Tivadar
Ahol kutyám lesz, ott lesz az otthonom, mondtam pár éve. Aztán lett kutyám, lett otthonom itt, a Budai-hegyekben, amit Budapest tüdejének is mondanak. Hétkor indulok minden reggel Somát sétáltatni. Akkor indul Tivadar is a szomszéd utcából. A búzaföld végében találkozunk. A szántó mellett lépdel, lassan. Kutyája lehasal, figyeli az enyémet. Rohangálnak a harmatos fűben. Tivadarral kicsit megyünk egymás mellett, nem akarom egyből megkérdezni, hogy van, mert látom, hogy nincs jól. Pár lépés után lihegni kezd, kiveri a víz. Vizesedik a tüdeje újra. Egy bő hete szívták le, nem akar bemenni a kórházba, mert fél, hogy nem jön ki többet. Jó ideje már a kutyája tartja benne a lelket. Minden reggel ki kell vinni sétálni, enni kell adni neki, foglalkozni vele. Míg nyaralni voltam, ő etette az enyémet is. Farhátat főzött neki mindennap. El is kényeztette. Nem fogadott el pénzt az etetésért, könyvet kért. Érdekelte, mit írok. Mesélte, hogy új gyógyszert kapott, mert már háromszor kemózták, s már nem lehet többször. A gyógyszer is ugyanolyan, mint a kemó, csak nem kell a kórházba menni kezelésre, meséli. Otthon beszedi. Ugyanazok a mellékhatásai. Hajhullás, bőrviszketegség, kiütés… Csúnyán káromkodik, mikor a gyógyszerekről beszél, amik – ha a tb nem támogatná – félmillióba kerülnének havonta. Nem tud füvet nyírni, nem jöhetne ki a napra, nem tud éjszaka aludni, nem tud lefeküdni, mert nyomja a tüdejét, és fullad. Ülve alszik, vagyis aludna, de nem tud, amerikai focit néz éjszaka, két év volt, mire megértette a szabályokat, de most már nagyon élvezi.
A barátnőjével összeveszett, a barátnője lánya beszólt valamit neki, ő meg otthagyta őket. Akkor költözött a szomszéd utcába, az anyjától örökölt Éva típusú faházba. Azóta semmi. A fia se látogatja. Teljesen egyedül van. Vagyis a kutyával, aki nem hagyja, mint mondta, megdögleni. A gyógyszertől szépen kirügyezett, mint egy tinédzser, de azt mondta a doktornő, hogy örülhet, mert van, akinek lerohad az összes körme. Megáll, fuldoklik egy kicsit, aztán megyünk tovább. Meséli, hogy minden reggel megeszik egy kiló citromot. A fogán már nincs zománc, de megeszi, mert azt olvasta a neten, hogy az megöli a ráksejteket. Ahogy magyaráz, a levegőben érezni kezdem a citrom és a gyógyszer különös keverékét. Annak örül, mondja, hogy megszületett az első fiúunokája. Ezt meg akarta érni. Egyszer meg is nézte, amikor ment gyógyszert felíratni.
Aztán, hiába a napi kiló citrom, Tivadar egyre jobban legatyásodik, egyre gyakrabban fullad. Délutánonként egy kimustrált autósülésben üldögél az út szélén, hátát a villanyoszlopnak dönti, néz maga elé. Nem lehetne kint a napon, de attól fél, hogy bent a házban megfullad egyedül. Az oszlop tövéből, szétrongyolódott autósülésről nézi a száguldozó autósokat. Integet, ha meglát, néha váltunk pár szót. Ott, az oszlop tövében jól elvan. A jövő-menő autósok némelyike biccent, ő visszaint, és nincs egyedül. Aztán eltűnik az oszlop tövéből. A szomszéd mondja, hogy elment. Így. Elment. A kutyáját valaki elviszi. Az autósülés a villanyoszlop alatt még mindig ott van. Senki nem nyúl hozzá.
Reggel hétkor kimegyek a kutyával. Megtartottam a régi szokást. A néhai ortodox papok barackosa mellett megyek el, a búzaföld végében megpihenek, mintha ott lenne Tivadar is. A kutyám szaladgál a réten, vakkant néhányat, állítólag a kutyák látják a lelkeket. Friss szél fúj, Budapest tüdeje lélegzik. A levegőben még ott van a citrom és a gyógyszer különös keveréke.
Vissza a tetejére