Vigyázz, harckocsi!


A 19. hadosztály parancsnoksága Lobanovka szélén egy nagy házban rendezkedett be. A falu szinte érintetlenül vészelte át a háborút, a front egyszerűen átroboghatott rajta, mert pusztításnak nyomát se láttam. A fehérre meszelt, szalmatetős házak, a lágy hullámokban szétterülő, színes virágokkal tarkított dombok, a falu szélén csörgedező, árnyas fákkal szegélyezett, tiszta vizű patak, a deszkákból összeeszkábált, nyikorgó vízimalom, a távolban egykedvűen forgó szélmalomvitorlák, a lassan úszó bárányfelhőktől pettyes kék ég igazi békebeli hangulatot árasztott. Hogy háború van, arra csak egy kiégett orosz páncélos roncsa emlékeztetett.
            Jelentkeztem az ügyeletes tisztnél, aki egy fiatal, széles vállú, lenszőke hajú főhadnagyhoz irányított.
            – Daróczy Valér – mutatkozott be a főhadnagy. – Én leszek az összekötő tiszted.
            Daróczy elkísért a szállásomra, egy apró házba, amely egyetlen szobából állt. A szoba egyik sarkát a mi búbos kemencénkre emlékeztető kandallószerűség foglalta el. Ezenkívül csak egy tábori ágy, asztal, szék és mosdólavór képezte a szoba berendezését. A ház üresen állt, lakóit – ahogy az egész falu lakosságát – biztonsági okokból hátratelepítették.
Hordozható írógépemet kitettem az asztalra, az utazóbőröndömet bedugtam az ágy alá. Igyekeztem katonás külsővel megjelenni a parancsnok előtt; megmostam az arcomat, mert olyan fekete volt a rátapadt portól, mint a bányászoké, leporoltam az egyenruhámat. A megérkezésem óta alig fél óra telt el, és már a hadosztályparancsnok, Deák ezredes előtt álltam.
Jelentkeztem nála, ő kezet nyújtott, előbb hellyel, majd cigarettával és konyakkal kínált. Tartalékos tiszt létemre és a köztünk lévő hatalmas rangkülönbség ellenére kedvesen, szinte a katonai formaságok teljes mellőzésével bánt velem. Természetesen tudtam, hogy ez a bánásmód nem a személyemnek, hanem a Vezérkari Főnökségnek szól, ugyanis az ő megbízásukból érkeztem ide, de emiatt egyáltalán nem zavartattam magam. Az ital gyorsan ellazított; fesztelenül válaszolgattam az ezredes kérdéseire, aki a hazai állapotok felől érdeklődött.
– Nézze – tért rá az ezredes a hivatalos ügyünkre, miután kitárgyaltuk az otthoni dolgokat –, a hadosztály védőkörletében már napokkal ezelőtt befejeződtek a harcok, az oroszok a Don mögé és a scsucsjei hídfőhöz húzódtak vissza, és remélem, hogy ott is maradnak – nevetett fel rekedten. Idegesnek tűnt, és szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Miközben beszélt, az ujjaival megállás nélkül dobolt az asztalon.
– Nem szeretném, ha a tudósító úrnak éppen nálunk esne baja – fordult az addig csendben figyelő főhadnagyhoz. – Tisztában vagyok vele, hogy a Nemzetvédelmi és Propaganda Osztály közvetlen alárendeltségében tevékenykedik nálunk, így én nem is utasíthatom, de nyomatékosan kérem, hogy csak az engedélyemmel menjen ki az első vonalba. Ha úgy ítélem meg, hogy biztonságos a helyzet, természetesen nem állok a kíváncsisága útjába. Ha élménybeszámolóra van szüksége a cikkei megírásához, a pihenőben lévő tisztek állnak a rendelkezésére, és természetesen a honvédekkel is beszélhet – mondta, majd mint akinek sietős dolga akadt, hirtelen felállt, a kezét nyújtotta, és ezzel bocsátott el: – Jó munkát kívánok, és vigyázzon magára, mert ahogy a vezérkari főnök útnak indítójában külön is hangsúlyozta: „A drága magyar vérrel takarékoskodni kell!”
– Hát túl sok látványossággal nem tudok szolgálni – tárta szét a karját Daróczy főhadnagy, miután kijöttünk a parancsnokságról, és megálltunk a falu fő- és egyben egyetlen utcáján. – Amint látod, ez nem egy világváros. De megnézhetjük a templomot – mutatott a falu közepén az apró házak közül kimagasodó, még a cári időkből maradt hagymatornyos ortodox templom felé –, legalábbis azt, amit csináltak belőle.
