A rosszakra ki kíváncsi? (Tóth Krisztina: Párducpompa)

Tóth Krisztina: Párducpompa. Magvető Kiadó, Bp., 2017
 
Tóth Krisztina, egyik legsikeresebb költőnk, írónk újabb tárcanovella-kötete, a Párducpompa a mai magyar valóságról szól – írnám le, ha a dolog tényleg ennyire egyszerűen meghatározható lenne. Ha a valóság izgalmas apró darabkáiból összesöpört életanyag írónk szükségszerűen szubjektív értékelése és irodalmi megformálása nyomán ebben az ötven rövid elbeszélésben tényleg a magyar valósággá forrna össze. Most talán nem az elbeszélések irodalmi formája, a szerénynek látszó tárca miatt nem sikerült ez a teljesség.
A tárca népszerű műfaj, holott nincs is már klasszikus helye. Hol is vannak a nyomtatott napilapok, amelyek a hétvégi számokban helyet adtak egykoron a kötött méretű és jellegű műfajnak, a tárcának? Sehol. A tárcák viszont, amelyek nagyon egyszerűen szólva eredetileg arra szolgáltak, hogy nagyon is aktuális, a mindenkori jelen semmiségnek látszó, de beszédes eseteit afféle csevegő, személyes stílusban tárják az olvasó elé, élnek és népszerűek ma is. Talán azért, mert a csevegés is kiment a divatból, ahogyan a napilap?
Mindegy is. Kötetbe gyűjtve Tóth Krisztina átad nekünk belőle félszázat, s az letagadhatatlan, hogy napjaink valósága valahogyan ott lüktet a novellák szinte minden sorában. Pontosabban napjaink magyar fővárosi/városi létének megannyi (a fővárosiak/városiak által) oly jól ismert és oly jellegzetes helyszíne tárul föl előttünk.
Írónk egyik fő erénye az elegánsan tömör stílus, az a néhány ecsetvonás, amivel nemcsak eligazítja az értő közönséget a helyszíneket illetően, de gyakran már-már érzéki emlékezetünket is mozgósítani képes. Pontosan érezzük a hajléktalan vackának nehéz szagát, halljuk a rohangáló roma gyerekek papucsainak klaffogását, élesen látjuk a karácsony előtti délután tompa sötétszürkéjét, még akkor is, ha az írásokban alig esik szó a részletekről. Ezek a lépcsőházak, aluljárók, trolibuszok, plázák, postahivatalok, bérlakások és lakótelepi garzonok, itt, Európa szívében, ezek a mi otthonosan ismerős életszíntereink.
Valamelyest hasonló a helyzet a megidézett alakokkal is, ám ezeknél talán már kevesebbet bíz az olvasói fantáziára és emlékezetmozgósításra írónk. Mintha kevésbé hinné, hogy nagyjából ugyanazt a figurát találjuk meg a saját s egyben a közös társadalmi emlékezetünkben. A domináló és erőszakos apát, az egykori kegyetlenkedő tanárnőt, a rasszista taxisofőrt, a kis hatalmával mindig élő és visszaélő portást, vagy a villamosvezetőt, aki persze az orrunk előtt csapja be az ajtót. Ők és társaik nem kerülhetik el az író – utólagos – ítéletét. Tóth Krisztina szemében nincs bocsánat az egyéni szuverenitást korlátozók, az emberi méltóságot megsértők, az emberi rasszok lényegi egyenlőségét megkérdőjelezők, a hazugok és szívtelenek, a kevélyek és erőszakosak számára. Odáig megy, hogy nemcsak a történetmondás hogyanjával, hanem a szövegből többször közvetlenül kibeszélve nyomatékosítja lesújtó véleményét ezekről az alakokról.
S írásai jó részében ezek a figurák dominálnak. Ahogy egy helyütt írja is egyikükről: „Ott van a buszon, ott van a metrón, ott van a lakógyűlésen, az iskolai évnyitón. Ott van mindenütt. Nem hal meg, nem fárad, nem öregszik. Övé az ország, ahol élünk, övé a hatalom” (A pálya őre). A kötet sikere, megannyi recenzens lelkesedése ennek az írói kérlelhetetlenségnek, a „leleplező” kritikának szól. Sokan egyetértőn nyugtázzák: ilyen silány hely ez a mi világunk, „házmesterország”, idegengyűlölő, a könyörületre szívtelen, és még hosszan sorolhatnánk a közkeletű – s korántsem új – jelzőket.
