hogy a képernyőn a zöld elektromos hullámok hatalmas amplitúdóval kilengenek. A kínzókamrában lekötözve: apám. Ha halkan, recsegve is, de még tud beszélni. Suttog.
„Mert rám szakadt, amitől rettegtem, és amitől féltem, osztályrészem lett.” [2]
„Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, nem tudják, hogy járni tanulok megadóan, Isten oldalán.”[3]
– Apám, te félsz? Mitől félsz?
– „Én mindent tudok előre pontosan, mi lesz, váratlanul nem érhet semmi baj.”[4]
– Mit érzel olyan bajnak, amivel te, a tapasztalt orvos, nem tudsz megbirkózni?
– Nézd csak: „A halántékom oly ősz már, / a fejem milyen fehér lett, / hol az ifjúság, a bájos? / Fogaim megodvasodtak; / s az idő is oly kevés lett / mit az édes élet adhat.”[5]
– Apám, te nem szoktál testi bajokról panaszkodni. Ez most valami más?
– Nagyon más. Most a másik oldalon vagyok, érzem évezredek borzongásait, nyomorúságát – egy vagyok közülük. „A világban, e kotyvasztó fazékban, / a történelem gőzölögve fő. / Fölöttünk, egyre keskenyebb karéjban, / Keringve száll a keselyű idő. / Mi vár reánk ezentúl, ne keresd, / Ne gondolj már csupán a jelen évre, / A többit pedig bízzuk egyenest / A szenvedések örök istenére.”[6] És tudod, mi bánt a legjobban? Az egyenlősdi. A Bosszuló Isten nem igazságot oszt, hanem mindenkire egyformán lecsap. „Hány volt, ki más szívéből / Kiszítta a vért / Saját javára, / És nem lett büntetése. / S hány volt, ki más javáért / A vért kiontá saját szívéből.”[7]
– Egy orvos mindenképpen a más javát szolgálja, és te ráadásul jó orvos voltál. De az Úr gondoskodott róla, hogy ellentétek legyenek a világban. Nálam jobban tudod, hogyan nyilatkoztatja ki kettős természetét: „Én alkottam a világot, én teremtettem a sötétséget, / én szerzek békességet, én teremtek bajt, / én az Úr cselekszem mindezt.”[8]
– Nagy dicsőség. Túl az egyes emberen, világméretekben különösen, és különösen a mi századunkban: „a bűn szaporább, / mint annak előtte, / s hogy mi a célja az Úrnak, senki se tudja ma sem még. / Mert megmondta / az Úr, hogy a bő folyamok kiapadnak, / hogy megroggyan a Kármel, a Básán és a Libánón / dísze lehervad, a hegy megzendül, a tűz elemészt majd / mindent. S úgy is lőn.”[9]
És ez a sors mindenkié. „Eltűnnek sorba, se szó, se beszéd / Éjnél feketébb teve hátán. / Nem is adta nekem búcsúra kezét / s örök égbe szökött Miki bátyám. / Megzörren a rög, lehanyatlik a jó, / És nem marad itt, csak az árnya.[10]
– Ez volt az Úr önkéntes vallomása: magára vette a bűn teremtését. De hívei megalkották hozzá az ideológiát, miszerint a rossz a szabad akarat szükséges feltétele.
Apám köszörülte a torkát, majd halkan, rekedten folytatta:
– A helyesen értelmezett rossz nem létező dolog, amivel számolni kell, hanem a lehetséges jó hiánya. A rossz megkérdőjelezésével valójában statikusan tökéletes világot szeretnénk elérni, holott világunk mozgásban van a tökéletesség felé. A világegyetem és mindaz, amit tartalmaz, sem nem rossz, sem nem jó. A rosszat az teremti meg, amit az ember szabad választásával művel a világegyetemben. A vasból egyaránt lehet ekét vagy kardot kalapálni. „Jaj, ki kovácsolt kardot először, mordat-ijesztőt? / Ó, be könyörtelen és vad szive, vas szive volt! / Akkor gyúlt ki a harc, tört gyilkos erőszak a földre, / akkor lelt rövidebb útra a durva halál. / Vagy nem is ő a hibás, az az árva – mi magunkra / fordítottuk, amit ő vadak ellen adott?”[11] A szabad akarat és a predesztináció kérdésén is évezredek óta vitáznak. Én nem érem be rabbi Jánnáj igazságával Az atyák bölcs tanításaiában: „A gonoszok jóléte és az igazak szenvedése nem a mi kezünkben van.”