Rövid séta után beléptünk isten házába, de talán maga a magasságos is belerendült, amikor meglátta, mivé lett földi hajléka. A templom belsejét egy körülbelül három méter magas ácsolt padlózattal kettéválasztották. Az alsó részben tanítás folyt, míg a felső részben a magas kupola alatti tágas helyiség színházfélének festett. A színes ablakokat, nyilván anyaghiány miatt, nem cserélték ki, a szentek keserű, döbbent arccal néztek le ránk. Daróczy elmesélte, hogy a háború előtt nemcsak tanításra, de párttaggyűlésekre, táncmulatságokra és mozinak is használták az egykor szebb időket megélt, omladozó épületet.
– Íme Sztálin, a másik látványosságunk – mondta nevetve a főhadnagy, amikor a falu nyugati végénél álló elhagyott orosz tankhoz értünk. A hatalmas monstrum még így kiégve, örök mozdulatlanságra kárhoztatva is veszélyesnek tűnt. A nevét bizonyára onnan nyerte, hogy nagy fehér cirill betűkkel az orosz diktátor nevét festették rá egykori kezelői.
– Ez egy KV–2-es nehézharckocsi – paskolta meg a tank oldalát a főhadnagy. A dobozhoz hasonlító torony árnyékot vettet ránk; tömzsi, egy harckocsihoz képest túlontúl nagy átmérőjű löveg meredt ki belőle. Még sosem láttam ilyet. Sem híradókban, sem itt Oroszországban, pedig nem egy német, magyar vagy kilőtt orosz harckocsival találkoztam utam során. – Százötvenkét milliméteres tarackkal szerelték fel – folytatta a főhadnagy, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – A lövedéke ötvenkét kilót nyom. Áttörő egységeknél rendszeresítették ezt a típust, a rombolás a fő feladata.
– Félelmetes – mondtam. – Egy igazi szörnyeteg.
– Az – bólintott Daróczy. – A torony egyes részeit száztíz milliméteres páncél borítja. Szemtől szemben nem is bírnak velük a harckocsijaink, de még a németekéi sem. Szerencsére azért ezek sem sebezhetetlenek. A németek kidolgoztak egy új harceljárást, amit mi is átvettünk.
 A főhadnagy egészen felélénkült. Úgy beszélt az ellenséges tankokról, mintha nem gépek, hanem élőlények lettek volna, veszélyes vadállatok, amelyeket a hordának kell levadásznia. Rövidesen azon kaptam magam, hogy a noteszemmel a kezemben a tank oldalának dőlve jegyzetelem a vadászat részleteit ecsetelő főhadnagy szavait. A harceljárás négy elemből állt. Az első lépésben le kell választani a kísérő gyalogságot a tankról. A második a tank vakítása köd- vagy fénygránáttal. Aztán megállásra vagy legalább lassításra kell kényszeríteni az ellenséges harckocsit. Ennek a legjobb eszköze az akna vagy valamilyen műszaki akadály. Miután mindez megtörtént, akcióba léphetett a páncélromboló járőr. A csapat egyik része magára vonta a tank figyelmét, míg a másik kúszva vagy rohanva megközelítette, és a tapadóaknával felrobbantotta vagy lánggránáttal felgyújtotta.
– Ezt is egy ilyen raj támadta meg? – kérdeztem tőle, miután befejezte kisebb harcászati előadásnak is beillő beszámolóját.
            – Nem – ütögette meg megint a tank oldalát –, ez meghibásodott. A személyzete egyszerűen itt hagyta, de előtte felgyújtották. Azt mondják, hogy megbízhatatlan konstrukció, gyakran lerobban. Csinálsz róla néhány képet?
Minden oldalról lefotóztam a tankot, aztán elé állítottam Daróczyt, és így is készítettem két-három fényképet.
