Májusi szellemidézés


A május vége idén a szellemeké. Újra az 1850-es évekbe képzelem magam a Petőfi Irodalmi Múzeum „Arany és a spiritizmus” kiállítása miatt, pedig 2011-ben már magam mögött hagytam a kísérteteket, amikor befejeztem a Nyughatatlanokat, a szabadságharc emigránsairól szóló regényt. Most mégis újra megelevenednek előttem a könyvhöz végzett kutatás során megismert alakok. A választások után a friss, napi becstelenségektől már viszolyog az ember, patinás, 19. századi becstelenségek után sóvárog.
Képzeljük el: Vidinben vagyunk, az akkoriban Törökországhoz, ma Bulgáriához tartozó városban. Zerffi Gusztáv, az egykori színész és újságíró, a majdani spiritiszta és angol professzor, 1850 nyarán a bécsi titkosrendőrségnek a magyar emigráció mellé rendszeresített besúgója. „Tartótisztjének” írott, augusztus 19-i levelében, más szóval 204. jelentésében, afelől igyekszik tájékozódni, hogy a menekültek egyik prominense, Egressy Gábor, a Nemzeti Színház vezető művésze – kiről egykoron, még 1844-ben Petőfi maga írta: „lerészegíté szomjas lelkemet művészetének édes italával” – vajon milyen kilátásokkal térhetne haza. Ki tudja, miért, Zerffi egyengetni próbálja a művész visszaútját. Egressyt kivételesen „becsületes jellemnek” minősíti, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy, amint Zerffi írja, „nem hagy fel ügyünk indirekt támogatásával, s engem oly személyekkel hoz érintkezésbe, akiket előzetesen kipróbálva hűnek és megbízhatónak talált”. Mint kiválóan használható embert ajánlva megbízói figyelmébe, Zerffi siet megjegyezni, hazatérvén Egressynek „még csak néhány hónapig sem szabad egy sötét börtönben sínylődnie”.
Mi is az „ügy”, melyben Egressy Zerffi tanúsága szerint oly kiválóan helytállt? Nos, az „ügy” nem más, mint a Vidinben élő, rongyolt ruházatú és még rongyoltabb idegzetű emigránskolónia körében pánikot kelteni, széthúzást szítani. Szép feladat, de a bécsi titkosrendőrség alighanem alábecsülte az emigráció vonatkozó képességeit. Hiszen, mint az történelmünk évszázadaiból kitetszik, a magyarok pánikban és széthúzásban sohasem szorultak külső segítségre.
Később az emigráció számos tagja vélekedett úgy, hogy Egressy „bomlasztó tevékenységet” folytatott körükben. Sohasem tudjuk meg, hogy egész pontosan miben is segíthette a besúgó munkáját – ha hihetünk a visszaemlékezésnek, majd egy évszázaddal később a kultuszminiszter Klebelsberg Kunó felesége még látta Egressy nevét egy réges-régi dokumentumon, az osztrák rendőrségi pénzalapból juttatásban részesülők listáján, ám az irat, ha létezett egyáltalán, egy tűzvész során állítólag megsemmisült az osztrák levéltárak valamelyikében. Vagy nem. Az ügynöklisták minden más papírneműnél sérülékenyebbek, csodálatos hajlandóságot mutatnak a meggyulladásra, az elkallódásra, a darabokra szaggattatásra vagy az egyszerű, spontán önmegsemmisítésre.
Akármi volt is, akárhogy történt is, Zerffi közbenjárására vagy attól függetlenül, annyi egészen bizonyos, hogy Egressy Gábor már 1850 szeptemberében visszatérhetett szerettei közé. Kihallgatta a rendőrség, de bántódása nem esett.
Hiába, a színészek művészete a pillanaté. A költőkkel ellentétben nem bízhatják magukat az utókorra. Ezt, ha mástól nem, magától Petőfitől tudhatjuk. Mint Egressyhez címzett versében cseppet sem vigasztalólag megjósolja, míg a költő feltámadását a világosabban látó századok ünneplik majd, addig „egészen más a színész végzete / Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen”. Innen nézve abban a sóhajban sincs sok vigasz, amelyet a magyarok közül talán nem egyedül Petőfi mormogott el valaha:
Születtél volna boldogabb hazában,
Hol érdemeknek kedvezőbb az ég:
Dicsőségednek fényes ragyogása
Egy félvilágra elsugárzanék.