Anyám halkan belép: – Ne erőltesd magad ennyi beszéddel! – mondja. – Hetek óta nem beszéltél ennyit!
– Igaz, de most az egyszer muszáj olyan dolgokról is beszélnem, amiről eddig hallgattam. Sosem feledhetem a múltat, amikor gyermekkoromban szigorú hitre neveltek, sőt azt szerették volna, ha rabbi lesz belőlem. De a barmicvóm után jött betegség, a gyermekbénulás, egész életminőségemet megrontotta, és kialakította bennem azt a meggyőződést, hogy ha egy Európa-szerte híres rabbi rabbiságra kiszemelt gyermekével ez megtörténhetett, és akit annak idején gyógyítani sem lehetett – ami tehető volt, azt a jóságával és erkölcsösségével kiemelkedő rabbi megtette: a hátán vitte át a beteget Veszprémbe masszírozásra –, akkor én többé nem hiszek. Teljesen elvette a hitemet. Ehhez jött hozzá, hogy a tudós rabbit vele élő családtagjaival – én akkor már Pesten voltam – Auschwitzba vetette. A családom kiirtása, ha még lett volna maradék hitem, azt is megsemmisítette volna.
Ekkor hirtelen valami történt. Lehunyta a szemét, nehezen lélegzett, és abbahagyta a beszédet. Azt hittük, elaludt. De nem: egy gyenge intéssel magához hívta anyámat, az ágy szélére ültette, és előre nyújtott jobbjával lassan, puhán, áldó mozdulattal körözni kezdett a feje fölött, egy ima ritmusára. Számunkra érthetetlen szöveget mormogott, olyan szavakat, amelyeket gyermekkora óta ki nem ejtett a száján. „Baruch ata Adonáj Elojhénu melech ho ojlom, áser kidösonu bömicvojszov vöcivonu löhániszoj bövriszoj sel Ávrohom ovinu.” (Később izgatottan kerestem utána a magyarra fordított imában: „Áldott légy, örökkévaló Urunk, Világ Királya, ki megteremtettél bennünket, és megengedted nekünk, hogy befogadjuk őt Ábrahám szövetségébe.”[12]) Ezután többé már nem jött vissza közénk. Napokig feküdt öntudatlanul, kómában. A módosult tudatállapot visszavitte a gyermekkorába: az Úr elvette tudatát, de maradék életének rövid idejére, a csövek, huzalok és drótok között, visszaadta hitét. Ezzel a tudattalan hittel, megbékélve halt meg. Anyám félig elomolva, félig keserves dühvel mondta: az emberi személyiség vagy „lélek” a test nevű kémiai szerkezet kipufogócsöve. Ha a gép leáll, megszűnik a kipufogás. Ennyi az egész.
 
1999. december. Kórterem. Az ágyon anyám, aki tizenegy évvel korábban temette el apámat. Magas, fehér párnára feltámasztva, inkább félrehanyatlik, mint ül, fehér a haja is, ami a kínlódástól lángvörös arcát köríti. Folyamatosan köhög, és a köhögés szüneteiben halkan nyöszörög, sóhajtozik.
„Szeretném tudni, miért vagyok itten, / ahol már semmi szükség nincs reám. / Én vagyok bűnös, én tettem sokat, / hogy elpusztítsam mennyországomat, / mert önhitt voltam nagyon én, a bamba, / azt hittem, vehetek mindent magamra.”[13] Mert sosem tudtam hinni. Se Istennek, se embernek. És – ami Istennel rokon tulajdonság – sosem tudtam megbocsátani, sem felejteni. Ebből nagy fájdalmak születtek. Pedig a hit most nagyon elkelne. „Úgy látom én, mióta megvagyok, / hogy aki hisz, az megcsalatott máris. / Sőt amiben hinni lehet, az / Eleve irreális.”[14]
– Kaptál valamit a hit helyett?