Hosszú volt a nap, fáradtan dőltem le az ágyamra, de nem jött álom a szememre. Egyre csak azon járt az eszem, amit a főhadnagytól hallottam. Milyen remek kis történetet lehetne ebből kerekíteni. Szinte nem is kell mást tennem – morfondíroztam magamban –, mint a fantáziámra hagyatkozva itt-ott kiegészíteni a jegyzeteimet, aztán valami hangzatos címet találni, és már mehet is a cikk a Katonaújságnak vagy a Magyar Futárnak. Papírt fűztem az írógépembe, és nekiláttam, hogy megírjam életem első harctéri tudósítását. „A falunál már javában állt a tánc. A szovjet ütegek és aknaállások jó fél órán át ontották a tüzet a csapatainkra. Aztán hirtelen csönd lett. Idegőrlő várakozással telt meg a levegő. Lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy a bolsevista bandák milyen újabb szörnyűséget tartogatnak számunkra. És már fel is hangzott a vészjósló kiáltás: Vigyázz, harckocsi!....” Egészen jó kis írás lett, állapítottam meg magamban, amikor végigfutottam a szövegen, és a fotók remek illusztrációk lesznek majd. A páncélromboló járőr, ahogy arról Daróczy tájékoztatott, heves tűzharcban golyószórókkal lekaszabolta vagy megfutamította az orosz gyalogságot. Ezután jöhetett a tank elleni támadás. „A raj arra kijelölt tagjai, ködgránátok óvó függönye mögött, háztól házig szökellve a falu épületei között, félelmet nem ismerő bátorsággal, méterről méterre közelítették meg a félig vakon tántorgó orosz acélszörnyet. Az orosz tank veszettül forgatta a tornyát, hogy géppuskáival és ötvenkét kilogrammos acélgránátjaival elpusztítsa ezt a bátor kis csapatot. De hiába volt minden igyekezete, a pusztulás már két honvéd képében, a periszkópok holtterében, csendesen lopakodott felé. Már csak egy végső roham volt hátra, és a két hős szinte egyszerre ugrott fel a földről, hogy a háromkilós, mágneses karmokban végződő tapadóaknát a szörny oldalához nyomja. Két robbanás következett gyors egymásutánban. A minden réséből fekete füstöt okádó monstrum, mint egy halálos lövést kapott vadállat, zörögve, csattogva előrekúszott még néhány métert, aztán megállt, és soha többé nem mozdult. Hurrá! Hurrá!, hangzott fel honvédeink diadalkiáltása.” Már csak egy jó címet kellett volna találnom, amikor eszembe jutottak a felettesem szavai. Indulásom előtt az alezredes magához hívatott. „A haditudósítói anyagok túlságosan rózsaszínűek, majdnem teljesen használhatatlanok”, mondta, majd arra kért, hogy a tudósításaim ne legyenek naivak, ne szóljanak álhőstettekről, hanem igaziakról, ha lesznek olyanok. Meglepett az ezredes őszintesége, és a szavai is. Tollforgató ember lévén, magam is felfedeztem némi túlzást a harctéri tudósításokban, de álmomban sem gondoltam volna, hogy jó részük messze a vonalak mögött, a harcoktól olyan biztonságos távolságban és helyen születik, mint ahol most én is voltam. Természetesen a szavamat adtam neki, hogy az igazat, a teljes igazat írom meg, úgy, ahogy azt személyesen megtapasztaltam.
Dühösen téptem ki a gépből, gyűrtem össze és hajítottam a sarokba az irományomat.
Másnap reggel tompa, dübörgő morajlásra ébredtem. Felöltöztem, és azonnal a parancsnokság épületéhez siettem, ahol már óriási volt a felfordulás. Szünet nélkül érkeztek a motoros futárok, hogy néhány perc után, már a friss paranccsal a zsebükben, hosszú porcsíkot húzva maguk után, induljanak is vissza a csapatokhoz. Bent az épületben tisztek egy csoportja a nagy, kék és vörös zászlócskákkal teletűzdelt térkép előtt állt. Szünet nélkül csöngtek a telefonok.
– Mi történt? – kaptam el Daróczy karját, aki engem észre sem véve futólépésben tartott a kijárat felé.
– Az oroszok megtámadták a 13. gyalogezred állásait. A 2. zászlóalj parancsnoka elesett, át kell vennem a parancsnokságot – válaszolta anélkül, hogy megállt volna.
– Veled megyek! – mondtam neki, miközben igyekeztem lépést tartani vele.
– Szó sem lehet róla – felelte, és már oda is lépett az egyik oldalkocsis motorkerékpárhoz, amely járó motorral várt rá.
– De igen…
– Az ezredes… – tiltakozott, de én már felültem a vezető mögé a tyúkrázdára.
– A fene essen beléd! – adta fel végül Daróczy, aztán gyorsan beugrott az oldalkocsiba, és parancsot adott a vezetőnek az indulásra.
Az utunk egy hepehupás fennsíkon vezetett keresztül, amelyet helyenként hatalmas kukorica- és napraforgótáblák tarkítottak. Hamarosan tüzérségi és aknavető-becsapódások villanásait láttuk. Ahogy közeledtünk a front felé, a morajlás egyre erősödött. Annak ellenére, hogy halálos veszedelem felé tartottunk, furcsamód nem féltem. Az eljövendő kaland jólesően bizsergető érzése járta át a testemet. Most végre megkapom a saját háborúmat, s ha lesznek benne hőstettek, azokat meg is írom, gondoltam magamban.
