Réseken át (Závada Péter: Roncs szélárnyékban)

Závada Péter: Roncs szélárnyékban. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017
 
Amikor Závada Péter 2017 őszén megjelent harmadik verseskötete, a Roncs szélárnyékban elnyerte a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat, a díjátadón Keresztury Tibor ezekkel a szavakkal méltatta a fiatal művészt: „a Horváth Péter Ösztöndíj kuratóriuma Závada Pétert most mindenekelőtt és -fölött költőként ismeri el az egyik legjelentősebb magyar irodalmi díjjal.” Nagy jelentőségű ez a mondat annál is inkább, mivel Závada Péter sokkal előbb volt jól ismert és népszerű zenész, slammer és színházi szakember, mint az irodalmi szakma által is respektált költő. Első kötetének megjelenését (Ahol megszakad, 2012) ugyanis még igen erősen bíráló, negatív visszhang kísérte, második kötete (Mész, 2015) azonban már pozitív kritikai fogadtatásra talált.
            A kötet címe, melyet a költő Ibsen Peer Gyntjének Áprily-féle fordításából kölcsönzött, megidézi a kötet számos versének színterét: a hajózás, a tenger és az utazás világát, a mediterráneum természeti kincseit és kulturális örökségét. A könyv egy cikluson kívüli verssel indul, majd a négy ciklusban egyenként hét-hét verset, valamint összesen öt, a ciklusoktól különálló, üres oldalakkal elválasztott verset tartalmaz. Már a kötet első verse (hely az időnek) felfüggeszti a referenciális időt és teret, és egy alternatív valóságba helyezi a lírai ént és a befogadót. Az első két ciklus (Távolodó lemezek, Délkörök) versei részben a valóságos földrajzi helyek megnevezése (patmosz,14.; zadar, 33.; primošten, 31.; a trogiri szőlőhegyen, 36.), részben pedig természettudományos szakkifejezések (pl. hipotermia,15.; a kontinens neve, 18.) versbe emelésével még szorosabban kapcsolódnak a kötetcím által megidézett tengerparti helyszínhez, de gyakran támad olyan érzésünk, mintha a versek valamiféle időtlen, személytelen, mitologikus térben állnának. A Délkörök ciklus után található két vers (oidipusz, 41.; voluptas és curiositas, 44.) mintha lassan elhagynák a tengerparti színt, s már átvezetnek az utolsó két ciklusba, melyek a színház (A nézés peremén), valamint az erdők és vadászatok világát idézik (Önmagukba visszatérő nyomok). A kötetet kísérő recepcióban szó esik ugyan horvátországi nyaralásról, inspiráló filmekről és sorozatokról, valamint színházi élményekről, mindezen referenciális jelentésekkel azonban közel sem írhatók le teljesen a versek, inkább csak hangulati-képi fogódzót nyújtanak hozzájuk.
A Roncs szélárnyékban versei – Keresztury Tibor szavaival – a személytelen beszédmód felé mozdulnak, korszerű nyelven szólalnak meg, s egyedi, érett lírai világot tükröznek. A versek szövegvilágában megképződő lírai én nem kerül fókuszba, sokszor csak visszahúzódó szemlélőként van jelen, mint a patmosz (14.) című versben: „A fákat leveleikkel együtt / hagyják el színeik, és egyszerre / tulajdonságok nélkül állnak, / pőrén, önmagukban. // Én sem a nevem vagyok többé, / magamat összehúzom benne, / elbújok félreeső zugaiban, / hogy az lehessek, akit a szavak / hátrahagytak.” És jóllehet ezek a szövegek már korántsem az első kötet széphangzó versnyelvén szólnak, hiszen rímtelen szabadversek, igen karakteresen ott dobog bennük az európai és amerikai lírai hagyomány, főként és talán a leginkább érzékelhető módon a tárgyiasság tradíciója. A kötet vállaltan nyúl vissza a klasszikus és a késő modern lírai hagyományához, s kísérel meg – a költő szavaival élve – olyan „verseszményeket és poétikai eljárásokat leporolni, amelyek az utóbbi időkben nem voltak divatosak” (hvg.hu, Hercsel Adél interjúja).