– Ó, hogyne. „A testnyomorító vénség már a fejünk búbja fölött fenyeget. Senki se tisztel már, nem is ismer torz alakodra, elméd tompa lesz, és árnyba borul szemed is.”[15] Csak nézz rám! „Ami szenved, az nem lehet szép.”[16] „Púpos lettem és görnyeteg, / nem hallok, életem hanyatlik, / fejemről a haj lepereg, / orrom-szájam folyvást patakzik, / mellemben is igen nyilallik, / érzem, reszket minden tagom, / megvetés, gúny sziven talál, / járni se tudok már magam, / megjelölt engem a halál.”[17]
– S a testi kínokon kívül mi bánt még?
– „A bűn szaporább, mint annak előtte, / s hogy mi a célja az Úrnak, senki se tudja ma még.”[18] Hallom az Istent perlő verseket, a könyörgéseket hozzá, de csak egyvalamit értek az egészből, hogy már a bölcs zsoltáros is vádol: „nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy féljenek téged.”[19] Könyörögve félnek tőled. Ronda szereposztás. „Könyörgök én ügyefogyott / vonj Árnyékodba engem / segítsd le rólam súlyomat / adj részt az enyhületben.”[20] Ez még egy szelíd, alázatos könyörgés. Célratörőbb – és egy kicsit hízelgőbb, hiszen tudjuk, az ima keletkezésétől fogva adok-veszek kölcsönösségi viszony, ha tetszik: alku az istenségekkel – egy másik: „Add istenem, hogy leljek utat már e fülledt mocsárból, / megtalálva törvényedet / a benn burjánzó létnek / mely a homályból tán kilábol, / ha bölcsességed is segít.”[21] Egy ilyen alku utáni állapotban született a másik, őszinte panasz: „Ültem az Isten sírján, / megkönnyebbültem: / enyém a lelkem s irhám, / megmenekültem. // Fölálltam, s visszarogytam, / nem volt hová mennem, / erőm se volt, a harcban / megöregedtem.”[22]
– S ha megpróbálnál egyszer könyörögni, imádkozni hozzá?
– Hogy én?! Azt megtehetem, de minden hit nélkül, mondom a szöveget s hozzá a dallamot. Megpróbálhatjuk! „Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban.” (…) „Könyörülj rajtam, Uram, mert ellankadtam: gyógyíts meg engem, Uram, mert megháborodtak csontjaim! Lelkem is igen megháborodott… Elfáradtam sóhajtásomban, egész éjjel áztattam ágyamat, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat… Mily rég nem veszed le tekinteted rólam? Arra sem hagysz időt, hogy nyálam lenyeljem! Vétkeztem? Mit tettem? Támadó kedvednek miért vagyok céltábla? Vétkem fölött miért nem hunysz szemet?”[23] Sokat beszélt, köhögőroham jött rá. A beszédszünetet kihasználva kérdeztem:
– Nem könnyebbültél meg?
– Hogy én?! Hogy képzeled?! Amikor az Igazságos Atyaistennek csak a bosszúját érzem? Mégis összeszedi magát, és folytatja: „A te kezed formált és teremtett, most meg mást gondoltál, és elpusztítasz. Kitépted reményem, ahogy a fát szokták.”[24]
– Látod, itt van a hit mellett a másik segélykérő szó, a remény.
– Azt is elvette, teljesen. Először megbetegít, legyengít, és akkor hív küzdelemre. „De hol vegyek erőt végső kitartáshoz? / Mikor jön a vég, hogy türelmesen várjam? / Erős vagyok tán, olyan, mint a szikla, / talán kemény ércből jött létre a testem? / Számomra nincs többé segítség…?”[25] Látod, gajdolhatok én naphosszat, semmi sem lett jobb.
Most már fuldoklott a köhögéstől. Én, teljes meggyőződés nélkül, biztattam.
– Próbálj megfogalmazni egy megbánást, anyácskám, hátha jobban leszel.
