Születésnap. Évforduló. Angyal


Mi volt az a film, amit aznap láttunk, amikor megszülettünk? És ma – negyvenöt, ötven-, hatvanakárhány évesen – egy- vagy két-, egynéhány évesek vagyunk?
Az elnök beszéde a Művész moziban? Nem! Valami más, de lehet, hogy mégis. És ott. Bizony ott eldőlt, hogy belemegyünk egy országúti balesetbe hazafelé. Először indultunk hozzám ketten, te meg én. Azelőtt jöttél is, meg nem is. Ennyi év távlatából nehéz a születésnapi filmre emlékezni.
Belénk rohant százharminccal egy macedón BMW két törökkel egy körforgalomban a huszonegyesen. Most, most, most, néhány éve. Nem hajszálon, annál is kevesebb, kétezred másodpercen, egyezred másodpercen múlott fiatal életed, az a harmincvalahány év, ha túléljük ezt, és az enyém, elmúltam hatvan.
Túléltük mind a ketten, mégsem fogadhattam el.
Nem lehet eldönteni, mi a jó. Születni és élni? Mi a jó benne, amikor már unod, még egyszer megszületni? Mi a jó?! Vagy (esetleg, esetleg, esetleg) egyik sem jó. Születni se, élni sem jó. Van ilyen. Ilyen volt a huszonegyesen egynéhány éve, kétezertizenhat január huszonnyolcadikán a mi életünk. Születni se, élni sem jó. De újra megszületni? Hm! Te is untad azt, én is unom ezt. Reggelente arra gondolok, mikor lesz vége ennek, mennyi van még estig. Az órára nézek, te jó isten, nagyon sok van még estig, amikor már legalább tíz óra, tisztességesen lefekhetem.
Előtte kivettem a bőröstől Pesten a sötétkék bársonyzakót meg a két bőrmellényemet, a feketét meg a barnát. Tisztításra meg béléscserére vittem oda egy héttel azelőtt. Szégyelltem már rég, hogy szakadozott – rajtam minden –, nem való veled egy társaságba. Prémes gallérodhoz, sem téli, sem nyári kalapodhoz nem illik. Milyen utca? Nem érdekes, legközelebb is megtalálom, egy szalon, így hirdeti magát. A pince egyben műhely, műterem is, ahonnan úriasszonyok is felereszkednek. Hallottam, láttam, így köszönnek nekik ott lent: édesem. És jönnek, megmérnek a kopasz férfi szolgák.
Vásároltam az egyik KFC-ben csirkeszárnyakat, nagyon szeretem. Elkezdem kézzel csipegetni, nem bírom abbahagyni, piros lámpánál hátramegyek a csomagtartóhoz, az illatáért meg a húsáért. Csípős és közönségesen különleges rajta a panír, ha még puha. A Király utca és a Körút sarkán. Első közös vacsoránkon nálam szerettem volna megszerettetni veled (ha nincs a baleset, bejöhetett volna). Hazafelé, hozzám, már szinte az enyém voltál (valld be, utólag) teljesen. Simogattalak, fogdostam a combod, beöleltettem magam a tevepatádig, nem tiltakoztál, vállamra hajoltál a kocsiban. Volt még hátra csaknem negyven kilométerünk, közöttünk meg több mint harminc év.
Lehet, hogy nem is a Király utcai KFC-ben, hanem a Jókai utcai kisütőben, ami nem káefcésen panírozott, hanem natúr, ott vásároltam a kisütött csirkeszárnyat, az nem csípős. Annak sem tudok ellenállni. Ha időben hozzám érünk, választott falumba, melegíteni sem kell, félhidegen-félmelegen a legjobb, olajos kézzel tépkedhettük volna a csontról a húst, rólad, rólam a ruhát. Nyugodjunk meg, mondtam, mondtad még előtte.
Elhozott mindenestül egy tréler. Utána itthon nem tudtam megenni a csirkeszárnyat, napokkal később kidobtam a kutyáknak papírzacskóstól. Akkor még élt a Kátyú, nem volt lerobbanva a Kóc. Az lett volna, ha hazaérünk, ha együtt érünk haza, a vacsoránk. Megette később a két dög, a tacskóm meg a pulim, a Kátyú meg a Kóc.
De visszatérve. Téged elvittek, nem a mentők, hanem haza, hozzád, vissza Pestre a tanúk, akik szemből látták, hogy jön egy őrült, aki majd minket a körforgalomban letarol. Vagy nem is tudom.
Mit hazudhattál nekik (vagyunk, vagy nem vagyunk), egyévesek vagyunk, vagy annál többek, kevesebbek, ma sem tudom. De biztosan hazudtál. Mi a fenéért mentél vissza, és miért nem előre, hozzám, amerre az úttesten maradt kocsi orra tartott. Kérdezhették útközben, vagy miután kitettek Pesten.
Hazugság az egész, tele vele az életünk, te ott hazudsz, én meg itt. Te annak, aki van, én meg annak, aki nincs. Azóta is, az elmaradt első vacsora óta.
Vagy még? Vagy még őszinte valahol? Én vagyok?
De hát karamboloztunk. Nekünk jött a két török macedón vagy a két macedón török. Akkor sem voltak még migránsok itt, ezek meg vagyonos emberek, ha mohamedánok is, hozzák, viszik a zsozsót. Telekocsi, tele pénzzel, szállodát nyitottak volna másnap, ha nem törik kettejüknek összesen három gerinccsigolyája Losoncon.
Nekünk nem tört gerincünk, gerincünkben egy csigolyánk se. Megállítottam a kocsit a mesterségesen gyártott szakadék szélén, két betonoszlop között, alattunk két és fél méter kőkemény betonágy. Te bent, én is bent maradtam. Újraszületve, sértetlenül. Ők elszálltak még negyven métert tört gerinccsigolyákkal, megállította őket az iszap meg a vadhálókerítés.
Mi ketten, csak mi ketten néztük egymást. Melyikünk fölött lebeg az ő angyala, a másiké? Két angyal egyszerre ugyanott nem lehet. Aztán tárcsáztam a 112-t, és mentem az iszapban a török macedónok után.
Nemcsak moziban voltunk, hanem valami pulóverfélét akartunk nekem vásárolni, de nem találtunk. (A férjed valahol máshol.) Pedig jó volt az a butik, az egyik mellékutcában, te már vásároltál ott, ha jól emlékszem, a gyermekeidnek, a két fiadnak (talán az egyik lányodnak is, mondom utólag, huncutul). De nekem nem jött be az a bolt. Bolt, bolt, bolt. Kedvesek voltak az eladók. El akartak adni. Az jó, ha egy eladó akkor is el akar adni, ha nem ő a tulajdonos. Ezt megbeszéltük.
Nem mondhatod el senkinek, nem mondom hát el senkinek. Onnan indultunk haza, hozzám. Aztán nem haza, hozzám értünk, hanem a balesetünkhöz a huszonegyesen, csaknem száz kilométerre Budapesttől, negyven kilométerre tőlem, első elmaradt vacsoránktól. Ebben a lassú rohanásban (bőrműves, mozi, pulóver, megszerzem a vacsoránkat, tapogatlak vezetés közben) még nem is csókolóztunk. Hajszál híján nem haltunk bele.
De holnap, amikor megünnepeljük, egynéhány évesek leszünk. Kínoztassuk vagy ne kínozzuk egymást az előttünk, mögöttünk, fölöttünk lebegő angyallal? Kínozhatjuk-e az előttünk, mögöttünk, fölöttünk lebegő angyalunkat?
Harmincvalahány év közöttünk, éled a házasságodat, élem a házasságodat.

Vissza a tetejére