Ház


És rálátunk a Dunára, mondta a férfi a ház ablakából, mert a ház is készen volt. Minden megvolt, hogy most már lehessen élni. A szenátus nyugdíjat adott, meg ezt a házat és a földet hozzá, ami nem volt messze a háztól, azon minden megterem, ha akarják, és ők akarták, mert most jött el az a kor, amikor már élni lehet. A férfi nevetett a nőre, sötét volt a bőre, valamelyik déli provinciából volt való, már nem tudja pontosan, honnét, mert elhurcolták onnan, amikor kisgyerek volt. De ő is római polgár lett, mert mindenki az, aki ebben a birodalomban él, akármilyen messze van a fővárostól. A férfi egy dalt dúdolt, hogy most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, s megsimogatta a nő hasát, mert ott valami már elkezdett lenni, most már élt.
Így teltek az évek, hogy abban a hasban akkor lett még két élet, hárman lettek a gyerekek, mert miért ne lehetnének, mindent meg tudnak csinálni, ami kell ahhoz, hogy felnőjenek. Három újabb római viszi tovább az ő vérüket, talán itt ebben a provinciában, a Duna mellett, talán másutt. Ez nem számít. A birodalom olyan, hogy mindenütt otthon van az ember, mert minden római polgár épp úgy él, mint más római polgár, épp olyan szokásai vannak, és épp úgy tartja be a törvényeket.
Megérte, mondta a férfi latinul, mert azon a nyelven tudtak mindketten, és később a gyerekek is. Megérte az a húsz év, amíg kockára tette az életét. Mert olyan volt, hogy végül is nem lehetett tudni, melyik katona lesz az a férfi, aki földet és élethosszig pénzt kap a szenátustól. Pont ő lett, mert amikor azok a lovasok jöttek, és lemészárolták a sereg nagy részét például, épp őt nem, mert úgy volt, hogy a kardcsapás a mellette álló katonát érte, s mire újra emelte az a lovas a kardját, akkor már a ló arrébb vitte, s egy előtte álló katonát terített le. Egy következő lovasnak kellett volna vele végeznie, de következő lovas nem volt, mert az a lovas volt az utolsó.
Mind értették egymást, bár senkinek nem az volt az anyanyelve, amin beszéltek. Egy ember volt a településen, aki szintén trák volt, mint a férfi, néha odament, hogy beszéljenek azon a nyelven, amin csak ketten beszélnek ebben a városban. A gyereket is vitte, a nagyobbat, mert szerette, ha vele van, ez is jutalma volt a háborúnak, hogy szerethet egy gyereket, persze a másikat is szerette, csak az még kicsi volt, és a harmadikat is, de az még nem született meg, amikor átment beszélgetni.
Milyen nyelven beszéltek, kérdezte a nagyobb gyerek a három közül. A férfi gondolkodott, mit mondjon. Miért nem azon a nyelven beszéltek, amin én is beszélek, kérdezte a gyerek. A férfi tovább gondolkodott, hogy mit lehet mondani arról a nyelvről, ami az ő anyanyelve, amikor ennek a gyereknek nincs olyan, hogy anyanyelv, mert az anya és ő is egy olyan nyelven beszélnek, amit nem az anyjuktól tanultak, nem is tudják, hogy rosszul vagy jól, mert mindenki ilyen a környezetükben, aki épp így beszél. Talán rosszul. Ha néha feltűnik egy olyan ember, mondjuk kereskedő vagy valaki utazó Rómából, az nem is áll szóba velük, csak annyira, amennyire szükséges az áru eladásához vagy a tájékozódáshoz, aztán megy is tovább, ha az optimális bevételt elérte vagy megtudta, merre induljon tovább. Nem tudták, milyen az, amikor ez a nyelv az anyanyelvük. De ezen beszéltek, mert másképp nem értették volna meg egymást. A gyereknek ezért aztán nem volt olyan nyelve, amin tudták volna a kiszámolókat vagy azokat a játékos dalokat, amiket az ő nagymamájuk énekelt. A gyerekeknek csak olyan nyelvük volt, amit a szüleik is tanultak, és úgy tudtak, ahogyan tudtak, csak arra figyeltek, hogy könnyen meg lehessen érteni, amit mondanak.