Hamarosan elértük az ezredparancsnokságot. Innen gyalog folytattuk egy horhosban, amely egészen az első vonalban lévő állásainkig vezetett. Az árok ide-oda kanyargott, hol párhuzamosan futott az állásainkkal, hol meg egy lágy jobb- vagy balkanyar után merőlegesen folytatódott a peremvonal irányába. Nyakunkat behúzva futottunk, ahogy csak bírtunk. Körülöttünk recsegő, síró hangoktól kísérve aknák robbantak. Az egyik kanyarban egy halálra vált arcú honvéd futott belénk, és rekedt hangon ezt ordította:
– Vissza! Meneküljenek! Itt vannak az oroszok! Itt vannak az oroszok! Mindenkit megölnek!
Daróczy mellen ragadta a katonát, és lekent neki egy pofont. Aztán megfordította, és géppisztolyával intett neki, hogy induljon előttünk. Időm sem volt átgondolni a helyzetet, olyan gyorsan történt minden. Újabb száz métert tehettünk meg, amikor újabb emberek futottak visszafelé a horhosban. Ők is azt kiabálták, hogy minden elveszett, jönnek az oroszok, és mindenkit megölnek. Ők sem jutottak tovább. Ekkor már hallottuk a gyalogsági fegyverek lövedékeinek zizegő, fütyülő hangját. Előttünk akna csapódott be a horhosba. A földre vetettük magunkat. A robbanás okozta gejzírből felszökő föld- és kődarabok záporoztak ránk. Éreztem, ahogy kiszáll belőlem minden bátorság és nagyravágyás. Szerettem volna felkelni, de a félelem elzsibbasztotta a lábamat, és a földhöz szegezett.
A többiek már talpon voltak, amikor Daróczy megrázta a vállamat.
– Maradj itt! – kiabálta a fülembe, mert az aknatűz egy pillanatra sem csitult. – Ha rendeződik a helyzet, visszajövök érted.
– És ha nem? – alig bírtam kipréselni magamból ezt a néhány szót.
– Akkor mindketten hősi halottak leszünk – felelte szenvtelen hangon, és már lépett is tovább. Velem többet nem törődött, kiadott néhány gyors parancsot, aztán az egész csapat eltűnt a következő kanyarban.
Magamra maradtam. Az oroszok abbahagyták a bombázást, már csak a gépfegyverek kelepeltek. A horhos falához kúsztam, aztán nagy nehezen sikerült a hátamra fordulnom és felülnöm. Ahogy a hangokból kivettem, alig száz-százötven méterre tőlem dúlt a harc. Elővettem a revolverem, de annyira remegett a karom, hogy minduntalan kiesett a kezemből. Végül hátamat a vízmosás falának vetve két kézre fogtam, és a kanyarra irányítottam a csövét.
Hosszú percekig nem történt semmi. A lövöldözés tovább folyt, aztán mintha csitult volna, végül elhallgattak a fegyverek. Időnként egy-egy kósza lövés hasított a csendbe, de aztán ez is abbamaradt. Füst terjengett a horhosban. A szemembe folyt a veríték, kegyetlenül csípett, de nem tudtam megtörölni a homlokomat; képtelen voltam elengedni a pisztolyomat. További percek teltek el így félig vakon, amikor egy emberalak lépett ki a füstből. Ráfogtam a pisztolyom, de aztán rögtön le is engedtem a kezem. A katona magyar egyenruhát viselt.
– Azt add csak ide! – vette ki Daróczy a kezemből a pisztolyt. – Még le találsz lőni valakit.
– Valér, te élsz? – kérdeztem, és végigsimítottam a kezemmel az arcát.
– A hősi halál elhalasztva – válaszolta nevetve. – Na gyere, kiviszlek az első vonalba. Végül is ezért jöttél, nem igaz?
A hónom alá nyúlt, felsegített, és támogatva, mint az ápoló a beteget, lassan elindult velem a horhosban. A vízmosás egy száz méter hosszú, öt-hat méter széles állásban végződött. A földsáncok elé spanyollovasokat állítottak. Orosz katonák hullái feküdtek a mezőn vagy lógtak furcsa, kicsavart testhelyzetben a drótakadályokon. A saját halottainkat már összeszedték. A holttestek egymás mellett feküdtek a fedezék hátsó falánál, az arcukat zsebkendővel takarták le.
