Az ördög az éjszakával távozik

A világon a mai napig rendszeresen tartanak ördögűzéseket. Ezek általában a szkeptikus nyilvánosság teljes kizárásával történnek, teljes titokban. Kivételek persze akadnak.
 
1.
Lezuhan az éjszaka a nyomornegyedre.
Eltűnik a nap a Mokattam-hegy sziklái mögött. Hirtelen lesz sötét. Bársonyos és meleg az éjszaka. Hangja nincs, csak szaga van. Égő szemét világítja meg az utcát, és a házakból kiszűrődő fény. Nincs közvilágítás.
            Sötét, fekete víz hömpölyög lefelé az utca oldalán. Szennyvíz. Átitatja a homokos földet. Nincs betonút, csak betonépületek. A bennük élők táplálják a szennyes patakot.
            A langyos nyári szél hozza a bomlás szagát. Édes és fülledt. Beleeszi magát az ember ruháiba, napokig benne marad az orrában. Az egész keresztény nyomornegyedben valami folyton rohad.
            Az ember pontosan tudja, hogy mi az. Na nem elsőre. Elsőre persze elnémít, amikor látod, hogy egész családok görnyednek garázsszerű, nyitott otthonaikban a több tonna szemét felett, és kézzel válogatják át azt. Egész családok, beleértve a totyogó gyerekeket is.
            Először hosszasan bámultam egy öt év körüli gyereket, ahogy lelkiismeretesen válogatja át a félhomályban az elé öntött, hegyekben álló mocskot. Ételhulladékot keresett a disznóknak, amiket Kairóban egyedül ebben a kerületben tartanak.
            A muszlimok szerint a disznó tisztátalan állat. Ezt tanítja a próféta, béke legyen vele. Undorodnak tőle, hozzá sem érnének, nemhogy ennének belőle. A Naszervárosban élő keresztények azonban megeszik. Gonddal és szeretettel nevelik őket. Már amennyiben ez a nyomornegyed egyáltalán alkalmas arra, hogy gonddal és szeretettel neveljenek bármit is.
            Az első ittjártamkor hosszasan bámultam a végtelenül piszkos és mosolygó kisfiút. Bámultam a kezéről és arcáról csorgó szennylét. Arra gondoltam, hogy lehetne az én fiam is. Furcsa dolgokat művel az emberrel az abszolút nyomor, amikor először szembesül vele. Tenni szeretne valamit, devalójában nem tud tenni semmi jót. Nem lehetsz vendég valaki másnak az életében. Ne sértsd meg azzal, hogy elérhetetlen álmokat adsz neki. Ha kijótékonykodtad magad, és elmész, ő vissza fog ide jönni szemetet válogatni, mert más jövője nincs, csak a hamis álmok egy mesterséges életről, amivel hitegetted.
            Elsőre nehéz volt megállni, de aztán belejöttem. Rendszeres átutazója lettem a nyomornak, megfigyelő. „Ha segíteni nem tudok, legalább ártani ne ártsak” – ez lett a jelszavam. Ennek jegyében pedig bárkit odébb lökdöstem, akit magammal hoztam, és akire a látványtól rátört a Disney-életérzés.
            A nyomor nem szégyen. A képmutatás az.   
            Keresztények élnek ebben a nyomornegyedben, vagy háromszázezer ember. Mindegyikük ugyanabból: a szemét újrahasznosításából. Az egész család ezen dolgozik: a nők és a gyerekek válogatnak, a férfiak hordják. Hajnalban Kairó utcái hangosak a hulladékot gyűjtő keresztényektől, akik kordékon kiabálják, hogy hozza ki mindenki, ami nem kell.
            Kairó újrahasznosításban messze veri bármelyik európai várost. Berlin, London, Róma mind mögötte kullog. A nagy zöldszakemberek évekig nem értették, hogyan lehetséges ez. Delegációk utaztak Kairóba, mire megfejtették: itt nem veszhet el semmi sem. A százmilliós ország hiteleivel és mélyzuhanó gazdaságával már csak úgy tudja etetni gyermekeit, ha külföldről vásárol élelmiszert. Százmillió ember. Ezt mondják a szociológusok, a terepen dolgozó humanitárius munkások. Hiába a hivatalos statisztika ugyanis, hogy az ország lakossága kilencvenmillió fő, Egyiptom gyermekeinek egy jelentős része semmilyen papírral nem rendelkezik arról, hogy létezik a Föld nevű bolygón, hogy eszik, iszik és szeret. Az állam nem látja őket, és ők sem látják az államot. Az éhséget és a szomjúságot azonban érzik.