A verseskötet szövegein végigvonul a nézés, észlelés, megfigyelés tematikája. Erre az aspektusra reflektál több helyütt maga a költő is, hangsúlyozza, hogy filozófiai és színháztudományi szövegek és meggondolások vezették ehhez a témakörhöz. A Roncs szélárnyékban versei között vannak erre a problémakörre kifejezettebben koncentráló szövegek, s vannak, melyek csak érintőlegesen közelítenek hozzá, de talán ez a versek közös gyújtópontja. Jellemzőek a változó nézőpontok: van, hogy madártávlatból (madártávlat, 78.), van, hogy a szemfenék aljáról (hipotermia, 15.) kapunk képet a megfigyelt dologról, van, hogy közvetlenül és van, hogy közvetetten érzékelt eseményekről tudósít a versszöveg (félbehagyni az ellipszist, 24.). Különösen koherensnek és sűrűnek érzékelem ebből a szempontból is az utolsó ciklust, melyben a vadászattal összefüggésben igen érzékletesen tételeződik a megfigyelt-megfigyelő problematikája. A különböző nézőpontok egybecsúszása miatt kialakuló feszültség (pl.: „Alattam madártávlatból a szurdok / sasok egymásnak feszülő röpte. / Fölülről látom a testem, saját / nyomomként a fűben elnyújtózom,  / akár egy gabonaábra” – madártávlat, 78.), valamint az ember által használt modern eszközök (infrakamera, fegyveroptika, fejlámpa – pl. vadászat, 86.) és a vadállatok ősi, kiélezett érzékelése (pl. szürkület, 81.) közötti távolság képi és gondolati szinten is különlegessé teszik ezeket a szövegeket.
A Roncs szélárnyékban fehér borítója, melyen Richard Diebenkorn (1922–1993) kaliforniai festő 1959-es Interior with a book (Enteriőr/Szobabelső könyvvel) című képe látható, éles kontrasztot alkot Závada Péter első két verseskönyvének sötét árnyalatú kötéstábláival. A kötetfedél kompozíciójának fontos eleme a tágas terekre (talán a tengerre?) néző ablakos szobát ábrázoló festmény, melynek középpontjában egy asztalon fekvő nyitott könyv, mögötte pedig egy üres karosszék látható. A festmény élénk színei, s a nagy üvegfelületek által sugallt nyitottság feltehetőleg szándékoltan idézik az olvasóban az előző kötet borítóképét, melyen egy zárt, befalazott ajtó látszott, ezekkel a vizuális impulzusokkal is finoman navigálva a befogadót a két könyv világa között. A kötet verseit olvasva azután még több jelentéssel gazdagodik ez az (olvasó) ember jelen- és távollétét egyaránt hangsúlyosan kifejező kép. A költő saját értelmezése szerint (wmn.hu, Gyárfás Dorka interjúja) ez a kép és Diebenkorn művészete számára a komoly művészi elhivatottság és a kiegyensúlyozott hétköznapi élet összeegyeztethetőségének jelképe.
„Ezeket a verseket nem kell megérteni, elég elképzelni, ami oda van írva”, mondja a költő egy beszélgetésben (litera.hu, Nagy Gabriella interjúja). Ez az instrukció teljes összhangban van a kötet élén álló Camus-idézettel, mely arra hívja az olvasót, hogy zárja be szemét a külvilág, és nyissa meg a képzetek felé. És valóban: a kötet verseinek ősképekkel teli képi világa legtöbbször könnyen meggyökeredzik az olvasóban. Számolnak azonban ezek a szövegek a befogadó olvasottságával és műveltségével is, de legalábbis számítanak arra a szellemi erőfeszítésre, mely a szövegek mögött rejtőzködő jelentésrétegek felfedéséhez, a saját olvasat megalkotásához elengedhetetlenül szükséges. A kötet első olvasásakor még szinte csak a hanyag illesztéseken (hipotermia,15.) át pillanthatunk rá a versekre, amik később hajszálrepedésekké (voluptas és curiositas, 44.), majd résekké (a súgó, 68.) tágulnak, hogy egyre nagyobb rálátásunk nyíljék erre a friss és izgalmas, rendkívül intellektuális költészetre.

Vissza a tetejére