– „Nem vagy, üres az ég, öklöm összeszorítom, s káromlom / őseink hitét, az igaznak hazudott írások minden szavát (…), mert ha te lennél, ha te teremtetted ilyenre világunk, gyilkosok / kezébe végtelen hatalommal, ártalmatlanok vérében, / fájdalmában fürdetve létezésed, akkor magad lennél a bűn.”[26] Mikor lesz már vége? – hörögte, jajgatta. Majd egy végső erőfeszítéssel felült, próbált úgy levegő után kapkodni. S az ég üres volt.
 
Erős szél kezdte rázni a csipkebokor ágait, és újra szólt a fennen dörgő hang:
– Állj már le! Ez szétfeszíti a blaszfémia kereteit! Hagyj végre magamra!
– Emlékezz szavadra: három emlékem felidézését engedélyezted. Eddig csak kettő volt.
– Ez a kettő is elég volt ebből a felelősségre vonásból, amit – már nemcsak sejtem, de látom is – úgy tulajdonítasz nekem, hogy teljesen kihagyod belőle a személy felelősségét.
– Hárítasz? Hárítasz? A személy felelőssége a szabad akarat megnyilvánulása. Tagadod tehát a szabad akaratot?
– Ugyan, hagyd már ezt a szofisztikált vitát: mások is ezzel próbáltak már sarokba szorítani. Úgy szabad, ahogy én engedem. A jó az, amit én annak tartok. S az a rossz, ami nekem nem tetszik.
– Akkor figyelj: hallgass meg más véleményt is. Valószínűleg az epikureusok látták helyesen: az emberi élet pontosan az, aminek látszik: a jó és az irracionalitás zűrzavara. Semmi sincs a születés előtt és a halál után. Nincs Isten, akihez indoklásért vagy igazságért fordulhatnánk. A világegyetem tervszerűségének látszata az emberi érzékelés felépítéséből adódik. A gonosz problémája eltűnik: nem azért, mert nincs gonosz, hanem mert nincs jóságos Gondviselés, akinek meg kellene magyaráznia magát. „Isten egyetlen mentsége – mondta Stendhal –, hogy nem létezik.” Csak a földön zöldellő kurta élet furcsa véletlene van. A többi fekete, hideg káosz.
– De fejezzük már be irgalmatlanságaim felsorolását, mennem kell, nincs több időm erre.
– Neked nincs időd? Neked, aki Örökkévaló vagy, és kívül élsz az idő sodrásán! Időm nekem nincs, vagy legalábbis jóval kevesebb, mint neked. De annyinak még kell lennie, hogy a harmadik emlékképet elébed vetítsem.
– A sátánhoz és az ő sima, behízelgő sziszegésű szolgájához illő beszédpartner vagy, de hát ha hármat engedtem, legyen úgy. És lőn.
 
2017. szeptember. Kórterem. A betegágyon az ágyneműnél is fehérebben barátom, a tudós, a költő, a szellem és a kedvesség megtestesítője. Szerette Villont, és kedvenc versformája volt a francia ballade, annak is a vége, az ajánlás. Még nem is öregen, csak önmagát öregnek tartva mondogatta gyakran: „Herceg, már túl a hatvanon, / teljes bizonyságunk vagyon / a vénség felől, mely bezár.”[27] Hol volt akkor még a vénségtől? Ereje teljében volt alkotó.
– Drága költőm, hogy vagy?
– Hogy lehetnék így, túl a nyolcvanon? „Hörgök, vonaglok, mint a nyomorú állat, kínomban a port harapom.”[28]
– Mindig szerettél túlozni, nyilván most sincs olyan nagy baj.
– Már hogyne volna! „Ősz vagyok és hiteveszett, / fukar, ki csak morog, haragszik, / gyanakszik, a régieket / jobban értem, mint ami ma zajlik, / a testem mind mélyebbre hajlik”.[29]
– Nem szoktál így panaszkodni…
– Nem szoktam így haldokolni. „Tép fájdalom, hátam, fejem, karom sajog, vénhedt. / Tékozló testem, most fizess, / törleszd sok régi vétked. / Bőröd fakó, szemed veres, / ráncos vagy, ősz, botolnak lépteid.”[30]
– Nyilván azért néha még van valami jó is.