            A Naszervárosban lakókat „szemetesnek” gúnyolják a kairóiak. Nem is kérdés, miért. Itt a szemét az alapja mindennek.
            A szemétből azonban a nyomornegyedben templom épült, iskola, többemeletes betonépületek.
            Az itt élők többsége keresztény. Büszkén vállalják, hogy a legnagyobb kisebbség a százmilliós országban. A büszkeségnek fizikai nyoma van.
            Tetoválják magukat. Az első tetoválásuk egy kis kereszt a csuklón. Nincs olyan kopt keresztény, akinek ne lenne ilyen a kezén. Ennek az ideje közvetlenül keresztelés után van. A pópa víz alá tartja a gyermek fejét, majd keresztet rajzol a homlokára. Utána a férfiak átviszik a gyermeket a tetoválóhoz, aki rávarrja a bőrére Krisztus jelét.
            Akad olyan gyermek is, akit már akkor tetoválnak, amikor még meg sem szokta az anyatej ízét, negyven nappal a születése után.
            Ez a kötelező tetoválás, ami mindenkinek van. Illik azonban többet is készíttetni. Szent Györgyöt varratnak, ha gyermek születik, Szűz Máriát, ha meghal valaki, kereszteket, ha örülnek, és kereszteket, ha bánatosak. Egy szemétvárosi felnőtt férfinak legalább négy-öt tetoválása van.
            Egy ideig ezeknek a tetoválásoknak a megszállottja voltam. Keresztül-kasul bejártam a nyomornegyedet, ismeretleneket kértem meg, hogy mutassák meg nekem a tetoválásaikat, melyeket le is fényképeztem, ha engedték. A tetoválómester, akinek a gépe egy villanyborotvából lett átalakítva, még a műhelyébe is behívott, hogy lássam, hogyan dolgozik. Büszke volt a munkájára. Amikor megkérdeztem, hogy miért ezzel foglalkozik, hümmögve csak annyit mondott: „Krisztusért”.
            Egyszer azonban majdnem megszúrtak egy tetoválás miatt. Késő délután volt, és mentem felfelé a hegyre, ahol a Szent Tímár-sziklatemplom áll. Az egyik sikátorban észrevettem egy férfit, egy hatalmas Szent György-tetoválással a mellkasán. Utánamentem, és kértem, hogy hadd fényképezzem le a tetoválását. „Nem” – mondta. Erősködni kezdtem, mire előhúzta a kését. „Nem” – ismételte meg. „Ez Istenre és rám tartozik” – mondta.
Azóta nem fényképezek tetoválásokat. 
            Az egész nyomornegyed keresztény. Keresztek lógnak drótkötélre kifeszítve a szűk sikátorok között, ott van a vallás mindenben. Egymás között házasodnak, és mindenben különböznek a muszlimoktól. Más a nevük, mások az ünnepeik, másként élnek és másként halnak meg, mint a többség Kairóban.
            Jobb, ha tisztában van ezzel az ember, ha idejön.  
 
2.
Ördögűzésre megyek fel a hegyre. Balzsamos éjszaka van. A sikátorok oldalában ég a szemét. Mezítlábas gyerekek rohannak lefelé a sáros földúton.
            A Tímár Szent Simon-barlangtemplomba megyek, ahol minden csütörtök este ördögöt űznek az atyák. A hegybe vájt sziklatemplomok világhírűek, még Marco Polo is beszámolt róluk.
            Az 1975-ben befejezett Szent Simon-sziklatemplom a közel-keleti keresztények és a koptok jelképévé is vált. A barlangtemplom befejezése után dőlt el, hogy a 40-es években vidékről a fővárosba költözött szegény keresztény parasztok ezen a helyen maradhatnak. Ekkorra már túl voltak több pogromon.