– Akarsz csinálni fényképeket? – kérdezte Daróczy.
– Nem.
Néhány könnyebb sebesülttel tértem vissza Lobanovkába. Az ezredes már kerestetett. Szörnyen kiabált, amikor megtudta, hogy kiment az első vonalba, súgta meg a segédtisztje, amíg a kihallgatásomra vártam.
A parancsnokságon még mindig csöngtek a telefonok, és egyre csak érkeztek, indultak a motoros futárok. Nagy volt a felfordulás, de úgy láttam, a vezetés már úrrá lett a kezdeti pánikon. De a napnak még nem volt vége. Az oroszok máshol is próbálkoznak, tudtam meg a segédtiszttől.
– Bemehet – mondta rövid várakozás után a segédtiszt, és a fejével az ajtó felé intett.
Az ezredest az íróasztala mögött találtam. Éppen parancsokat osztogatott telefonon. Ő sem volt jobb állapotban, mint én, az arca nyúzott volt és kialvatlan, a kigombolt zubbonya gyűrött. Megálltam vele szemben, de hiába vártam, hogy hellyel kínáljon.
– Maga aztán jól kibaszott velem! – kezdett bele a kioktatásomba minden formaság nélkül, miután letette a kagylót.
            Az üvöltéstől megnyúlt és kivörösödött az arca.
– Nem állt szándékomban – hebegtem, mert a korábbi barátságos fogadtatás után meglepett a hangnem, amit az ezredes megütött velem szemben.
– Mégis mi az istent képzelt, amikor a kifejezett tiltásom ellenére kiment az első vonalba?! Hát meg is ölhették volna nekem! És akkor hogy számolok el magával a vezérkar előtt?! – folytatta, mint aki meg sem hallotta, amit az előbb mondtam. A hangja úgy süvöltött, mint a gránát.
            Megszeppent diákként álltam előtte, és ez után a nap után erőm sem volt védekezni. Egyetlen dolog járt az eszemben: az alvás. Deák, miután kitombolta magát, hosszú litániába kezdett a kötelességről, a parancs tiszteletéről és a katonás viselkedésről. Miközben beszélt, fel-alá járkált előttem, s le nem vette rólam a tekintetét.
– Ha tehetném, most azonnal visszaküldeném Budapestre, méghozzá gyalog, hogy a benzinemet se fogyassza – fejezte be a fegyelmezésemet. – De persze nem tehetem – rogyott vissza erőtlenül és tehetetlenül a székébe.
– Akkor mi a szándéka velem, ezredes úr? – kérdeztem rövid hallgatás után.
            Alaposan végigmért, mielőtt válaszolt volna.
– Tűnjön a szemem elől, és többet ne csináljon ilyet!
– Értettem – feleltem, és tisztelegtem.
Már az ajtóban jártam, amikor utánam szólt.
– Hadnagy!
– Uram – fordultam vissza.
– Ha már kint járt, írjon valami használható anyagot a mai – itt elhúzta a száját – dicsőséges napunkról. 
Visszamentem a szállásomra, és lerogytam az ágyra. A tüzérség monoton, morajló zaja és a testem minden tagját átjáró fáradtság gyorsan álomba ringatott. Arra ébredtem, hogy csend van. A hold sárgás fényívet rajzolt fölém a falra. Rápillantottam az órámra, éjjel két óra volt. Meggyújtottam a petróleumlámpát, és ittam egy pohár vizet. Éreztem, hogy kiszállt belőlem az álom; az éjszaka további részét már ébren fogom tölteni.
Felvettem a zubbonyomat, rágyújtottam, és leültem az asztalhoz. Az írógép és mellette az érintetlen papírhalom vádlón meredt rám. De akárhogy igyekeztem, képtelen voltam egyetlen mondatot is leírni az előző napról. Töltöttem magamnak egy kupica pálinkát, ez már máskor is segített, ha elakadtam. De hiába. Ekkor tekintetem a szoba egyik sarkára tévedt. Még mindig ott hevert az összegyűrt papírlap. Felvettem a papírgombócot, és tőlem telhetően kisimítottam. Végigolvastam a szöveget, és nem találtam hibát benne. Erőteljes, lendületes írás volt, szinte életre keltek benne a szereplők. Ittam még egy felest, aztán befűztem a lapot az írógépbe. Rövid gondolkodás és a harmadik pohár pálinka után ezt a címet gépeltem a szöveg fölé: Vigyázz, harckocsi!

Vissza a tetejére