Hagyma és zsír

– Zsírod, hagymád van?
Nagymamám kicsi konyhájában ülünk. Sparhelt, dikó, konyhaszekrény, asztal, két szék. Egy régi tévékészülék. Itt él, itt is alszik, a házat csak ritkán nyitja ki. Régebben, gyerekkoromban mi aludtunk ott – ahol már mindegyik szoba tisztaszoba.
 
Advent utolsó hétvégéje, Debrecenből utazom haza a szüleimhez Sárospatakra, és mivel Szerencsen át kell szállnom, meglátogatom az itt élő nagymamám. Késő délután szállok le a vonatról, a terv az, hogy egy órát töltök vele, és még elérem az utolsó csatlakozást hazafelé. Ond falu a városhoz tartozik, de jó fél óra gyaloglásra a vasútállomásról. Beépítetlen, sötét mezőn járok, sietek, gyenge közvilágításban, át a faluba, végig az Ady Endre utcán. Minden csöndes. Ahogy a kopott, zöld vaskerítésnél megállok, nem látok világot az ablakban. A kapu csukva. Átmászom a kerítésen (kutya, liba nincs, ami jelezne), és kopogok. Nagymamám fekszik a dunyha alatt, a tévéje halványan világít, de annál erősebben szól. Minden látok a verandáról. Még fenn van, de bezárkózott, és nagyothall. Erősebben zörgetek, ezúttal nem az ajtón, hanem az ágya fölötti pici ablakon. Fölneszel, kászálódik, nyit. Örül. Hozzá még bármikor be lehet állítani előzetes egyeztetés nélkül – hozzám, sajnos, már nem –, és mindig várja a vendéget.
 
Épp mára már nem várta. Így ételt sem tud elém rakni este nyolc körül. Legfőképp emiatt sopánkodik.
– Van zsírod? Van hagymád? – jut eszembe a mentő ötlet.
Akadt. Gyorsan megoldottuk tehát a vacsorát, később is sokat emlegeti ezt a jól sikerült kérdést. Még valamilyen savanykás bor is kerül mellé.
A szeretethimnuszt hoztam neki merített papíron Debrecenből (sosem mulasztotta el mondani, ha hallgatta a rádiós közvetítést a nagytemplomi istentiszteletről), Pál apostol nevezetes korinthusi levélrészletét. Vagy a 23. zsoltárt? Már, bevallom, nem emlékszem, de a papír hamar fölkerül a konyhaasztal fölé a falra. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
 
Halál, hol a te árnyékodnak völgye? Talán itt, éppen ebben a halovány fényű éjszakai konyhaszobában, ahol ő mesél. Engem biztosan megszúrt a halál fullánkja. Nagymamám a nyolcvanas éveinek derekán járt már akkor, s egyre inkább kihasználtam minden alkalmat arra, hogy megismerjem őt, s göröngyös életét. Horthy rendszerében volt gyerek. Simán, az abaúji falusi iskolában minden reggel elmondták tanítás előtt közösen Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna győztes pályaművét, az ún. Magyar Hiszekegyet: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.” A trianoni határokon túl kétszer járt életében. Egy ízben elvonatozott fiával – édesapámmal – Szabadkára, és farmert is vásároltak. „Szép város. Olyan, mint Patak” – hallottam tőle én is. De előbb még Kolozsváron is volt. Igaz, semmit sem látott belőle a marhavagonból, amelybe belezsúfolták sokadmagával, hogy elvigyék a háború után, ahogy mondták, „egy kis munkára”. Három év lett belőle.
 
Áll a kútnál a fiatal lány, több mint serdülő, de még nem asszonykorú. Engedi a vizet, és a falu legszebb fiúja, több évvel idősebb nála, néhány méterrel arrébb mosolyog rá. A lány pirulva fordul el. A fiú kinézi magának a feleségnek való, dolgos lányt, vár, és amikor már lehet, el is veszi. Nagymamám csak ekkor hiszi el, hogy tényleg igaz. Övé a szerelem. „Olyan szépen beszélt velem az a fiú. Azt vettem észre.” A fiatal házasokat egyszerre hurcolják el a Donyec-medencébe, de nem egyszerre térnek vissza. A férj egyáltalán nem tér vissza, másfél év után temeti maga alá a bánya. Nagymamám még egyszer ennyi időt tölt ott, mire hazatérhet. Hazaengedik, hazaszállítják. Hozza magával tüdejében az idegen molekulákat. Hogy hazajön, azt még kevésbé hiszi el, mint a szerelmet.
 