            1975-ig nem nagyon álltak betonházak a Manséja Naszerben. Bádogból építkeztek a szegények, félve, hogy a hatóságok bármikor kitelepíthetik őket. Negyven év kellett, hogy város épüljön a nyomornegyedben, bár a körülmények nem nagyon változtak.
            A barlangtemplomot Szent Simonról nevezték el. Ő a koptok egyik legnagyobb becsben tartott szentje. A legenda szerint a hite még a Mokattam-hegyet is elmozdította, amikor a kalifa próbára tette az egyiptomi keresztény közösséget a X. században.
            A monostor építését is csodák kísérték. A papok, akikkel beszéltem, elmondták, hogy a hegy vésése közben Szűz Mária alakját fedezték fel az egyik kőben a munkások.
Isteni jel volt, annak a jele, hogy jó helyre épül a templom. Jelenleg a sziklatemplom a legnagyobb keresztény imahely a Közel-Keleten. Húszezer embert tud befogadni, és minden, ami meghatározó a koptok életében, itt történik.
            A templom, ellentétben az európai keresztény templomok többségével, mindig nyitva van. Aktív közösségi életet élnek itt a keresztények, délutánonként megtelik hívekkel a monostor előtti füves terület. Családok piknikeznek a lebukó vörös napkorong előtt.
            Itt celebráltak szentmisét azokért a keresztényekért is, akiket 2015-ben Líbiában lefejezett az Iszlám Állam.
            Mindannyiukat mártírként tisztelik, halálukat ugyanis videóra rögzítette a terrorszervezet. Narancssárga kezeslábasba öltöztették őket a terroristák, egymás mellé térdeltették a földre. Huszonegy ember térdelt egymás mellett. Huszonegy embernek ajánlották fel, hogy ha elmondja a sahadát, a muszlim tanúságtételt, akkor megszabadul.
Inkább választották, hogy egymás után vágják el a torkukat, mintsem hogy megtagadják Krisztust. És így is lett. Huszonegy ember torkát vágták át, egyiket a másik után.
            A vallásosság egyet jelent az identitással ezen a vidéken. Itt nem élnek ateisták. Mindenki első kézből éli meg a hitét. Semmi sem elvont, és semmi sem absztrahált, mint Európában. Angyalok, dzsinnek, démonok járják a nyomornegyedek szennyes utcáit, kísértik vagy áldják meg lakóit.
           
3.
Az ördögűzés éjszaka kezdődik, közvetlenül a hétórai mise után. A koptok már hatkor készülődni kezdenek, felveszik a legjobb ruháikat, a családtagok gondterhelten vizsgálják végig a gyanús családtagot, a megszállottság jelei után kutatva. Ez bármi lehet: betegség, tiszteletlenség, görcsök. A démonoknak százféle jelük van. Ellentétben a katolikus egyházzal, a koptoknál nem rögzítik szabályokban az ördögűzés menetét. Az ördögűzés itt a „csodálatos gyógyulások” közé tartozik.
            Keleten úgy tartják, az egyház és a szentségek „dolga”, hogy az embert testileg-lelkileg helyrerakják, fizikai és szellemi integritását elősegítsék: ennek egyik vetülete a „lelkek”, azaz kényszerképzetek, mániák, tudattalan késztetések alóli felszabadítás. Pszichológus nem járt még a nyomornegyedben, a munkájukat a közösség érdekében végzik el az atyák.
            A démonoktól való megszabadulás nem magánügy. Ahogyan egy esküvő vagy egy temetés sem. A közösség ugyanolyan szerepet játszik benne, mint az ördögöt űző atyák.
            Felérek a sziklatemplom bejáratához. A hívők a legszebb ruháikban szállingóznak befelé, helyet foglalnak a lépcsőzetesen sziklába vájt lelátón. Kezdődik a mise. A megszállottakat zöld ingben ültetik le az első sorban.
            A mise ugyanolyan, mint bármelyik keleti keresztény szertartás, istenáldozattal. A bort és a kenyeret vérré és hússá változtatja az atya a rituálé során, a koptok pedig himnuszokat énekelnek a saját liturgikus nyelvükön.
            A kopt nyelv ugyanis nem arab. Hangjait pedig a görög ábécével jegyzik le. Beszélni azonban senki sem beszéli a hívek közül.
