Alakok a feketemosogatóból (Csender Levente: Örök utca)

Csender Levente: Örök utca. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Bp., 2017

Csender Levente a mai magyar irodalom markáns novellistája. Új könyve felmutatja mindazon sajátosságokat, amelyeket az olvasó korábbi köteteiből jól ismerhet. Munkássága ugyanis a pályakezdés idejétől kezdve csak kevéssé módosult. Legalábbis ami a témaválasztást illeti.  Művészetében természetes módon meghatározó az erdélyiség. De nem a „klasszikus”, Tamási Áron megrajzolta Erdély-kép, hanem nála éppen az ezzel szembeni attitűd a domináns. Noha 1991 óta Magyarországon él, írásaiban az 1989 előtti Románia, illetve a rendszerváltás után otthon maradtak, vagy onnan elszármazottak keserű, gyakran végletesen nyomorúságos közege elevenedik meg.
Eddigi könyveinek recepciója megértéssel emelte ki e novellisztika sajátosságait. Elek Tibor 2011-ben így fogalmazott: „Első kötetének (Zsírnak való, 2003) írásai még inkább csak a múltban, a nyolcvanas évek Erdélyében játszódtak (…), a Szűnőföldem (2006) című kötet történetei viszont már nemcsak a múltból táplálkoznak, hanem az áttelepültek és a visszajárók otthontalanságélményét, identitászavarait is középpontba állítják, de ugyanakkor az otthon maradtak legújabb kori, szintén értékválságos, a hagyományoktól elszakadó, kibillent idejű világáról is szociografikus hitelességgel szólnak.” A Szűnőföldemről írva Pieldner Judit 2007-ben úgy látta: „A (mindkét) társadalomból kiszoruló, eszményüket vesztett, a túlélésért az emberi méltóság alatti eszközökhöz folyamodó, az alkoholizmusba, öngyilkosságba menekülő szereplők gyomorszorító történeteit dokumentáris igénnyel, kevés pátosszal, inkább iróniával kevert tárgyilagossággal beszéli el Csender Levente.” Szekeres Szabolcs a Fordított zuhanásról szóló bírálatában kiemeli: „hogy az író új kifejezési formákat keres. Például a humoros hangütés, illetve a hangulati tónusok váltogatása eddig kevésbé volt jellemző a szerzőre.” Novák Zsüliet 2013-ban, a Murokszedők kötetről szólva „szenvtelen, szikár, korrekt mesélőnek” nevezte az írót, aki „nem száll el a történetekben, egy pillanatra se ereszti el a fonalat, mindig szem előtt tartja, hogy honnan hová akar eljutni”. Az épülő életműben az értékválság karakterjegyeit elemző Farkas Gábor 2014-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy Csender „generációja gyermekként élte meg az 1980-as évek kemény diktatúráját, majd a forradalmat. A ’90-es évek Magyarországán érett gondolkodó íróvá, tapasztalta meg a szülőföldtől való elszakadás és a kétszínű (ál)demokrácia visszásságait, hogy írásaiban lenyomatot adjon minderről. Nem akar megbotránkoztatni, de világszemlélete megkülönbözteti az idősebb nemzedékektől is: dokumentál, nem foglal állást; novellái éppen ezért kordokumentumokként is értelmezhetők.” Recenziónk tárgyáról, az Örök utcáról Bornemissza Ádám azt mondta: benne „elgányolt világ” ábrázolódik, amelyben „múlt nincs, ami meg van, azt jobb nem firtatni. Nem is tudunk meg szinte semmit az elbeszélések hőseiről, főképpen nem a múltbeli tetteiknek motivációiról. Pedig akad itt minden: gyilkosság, családok széthullása… Persze legtöbbször »csak úgy« megbillen az élet, és elkezd csúszni lefelé. Az ok talán nem is érdekes. Inkább az, hogy mennyire könnyen meginog minden, hogy mi az a rejtélyes gravitáció, ami mindenkit igyekszik lerántani a sárba. Akár a történelem viharai, akár az utánuk vegetáló rendszerek sivársága élteti ezt a gravitációt, az eredmény ugyanaz: az emelkedés lehetetlensége. Itt »jövő időben nem illik beszélni«”.
Az Örök utca lapjain tovább formálódik a csenderi világ, amely az olykori humorosabb, néhol groteszkebb felhangok ellenére sem ad a befogadónak alkalmat a megkönnyebbülésre. A könyv tizenöt művet kínál; közöttük akadnak „hagyományos” novellák, tárcaszerű és rövidprózai írások egyaránt. Mindegyik szöveg hétköznapi figurákat ábrázol: olyanokat, akiknek az élete valami miatt kisiklott. Az alakok többsége boldogtalan, perspektíva nélküli. Sorsuk a veszteség, a nélkülözés, az alkoholizmus. Beilleszkedésre képtelenül tengődnek országok és városok-falvak között. A megrendítő szituációkat már korábban is empátiával ábrázoló Csender az erdélyi Helikonban 2015 februárjában a riporternek a lecsúszottak, a társadalom mélyrétegeiben élők iránti fogékonyságát firtató kérdésére azt nyilatkozta: „Sokáig lepattant albérletekben, garázsokban laktam Budapesten, éjjel-nappaliban dolgoztam éjszaka, s ezzel a réteggel érintkeztem, egy voltam közülük. A saját családomat is láttam darabokra hullni. Több öngyilkossággal, gyilkossággal találkoztam, s ez komoly sebeket üt egy tizenévesben. Nem akarok a mélyszegénység krónikása lenni, kiverekedtem onnan magam nagy nehezen, de azt a világot elég jól ismerem.”