Füves legelőkön nyugtat engem, és csöndes vizek felé terelget. Advent utolsó hétvégéjén akkor ott jártunk közösen a halál árnyékának völgyében, a Donyec folyó medencéjében, nagymamám elbeszélésében, aki úgy mondta el mindezt, emlékezve, röviden, mint valamit, ami már a múlt része, ami már nem szúr. Nem sajog. Ám a fullánk mindvégig ott maradt, mindössze megtanulta, hogy ne nagyon vakargassa a sebet. Egyszer azt mondta, ha tudná, hol nyugszik a férje, öregasszonyként is gyalog elmenne a sírjához. Nagy tervem volt, hogy felkutatom a sírt, és szerzek róla egy fényképet – a nyughelyig és a névtelenül elhurcoltak emlékművéig eljutottam, s már épp fölvettem a kapcsolatot a világhálón keresztül egy fiatal ukrán lakossal a környékről, kérve tőle egy fotó készítését, amikor jött a hír, hogy 91 éves korában nagymamám elindult első férje után.
 
A második férjet – a nagypapámat – úgy kerítették, úgy mutatták be neki a hazatérése után. Nem volt már az a kelendő fiatal lány, csontjaiba beleették magukat az ukrán telek. Nagypapám jött, köszönt, és azt mondta a családnak: „Nincs nekem semmim, csak két dolgos kezem.” Tiszteletben és becsületben éltek együtt hosszú évtizedekig, és két fiú született frigyükből. Mindkettő nagymamám előtt távozott el, férjein és gyermekein kívül testvérét is eltemette. Ejtőernyős volt a világháborúban, s első bevetésekor aknára érkezett. Semmi sem maradt belőle. „Megesszük reggelire az oroszokat” – mondta.
 
Az időm hamar eltelik nála. A zsíros kenyér és a hagyma is elfogyott már. A borospohár kiürült. Indulnom kell a vonathoz, megyek újra végig a falu utcáján, rá a sötét mezőre, a főútra, be a városba. Megyek monotonon, zakatolok üresen, habos szívvel. Adventi látogatásom sokat emlegeti még nagymamám, megismételni talán csak egyszer sikerült – ha egyáltalán. Nagymamám úgy sír, ahogyan muszáj. Telített a jajjal, a gyásszal, de a fájdalom feloldódott a távolságban, az átkapált napokban, a megőrölt években, elsimult az élet prése alatt, belepárolgott a bagóért eladott kárpótlási jegybe, átszíneződött a dédunokák szemén, beletört az imádságos könyv feketéjébe.
 
Volt egy asszony. Éhes volt. Mindig. Satnya növények termettek az út szélén, ő fölszedett és a ruhája alá gyűrt néhány gyökeret. A motozáskor észrevették. Kirázták a ruhájából a zöldséget. Nagyon megverték azt az asszonyt.
 
Kitaláltam egyszer, kevésbé hóbortból, mint őszinte eltökéltségből, hogy vegetáriánus leszek. Nagymamám értette meg a legnehezebben, hogy nem eszem a jó húsból – a fasírtja nem kenyérből állt, ha vendégei voltak. Előbb erőből próbálkozott, és remek szaftos sültet készített, ezt tartotta elém. Nem vettem belőle, valamelyest rossz szájízt hagyva a látogatás után. Legközelebb, mikor betoppantunk, már javában söndörgette az apró szilvás gombócokat. A szeretet türelmes, jóságos.
 
A házát eladtuk. Lett néki jó gazdája, egy fiatal roma pár költözött oda, s szépítik a portát. De elébb egy hűvös novemberi estén kinyitottam a kopott zöld kaput, és lesétáltam a konyhához, ahol élt. Akkor nagymamám keze nyoma már elhalványult a tárgyakon, a falakon, bútorokon. Fákon, téglákon, ólakon. A levegőn. Az esőtől nehezült, hideg novemberi légből már eltűntek a molekulák, amelyek megjárták tüdejét. De az én orromban megmaradt a zsír és a vöröshagyma szaga. Hordozom még őket, amíg majd újra megoszthatom vele.

Vissza a tetejére