            A hátsó sorban ülök, és nézem a szertartást. Azon gondolkodom, hogy hol, hogyan hallottam először a szalat al mardáról, magyarul a betegek imájáról. Azt hiszem, véletlenül tévedtem az egyik éjszakai bolyongásom során a nyomornegyedbe. Egy kávézóban ültem, amikor az egyik kopt megszólított, feltételezve, hogy én is keresztény vagyok, hogy a betegek miséjére jöttem-e.
            Ő az öccsét készült elvinni a misére. Rémálmok kísértették a fiatal fiút. Amikor rákérdeztem, hogy mehetnék-e én is, azt felelte, hogy a segítség mindenki számára nyitott: muszlim, keresztény, bárki eljöhet Krisztus és a szentek segítségét kérni a démonok elleni harcban.
            Az ördögűzés a mise végén kezdődik el: az atya, mosolygós barna szemeivel és nagy szakállával, kezében egy műanyag flakon szenteltvízzel egyenként lép oda a megszállottakhoz, és megkérdezi az emberekben lévő démonoktól, hogy hányan vannak odabent.  A megszállottak pedig válaszolnak.
            Sok megszállottat láttam már életemben. Volt, amelyik remegett, amelyik átkokat szórt mindenkire, volt, akit úgy kellett lefogni a segítőknek, mert égette a bőrét a szenteltvíz. Egyszer az egyik megszállott felfigyelt rám, mert fényképeztem, és a vakum kellemetlenül villogott a félhomályban. Elkapta a bokámat, és valamit az arcomba üvöltött arabul. Nem értettem, hogy mit beszél. Természetfeletti rettegés fogott el, órákon keresztül remegett a kezem az incidens után, de végül azzal hessegettem el a dolgot, hogy nem lehetett abban a megszállottban valódi démon, mert az ördögtől legalább azt elvárom, hogy az anyanyelvemen szólítson meg.
             „Ó, uram, te, ki megváltottad az emberi fajt az ördög fogságából, szabadítsd meg ezt a szolgádat a tisztátalan szellemtől!” – kiált a pap minden egyes alkalommal, és a megszállott arcába löttyenti a szenteltvizet. Van, akinél ez elég.
            Van, akiből ennek hatására sem mennek ki a démonok. Ilyenkor az atya a fakeresztjét a megszállott arcához illeszti, és úgy imádkozik. Egy idő után mindegyik megszállott elcsendesül.
            A mai alkalom azonban különbözik a többitől. A hívek sorba állnak, és az atya minden jelenlévőből elkezdi kiűzni az ördögöt. Pár percen belül a templomi szolgák hozzám lépnek, és mutatják, hogy álljak be én is a sorba. Hiába mutatom a fényképezőgépet a kezemben, hiába mondom, hogy nincs szükségem az ördögűzésre, nem foglalkoznak velem.
            Ahogyan haladok egyre közelebb és közelebb a paphoz, egyre inkább megbarátkozom a gondolattal, hogy ki fogják belőlem űzni az ördögöt.
            Ha valakinek, hát nekem aztán tényleg szükségem lenne arra, hogy békén hagyjanak a démonok. Mire a paphoz érek, már nincs bennem ellenkezés. „Hányan vagytok?” – kérdezi tőlem a pap, én pedig önkéntelenül is azt válaszolom, hogy „sokan”.
            Nem spórol a szenteltvízzel, az arcomba löttyinti, az ingem is elázik. A homlokomhoz nyomja a keresztjét, és imádkozik. Egy-két perc telhet el így, aztán a templomszolgák elvezetnek. Vizsgálom magam, hogy érzek-e valami változást. Hiszek-e újra valamiben, megkönnyebbültem-e, úgy gondolom-e már, hogy az embernek van megváltása. Nem érzek semmit.
            Hang nélkül vonulok lefelé a sziklatemplomból a nyomornegyedbe, és tudom, hogy az égvilágon semmi sem változott. A negyed közepén beülök egy ismerős kávéházba, és kávét rendelek.
            „A szalat al mardáról jön?” – kérdezi a pincér.
            „Igen” – felelem.
            „És jobb?”
            „Nem.”
            „Jöjjön el jövő csütörtökön is.”  

Vissza a tetejére