S bizony nehéz is lenne vitatkozni az íróval, hiszen életünk során mindnyájan belebotlunk, beleütközünk a nemszeretem másokba. Azon persze vitatkozhatnánk, hogy ők vannak-e többségben, vagy hogy rajtuk kívül alig is maradt-e már „jó” ember, ahogy a Párducpompa javarészt sötét hangulatú írásai sugallják, de nem is ez a fontos talán. Az olvasónak nem ezért marad, ha marad, hiányérzete. Hanem azért, mert az írások e megragadott karakterek – közös – pellengérre állításán, meg- és elítélésén túl mást nemigen kínálnak. S így az írás és olvasás erejével óhatatlanul könnyűszerrel szerezzük meg magunknak a „jó” ember kétesen kiérdemelt szerepkörét. Azét, aki empatikus és érzékeny, aki fölötte áll a lelki torzaknak, akinek csaknem mindig joga van ítéletet mondani mások fölött. Pedig nincs – szerintem.
Hogyan is ítélkezhetnénk anélkül, hogy megpróbáltuk volna megérteni őket? A szegény nyugdíjas, aki vackokat árusít az aluljáróban, s akit minden érző szívű megsajnál, egyszeriben fajgyűlölő fröcsögésbe kezd (A bizsu). Remek írói húzás, ahogyan Tóth Krisztina a közhelyes képet átfordítja. Ám a novella be is fejeződik a viszolygó elfordulással, amit egy ilyen nem „píszí”, nyomorult néni a szerző szerint megérdemel. Pedig az igazi, újat mondó, a magyar valóságról szóló történet talán éppen ott kezdődhetne, amikor megtudjuk, miért lett ilyenné ez a jobb (rosszabb?) napokat is látott idős hölgy. Vagyis azzal az izgalmas kalanddal, amelyben megpróbáljuk meghallgatni, megérteni azokat, akiket nem szeretünk, hülyének, kártékonynak, gusztustalannak tartunk.
Ezekben az írásokban a szegények, elesettek, vesztesek majdnem mindig a gonoszok ellenpólusaiként szerethetők, de legalábbis becsülhetők. Írónk annyi elfogult (jó emberi) gyöngédséggel ábrázolja őket, mintha a megrontó világ éppen azokat kímélné meg, akiknek a legnehezebb. A nagyon szegény, de büszke apa, aki karácsony előtt az áruház nagytévéjét adja moziként ajándékul agyonfázott fiainak (Mozi), vagy a szép, fiatal cigány lány, aki a kevés pénzért levágatja gyönyörű haját, de a fiúnak így is tetszik (Lufi), már-már mesei alakok. Holott a nyomorúság minden formája törvényszerűn ront az elszenvedőjén, ezért (is) tűrhetetlen. Nem pedig azért, mert elszenvedői oly szerethető, drága emberek.
A kötet írásainak egy része nyíltan vállalt személyes eset, anekdotikus hangulatú, gyakran bő humorú történet. Önkritikus és könnyednek tetsző sztorisorozat csőrepedésről, a lakásban rémisztő zajokat keltő kisegérről, a dedikálások kulisszatitkairól vagy az olasz írói estek hamisítatlanul laza anarchiájáról. Ezek tényleg olyanok, mintha a lexikonok meghatározta tárcát akarnák mai életre kelteni, hiszen a tárca többnyire humoros, könnyednek tetsző írás.
A fülszövegben olvashatni, Gogolra hivatkozva, Tóth Krisztina elbeszéléseiről: „ha nevetünk, magunkon nevetünk.” Hát, néha igen, néha nem. Amikor az olvasó végre nem a szigorú jó tündér bírói trónján érzi magát a Párducpompát olvasva, akkor tényleg nevethet a könyvbéli védtelen figurákon, hiszen ő maga is egy közülük. Szép, csúnya, ép, nyomorék, jószívű, gonosz, buta, okos, olvasó vagy akár író.

Vissza a tetejére