– Az álmaim. Azok gyönyörűek, színesek. Azt szoktam álmodni, hogy jönnek hozzám vendégségbe költők, még idegenek is, és mondanak nekem vigasztalásul szép verseket. „Mikor az élet nagyon mélyre ejtett, / Egy középkori költő ült le mellém, / S magamnak néha büszke, torz haragban / Egész külön bálványokat faragtam. / De nem jönnek, csupán egy pillanatra. / Ha bajba jutsz, hát úgy kell járnod árván, / Lásd, téged is most rábíztak magadra / Hogy egyedül vívd csatádat a párnán.”[31]
– Hát ez nem igazán vigasztaló.
– Ők is átélték ezt az állapotot, ezért tudtak ilyen közel kerülni hozzám, hiszen már én is félig velük vagyok. Istenben már egyikőjük sem hisz – sikerült mindenkit kiábrándítania magából. „A legvégső, a nem-emberi hit, mely halálig emel elgyötörten, / nem a megkívánt egekben lakik, / ott él az eleven, keserű földben.”[32]
– Vidámabb látogatóid nem voltak?
– Csak hallgasd őket, milyen vígak! „Halántékomon ősz hajakkal / és részegen kószálok a városban. / Egyedül az éjszaka ösvényein, mint rossz angyal / ki elszakadt szülőitől és testvéreitől. // Szememre húzom a kalapom. Hát így legyen, Úristen. / Jeges szél cibálja szakállam s vonyít előttem / a vak sikátor, mint hurokra került eb. / Jézus, ha élne felettem, óh, tudom én, / lehajolna hozzám ez átkozott földre, / hogy két meleg és habkönnyű tenyerével / betakarja vérző sebeim. Jézusa sincs annak, kinek hite nincsen.”[33] És a legnagyobb, a nekem legkedvesebb is megélte a maga keserű sorsát: „Meghalni lélekzetemet / fojtom vissza, ha nem versz bottal / és úgy nézek farkasszemet, / emberarcú, a hiányoddal.”[34] Egy kortársa is így: „Mély völgyéből a létnek esengve felkiáltunk, / tudván, hogy szenvedés van, és halál van, és nincs Isten, / de nélküle oly nehéz élnünk a földön itt lenn: / így forgunk, forgunk körbe, hajnaltól éjszakáig, / sejtek közé zárattunk, s kitörni Ő hiányzik.”[35]
Ezért hazug az Úr. „Nincs nyomorultabb csaló, mint aki nyomorultakat csal meg.”[36] Ezért „Éltet a méreg. / Próféták és költők dühe oly rokon, étek a népnek / s innivaló.”[37] Hát hogy a próféta hisz-e, azt nem tudom. De az idelátogató költők tanúsága szerint a költők nem hisznek. „S a versben hinni, csak a versben / mert hogyha idő és tér önkezdetéhez visszareccsen / az egy amely megmenekül.”[38] Ezért kell verset írnunk. A vers – vállalás. „Minthogy csak a vállalt élet / Erős és méltó önmagához.”[39] Azért az nem egyértelmű, hogy a vers volna az egyetlen megoldás. Eljött az egyik legjobb barátom, aki kétségbeesésében mindenben kételkedik. „De mondd csak, világ ez még? / Hol vannak a nagy koreszmék? / Hol a megtervezett éden, mit századunk kínált? (…) mire jó a vers, a szellem szédítette gyönge jellem? / Törvény, jogrend és igazság / nem több, mint fennkölt mese, / fönti érdek, lenti gazság.”[40]
– Ez sajnos nem egyéni borúlátás. És még csak nem is a betegséggel járó depresszió. Világállapot.
– Tudom. „Hát így vagyunk. Jövőtlenek vagyunk. / Ez, társaim, a meztelen igazság./ Lássátok és hallgassatok vele. Hallgassatok, ne szóljatok a népnek. / Mért vesszen el végső reménye is?! // Nagy érdem az, és nagy szükség lehet rá.”[41]
– Most te is hallgass. Nagyon csúnyán köhögsz.
