Anyám könnyei


A dallamok, amelyek szélesen lebegtek a főtér felett: igen, a lendületesen áradó, máskor játékosan, mondhatni frivolan patakzó dallamok juttatták eszembe a rég elfelejtett ízeket és illatokat, az idestova ötven évvel ezelőttieket; lehet, hogy még régebbiek azok a képek, emléktöredékek, foszlányok az idő mélyéről, amelyek a két lány muzsikájának hatására horgadtak fel bennem a nyár végi kora estben. (De nemcsak az ízek s illatok kavarogtak a fülledt városi naplemente narancsos sugaraiban, nemcsak a távoli szökőkút hangja olvadt bele és semmisült meg a csellók húrjainak rezgésében, nemcsak a meglepődött turisták álltak meg néhány percre, hogy átadják magukat a szokatlan, mindazonáltal magával ragadó élvezetnek, s Mozartot meg Dvořákot hallgassanak az átizzadt alkonyatban, s néhány száz forintot, esetleg egy-két ezrest is hullajtsanak a kottaállvány elé helyezett  hangszertokba, hanem ott hullámzottak, ott ringtak, ott lengedeztek a gyerekkor fel-feltoluló pillanatai is.) Ezek azonban a rájuk rakódott évek hordalékai alól kristálytisztán, már-már kézzelfogható bizonyossággal lüktettek elő. A harmadik-negyedik osztályos fiúcska szorongása is érezhetően fojtogatta a torkomat.
Vajon él-e még Edit néni, akitől úgy féltem, aki mindig komoly volt, fekete hajú, magas; vékony, hosszú ujjai könnyeden siklottak a gordonka nyakán. Sosem dicsért, inkább elmarasztalt. Nem voltam elég tehetséges, kétségtelen, bár egyszer komponáltam egy szonátát, vagy valami olyasmit, amit szonátának véltem, s megkértem, szólaltassa meg zongorán. – Az igazi zeneszerző – említette az első taktusok után fölpillantva a billentyűkről – mindig hallja a fejében azt, amit lekottáz… Gyakran eszembe jut ez a jelenet, állok a pianínó mellett, állok megszégyenülten, s egy életre megjegyzem, amit mond. Ha ma fölteszem a lejátszóra Beethovent vagy Stravinskyt, Händelt vagy Mahlert, Mozartot vagy Bartókot, hiszem, hogy ők hallották mindazt, amit papírra vetettek. Állok a pianínó mellett, s tudom, nem leszek zenész, de azt még nem sejtem, mennyit köszönhetek majd Edit néninek, s a Kodály-módszerrel dolgozó egykori iskolának, amely megtanított szolmizálva hallani: a zenetörténet legjelentősebb munkái, Debussyig, ma is így élnek a lelkemben. A Négy évszak, a Messiás, a Kis éji zene, az Örömóda szolmizálva szólal meg bennem. És a Kodály-mű, a Berzsenyi-óda, A magyarokhoz mintha ma hangzana fel. Ötven esztendeje valamiféle kórusfesztivál résztvevőjeként Veszprémben, az egyetem aulájában négyszáz fős egyesített kar énekelte a kánont, Vass Lajos vezényletével. Múlhatatlan, megrázó élmény: ma is beleborzongok, amikor észlelem azt az energiát, amely a sorokból árad: „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat…”, s érzem az erőt, amely a kódában megzúdul: „szabad nép… szabad nép!” (És persze ekkor nem tudhattam, a karnagyot később hogy meghurcolták azért, mert ennyi ember egyszerre énekelt a szabadságról…) Még csak azt tudtam, hogy Edit néni megorrolt rám, mert abbahagytam a hangszertanulást. Jött a színház, amely gyermekszínészeket keresett: a főrendező engem választott; a folyamatos próbák és előadások, tájolások miatt alig jártam iskolába, s a gordonkaórák nagy része is elmaradt. A technikásabb Popper-etűdöket már nem játszhattam el, örök hiányként hurcolom azóta is őket. Mi lenne, ha akkor szorgalmasabb lettem volna? Hogy alakult volna az életem?
Ez is felrémlett bennem a rögtönzött koncertet figyelve: a csellóhang mindig elérzékenyít. Az elveszett gyerekkor nosztalgiájával, a szegénységből kiemelkedés erőfeszítésének heroizmusával telít. A zene felemelő hatásával gazdagít. Azzal a hittel, amely akkoriban valamennyiünké volt: tanulással át lehet lépni a proletárlét küszöbét. Anyám egész életének egyik tanulsága volt ez. Neki nem adatott meg az iskoláztatás. Ha ő, tizenötödik gyerekként, nem járhatott gimnáziumba, nem szerezhetett érettségit, pedig nagyon jó feje volt, szépsége és okossága nem hozott neki sikert, akkor legalább én menekülhessek ki az egyszoba-konyhás peremsors szorításából. Hozta-vitte a hangszert, mert a közismereti foglalkozásokat délután tartották, otthonról a zeneórára, s onnan haza, gyalog. (Hol voltak még akkor az autók? Legfeljebb villamos, esetleg busz, ám ezeken a járműveken körülményes volt gordonkával utazni.) Háromnegyed óra járásnyira laktunk az általánostól, a város szélén, ahol télen befagyott az utcai kút, de ő elbotorkált velem, s megvárt, míg végzek. Akkoriban a kezdő diák még kapott az iskolától negyedes csellót, később azonban már nem: sajátot kellett venni. De miből? Végképp nem volt pénzünk.
 – Kezet csókoltam a testvéremnek, Pirinek, hogy adjon kölcsön hatszáz forintot! – emlegette sírva, még a halálos ágyán is, amikor már leteperte az agy-érelmeszesedés, s rendszertelenül, agresszív rémképek között mindenféle egykori sérelmek törtek rá hívatlanul.
Később, midőn tizenhat éves lehettem, eladtuk. Nem emlékszem, ki vette meg. Ki vette meg azt a hangszert, amely felitta anyám könnyeit. Ha csellót hallok, úgy érzem, az ő fájdalma rezeg a híd és a fogólap között. Az ő elrontott életének fájdalma, emberibb létezés iránti csökönyös sóvárgása, többre hivatottsága, keserűsége hullámzik a G-, a d-, az a-húrokon. És nemcsak az övé: mindannyiunké, akik akkor, ott, a kolónia szélén vágyakoztunk arra, hogy kiszabaduljunk a szénporos kanálisok, macskaköves sikátorok sötét bugyraiból. Onnan, ahol a girbegurba utcák közepén csordogált a szennyvíz. Ahol a vasutasok megalázott és megszomorított tömegei tengődtek reménytelenül. Boldogtalanságuk most is átlebegett a főtér felett, ahol a feltámadó esti szél meglebegtette a két zenész lány szomorkás dallamait, s eloldotta őket a végtelenbe.

Vissza a tetejére