Oxigén


Én lennék az egyetlen agyalágyult, aki komolyan veszi a hivatását? Aki azt képzeli, hogy kimondhatatlan dolgokat tud papíron ceruzával kimondani? A könyvesboltokban szeméttel vannak megrakva a polcok. Komolynak képzelt kiadók gyatra gyilkosságokkal traktálják jobb sorsra érdemes olvasóikat. Hamar lekopott rólunk a valaha volt kultúrforradalom.
            Még íróbarátaim is rémregényeken tökölődnek. Vagy nyavalyognak: a limonádénak – állítják – olvasója van.
            Hát nekem nincsen, szent igaz. Elfogytak, mint a gyertyaszál. Kihalt a nemzedék, amely még engem olvasott. Azok, akik kérdéseikre az én könyveimben keresték a válaszokat.
            Én meg itt, egy szál magam. Bámulom, ami körülvesz, és írom tovább a penzumomat. Most éppen egy oxigénkezelést. Mindazt, ami egy üvegkoporsóban, légmentesen elzárva a külvilágtól, eszembe jutott. Van egy – mint Milán bácsi mondta volt – termékeny sérülésem, végső esetre ajánlották ezt a hiperbárikusnak nevezett terápiát.
            Boszorkányságnak tartottam, mégis belementem. Negyven nap nyomás alatt. Mintha már más is élt volna negyven napig a sivatagban. Így hát – modern Hófehérke – fekszem egy üvegbúra alatt. A tiszta oxigén, biztatnak, begyógyítja a legmakacsabb sebeket. Nem kerül sor amputációra, nem fogom, mint a gólyamadár, fél lábon végezni az életemet.
            Vannak persze itt is szigorú szabályok. Nem turistaút ez a negyvennapos sivatag. Például hogy mit nem lehet bevinni az üvegbúra alá. Fémtárgyakat, zsebórát, illatszereket. Még mosakodni sem szabad ez alatt a negyven nap alatt. Nehogy víz érje a sebet! És így tovább: lehúzzák a jegygyűrűmet, és kiveszik a fogsoromat.
            Amúgy kedves, barátságos emberek. Kubaiak, akik itt élnek az Államokban, mióta elvégezték az egyetemet. Ingyen, természetesen. Odaát, a Szigeten, a tanulmányok – óvodától a doktorátusig – ingyenesek.
            Most pedig itt az amerikai álom. Dreamerek, számolgatják a pénzüket. Zúg az oxigén, sűrű és fehér körülöttem a csend.
*
Múlnak a percek, az órák. Megszűnik a külvilág, az ember feneketlen félálomba zuhan. Ismerős arcok jelennek meg előtte, elfelejtett hangok. Helyszínek, illatok.
            Apám, anyám. Fiaim. Asszonyok. Elárult barátok, egy lány, aki megölte magát valahol északon. Mindazok, akiktől nem búcsúztam el, mert én csak rohantam tovább, előre, előre, hogy mi után, azt most itt, ebben a kádban talán megtudom.
            „Ketten vagytok a szívemben, te meg a búbánat!” Makacs melódiák, időutazás. Fekszem koporsómban, átmenetileg mint Hófehérke, várom, hogy a törpék kiszabadítsanak. Mennyi szeretett lény, akinek adósa vagyok! És milyen jó, hogy itt, ebben a hiperbárikus félhomályban negyven napon át velük maradhatok.
            Hirtelen, minden átmenet nélkül szakad rám a külvilág. A Facebook és az Instagram, az internet, a videók világa, a szappanoperák és az ezer csatornából ömlő moslékműsorok. A hangzavar, amiben mégis pihenés, ha felberreg a régi, tárcsás telefon.
            És mégis, mégis ez a világ az, amiben élnem adatott. Itt beszélt nekem a szeretet erejéről nagyapám reggel a mackós iskolába menet. A szeretet! De ki fogja kiűzni a kufárokat? A Mester ezzel kezdte: nem ezzel kellett volna nekem is kezdenem?
            A lábam begyógyult. Nem panaszkodom. Valami ilyen oxigénkúra kellene az emberiségnek. Nem ezeroldalas rémregények. Egyszerű, tiszta szavak.
            A kubaiak gratulálnak. Ők még marasztalnának engem. Még húsz kezelést – mondják – kifizetne a biztosító. Eszükbe se jut, hogy itt, a csatorna bal oldalán, nem puszta számok az emberek.
            Itthon vagyok újra. Írom tovább a penzumomat. A zavaros, kétségbeesett kérdéseimet.
 

Vissza a tetejére