– „Léptek, köhögések, az agónia jelei, / még megtart valami – megtartom magam itt / egy kis nosztalgia, pár indulatszó, / ahogyan egy tárgy az árnyékához ragaszkodik.”[42] Muszáj mondanom, mert más nem mondja majd helyettem: „Mindenki tudja, s hangtalan figyeltem, / Mint hamvadok, a tűz mint emészt. / De sejtik-e, hány ének hűlt ki bennem, / Míg viseltem ezt a szenvedést?”[43]
– Pihenj, ne szólj. Egészen kimerültél.
„A keserű kórházból hazatértem.”[44] A kedves költőm fekszik ott az ágyon. „Még szólt hozzám, de tudta, hogy nem értem, / Mert a betegség behálózta lágyan. / Csodát meg nem tesz semmi isten értem, / Egy sem akarja, hogy örökre áldjam./ A földön, égen, vízben mennyi isten!”[45]
Az úton hazafelé igyekeztem megőrizni utolsó szavait. Hosszan mondta, nagyon szépen – az utolsó üzenete volt.
„Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk
S mondtad hát akkor menj, ha nincs időd majd legközelebb
Holott sejtettük mindketten, hogy legközelebb már
Vékony viaszfigura fekszik helyetted az ágyban
Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás.”[46]
„Nincs kedvem alakoskodni és ágálni és szerepelni és csereberélni
És sáfárkodni itt a számadás nem loptam semmit s híja ha volna
Legfeljebb annyi amennyit hozzátenni nem akartam vagy nem sikerült
Így találtam ezt a világot mikor idehozták s most ha úgy érzed
Hogy úgy hagyom itt ahogy találtam semmi se változott ám te ítélj
Gáncs vagy jutalom mindegy már s »ama külső Sötétség« se segít
Esküszöm nem fogok sírni és csikorgatni fogam odaát.”[47]
Nem sírt. Nem csikorgatott. Nem kapott levegőt. És egy utolsó, keserves sóhajtással ezt suttogta:
– „Hát megtanultam a világot, / e sárból vérből rondaságot. / Tovább lapoznék. Nincs több. Vége. / Mért írtad, Istenem, mivégre?”[48]
Haragosan zörgött a csipkebokor. Felbődült az Úr dühös hangja:
– Befejezted végre? Megvolt a három.
– Hát ez az. Volt. Voltak. Nekik már csak múlt idejük van. Te pedig visszatérhetsz az Örökkévalóságba.
– Nem kívánlak látni egy ideig.
– Nem is fogsz. Eleget láttam ahhoz, hogy megköszönjem alkotó és pusztító tevékenységedet. Elvetted a hitet, a reményt és az életet. Tudom mindannyiunk sorsát. Ó, hogy az isten…
– Mi van már megint?
– Megszúrt a szentséges csipkebokrod.
 
 
[1] Nemes Nagy Ágnes
[2] Jób 3, 26
[3] Zsoltár 3, 25–26
[4] Aiszkhülosz
[5] Anakreón
[6] Vas István
[7] Petőfi Sándor
[8] Ézsaiás 45, 7
[9] Radnóti Miklós
[10] Vas István
[11] Tibullus
[12] Esti ima jom kippurkor
[13] Petri György
[14] Székely János
[15] Szémónidész
[16] Örkény István
[17] Eustache Deschamps
[18] Radnóti Miklós
[19] Zsoltár 130
[20] Székely Magda
[21] Rákos Sándor
[22] Kányádi Sándor
[23] Zsoltár 38
[24] Zsoltár 38
[25] Jób 6,13
[26] Kuczka Péter
[27] François Villon
[28] Somlyó György
[29] Eustache Deschamps
[30] Eustache Deschamps
[31] Orbán Ottó
[32] Orbán Ottó
[33] Kassák Lajos
[34] József Attila
[35] Vihar Béla
[36] Székely János
[37] Radnóti Miklós
[38] Veress Miklós
[39] Székely János
[40] Orbán Ottó
[41] Vas István
[42] Lászlóffy Csaba
[43] Lászlóffy Csaba
[44] Vas István
[45] Vas István
[46] Karinthy Frigyes
[47] Karinthy Frigyes
[48] Zelk Zoltán

Vissza a tetejére