De Egressy Gábor nem boldogabb hazában született, hanem Magyarországon. S mivel, mint tudjuk, a színész művészete a pillanaté, igyekezett hát hazatérvén ismét színpadra kerülni. Hol sikerült, hol nem. Többnyire megtépázott idegekkel ült családja körében. Ebben az állapotban kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy újra felvegye a kapcsolatot Petőfivel. 1849 nyarán találkozott vele utoljára. Szinte biztosra veszi, hogy meghalt, de ez miért jelentene akadályt.
A kor Magyarországán nem Egressy Gábor volt az egyetlen, aki holt lelkekkel kívánt szóba elegyedni. Szinte minden háznál asztalt táncoltattak. Egressyéknél a színész húszéves leánygyermeke, Etelka a médium. Petőfi szelleme az ő közvetítésével meséli el, miként lelte halálát a kukoricásban. Egressy leírása nincs meg, csak a beszámolóra érkezett válasz egy másik érintettől, Arany Jánostól, aki apátiába süllyedve éldegélt Nagykőrösön.
„Se igent se nemet nem mondhatok. Szegény Sándor halálának olly körülményes leírása meghatott, s levelét eltettem a többihez. (…) a kételkedők közé tartozom. Nem a tényt illetőleg: mechanicai erőnél többet hiszek a dologban, és értelmes, becsűletes embereket csalással nem vádolok. Tegnap saját nőm is megkísérté, mert taval ő is megmozgatta volt az asztalt. A szellem akart irni, de nem tudott, csak holmi krixkraxokat firkált fel s alá a papíron. Meglehet, nem tud írni az istenadta.
Azt gondolom, az egész asztalírási processus, a működő agyában képződik, öntudatlanúl. Képek és eszmék állnak elé, s egészíttetnek ki, mint az álomban; igy néha egy két vonás megmarad abból, mit a működő egyén tud, s kiegészíttetik ollyasokkal, miket az nem tud, mikre nem is gondol. Illy vonás a Petőfi halála leírásában a kukoriczaföld, miről ti hallottatok. Ehhez gruppirozódtak a többi eszmék, bámulatos körűlményességgel. Nem történik-e ez illyenformán az álomban? Én számtalanszor álmodom Petőfiről, s rendesen olly töredékek egészíttetnek ki, a mellyeket, ama fatalis idők óta, életben létéről vagy haláláról hallottam. Igy, a többek közt, egyszer találkozom vele, beszélek halála híréről s az ominosus kukoricza földről is, neki. Ő azt mondja: igaz, hogy ott voltam, igaz, hogy egy kozáktól dsidaszurást kaptam, de nem haltam meg; hanem pórruhában megmenekültem etc. olly részletesen, hogy felébredtemkor sem tudtam magamat egyhamar belétalálni a valóságba.” (1854. március 19.)
Nem akkor egyszer járt Petőfi szelleme Egressyéknél, ment máskor is, sőt Etelka kezét vezetve leírta: „Ember, ember hova lettél, hogy Kőrösre el nem mentél.”Akár álmában, akár az asztal mellett nem Egressy és nem Arany voltak az egyetlenek, akik megidézték Petőfit. Asztaltáncoltatók hosszú sora hívta elő a szellemvilágból, hogy nekik, csak nekik címezzen még egy utolsó verset. S szegény Sándor holtában nyomorultabbnál nyomorultabb klapanciákkal állt elő. De róla hitték azt, hogy álruhában bujkál – így bukkantak fel itt-ott ál-Petőfik –, vagy hogy Szibériában kezdett új életet…
Hogy mire fut ki a történet? Sok mindenre kifuthatna. Mondjuk arra, hogy nekrofil nép vagyunk, egy rothadó hulláért, száraz csontvázért, jó kis temetésért, szemforgatással előadott halottkultuszért bármeddig elmegyünk, de ma már ez aggaszt a legkevésbé a magyar néplélek kapcsán. Inkább a lelkiismeret-furdalásos kollaboránstól meg az apatikus értelmiségitől szorul kicsit össze a torkom. Petőfitől meg irigylem a ritmusérzékét.
 

Vissza a tetejére