Ez a világ elevenedik meg az Örök utca fejezeteiben: ott, ahol rettenetes múlt és bűn nyomasztja a lelkeket (Villa Nirvana), ahol az élet „húsz év delírium, tíz év vegetálás” (Szilárd papa), ahol a „hős” hazamegy Balkányba, s az anyjával, kiülve a kapu elé a padra, osztályozzák a falu lakóit: „munkanélküli, munkanélküli, alkoholista, munkanélküli, alkoholista, alkoholista, alkoholista, alkoholista, munkanélküli, van munkája, de alkoholista, közmunkás, közmunkás, közmunkás, munkanélküli alkoholista, alkoholista, az asszony dolgozik…”, s ahol a kocsma neve Kánaán (Mágus), ahol a testéből élő, eltűnt leányról azt rebesgették, hogy elvágták a torkát (Lillácska, avagy egy karrier ívelése), ahol Capári „gyerekkorában sokat éhezett. Az apját széttépte egy ruszki bomba az udvaron. Három utcából szedték össze a darabjait. Az anyjuk nevelte föl. Tizennégy gyerek volt, ő a legkisebb (…) Nem tanult meg soha rendesen magyarul” (Szalona), ahol a nyugati „karrier” a londoni vagy a bajor-alpokbeli feketemosogató mélyén kezdődik (Szilárd papa, Termik), ahol – s ez Csender legerősebb mondata – „ennek a Kelet-Európának soha nem lesz vége” (Mágus).
Érdemes szólni a novellák megszerkesztettségéről. Csender Levente leggyakrabban egyes szám harmadik személyű narrátort alkalmaz (Villa Nirvana, Csörögefánk, Szilárd papa, Aki jön az Úr nevében, Termik, Szalona, Fény, Zabfosztók), olykor azonban teret ad az „önelbeszélésnek” is (Köpésnyire a múlttól, Mágus, Folyami emberek). Az alapvetően realista történetmesélő hang a művek egy részében ironikus színezetet kap. Amíg az egyes szám első személyűség az olvasót közel engedi a szereplőkhöz, addig az iróniával átitatott narráció az elbeszélőnek az ábrázoltakkal szembeni fölényét, illetve a láttatott események és cselekedetek fölötti sajátos ítélkezését közvetíti. Ez a gesztus némely írásban az abszurd és a groteszk határát súrolja. Hiszen abszurd a Köpésnyire a múlttól alapötlete éppúgy, mint az Üzbég mazsoláé, ugyanakkor groteszk anekdotikusság uralja (keserű mosolyok közepette) a Mágus vagy a Zabfosztók históriáját. Az említett szemlélet és hangnem izgalmasan elegyedik a meseiséggel a Repülj madár, repülj… lapjain.
A kötet két legjobb darabja a repülőgép-műszerésznek tanult Ferenc kálváriáját megrajzoló Termik, valamint a Pottyondról származó, majd a sztálini lágereket megjáró, s Erdélybe visszatérő Bors Lajos hosszú életét bemutató Repülj madár, repülj… A kilencven évet élt Bors Lajos a pottyondiak emlékezetében úgy maradt meg, hogy „volt egy sokat megélt ember, akinek a kedvét sosem tudták elvenni. Ott nyugszanak Márikával a menasági temetőben, a sírjukra gyakran leszáll egy madár”. A cím népdalt idéz: „Repülj madár, repülj, / Menaságra repülj. / Édes galambomnak / Gyenge vállára ülj.” A befogadó számára izgalmas kutatást jelent, hogy megtudja: hol a menasági temető. A novella eleje és a dal segít: a Csíkszeredától tizenhárom kilométerre található Csíkmenaság Hargita megye kicsiny falva; nincs túl messze Székelyudvarhelytől, Csender szülővárosától.
A könyv másik filológiai nyomozása az Aki az Úr nevében jön című novellához kapcsolódik. A mű végén az új nyájat kereső lelkész, Geréb tiszteletes „mondani kezdte félhangosan magának: »Én itt hagyom ezt a szegény határt, / Isten megáldjon, hajnalos falucska. / Szálljon áldás a vén parókiára, / s akiből ittam, rád is, régi kút; / kinek e földet itt kell hagyni máma, / sirassátok meg a bolond fiút«”.  Az idézet Jékely Zoltán 1936-ban született Kalotaszegi elégiájából való. Így fonódik össze Csender prózájában múlt és jelen, líra és epika, hogy olykor oldja az összeomlott életek, a „vége van már itt mindennek” (Folyami emberek) fájdalmát és reménytelenségét. Az Örök utca „hősei”, Komor Ádám, Lyukas Erzsi, Bors Lajos, Karcsika, Semsei Tamás, azaz Juszuf, Geréb tiszteletes, Capári, Laci, Evelin és Janka néni, Laci és Annuska, Szamosi, Piroska és Zolti immár örökre ott keringenek Vásárosnamény, Balkány, Pottyond kietlen terein, piros útjain, lepusztult kocsmáiban, hogy hírt hozzanak az élet peremére szorultak reménytelen valóságáról.

Vissza a tetejére