Miért beszéltek ezen a nyelven, kérdezte megint, s mondta a férfi akkor, hogy mert jó, mert olyan dolgokat is el tudok mondani, amit azon a nyelven, amin beszélünk, nem tudok elmondani. Mit nem, kérdezte a gyerek. Meg tudom mondani, mondta a férfi, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami rossz. A gyerek nem értette. Eszébe jutott az a sok-sok mondat, hogy mit tegyen és mit ne, mert az rossz, hogy ezt hallja reggeltől estig. Nézett az apára, s mondta, hogy nem szereti, ha nem érti, miről beszélnek.
Szeretem ezt a gyereket, gondolta a férfi, mikor mentek haza attól az embertől, akivel azon a távoli nyelven beszéltek, amikor a gyerek épp azt mondta, nem szeretem, ha nem értem, és nézett rá, olyan szemei voltak, mint az anyjának, nagyok és barnák. Aztán végiggondolta, miről beszéltek a férfival. Érdekes, hogy volt olyan ember, akit mindketten ismertek még otthonról. Arról is sokat beszéltek, mert tudtak róla beszélni, volt olyan, ami megtörtént, és már akkor is tudták, amikor még nem hagyták el a szülőföldjüket, mert nekik volt olyan, hogy szülőföld, ahol az anyjuk és az apjuk élt, és az összes rokonuk és ismerősük, ahol mindenki azon a nyelven beszélt, amin ők beszéltek, és voltak olyan mesék, amiket az ő anyjuk mondott, és az apjuk mondott, és nevettek, mert eszükbe jutottak olyan események, amikor az öregebb férfiak megijesztették őket, hogy jön egy nagy mumus. Mi az, hogy mumus, nevettek, milyen hülyeségeken tud izgulni egy gyerek, meg hogy hogy van az latinul, hogy mumus. Na, ezt nem tudta egyikőjük sem, és megkérdezni se volt kitől, mert a feleségük egy másik nyelven tudta azt, hogy mumus, de az ő nyelvükön nem, és elmagyarázni is hiábavaló lett volna, mert rávágta volna az ő anyanyelvén, hogy ja, a mumus, azt az anyu úgy hívta, hogy mumus. És itt akkor el is akadt volna a beszélgetés. Nincs latinul mumus, aztán elkezdték összegyűjteni, hogy még mi nincsen latinul. És végül oda jutottak, hogy nincs latinul az, hogy szeretlek, mert az a latin szó nem azt jelenti, hogy szeretlek, hanem csak azt, hogy szeretlek. Mert mikor ők arra gondoltak, hogy szeretik azt a nőt, aki a társuk lett, és szeretik azokat a gyerekeket, akiket szült nekik ez a nő, nem arra a latin szóra gondolnak. Annyira szeretem őt, mondta a férfi, hogy ott nincs már latin szó. Ott a szívemben. Érted? Hát persze hogy értem, és kimondta azt a szót, ami tényleg azt jelenti, hogy szeretlek és nem azt, hogy szeretlek. Mit mondtatok, kérdezte a gyerek, amikor a bácsi, akinél vendégségben voltak, elsírta magát, ott a gyerek előtt csorogtak a könnyei. Mit mondtatok, kérdezte megint. Azt, hogy szeretünk élni, mondta a férfi. Mindenki szeret, mondta a gyerek. Aki volt katona, az jobban, mert tudja, milyen az, amikor nem él egy ember. A gyerek kérte, hogy meséljen róla, milyen volt, a férfi meg mondta, hogy megfogadtam, hogy erről csak hallgatni fogok. Miért, kérdezte a gyerek. Mert olyan volt, mondta a férfi.
Már hat éve tartott ez az élet, megszületett a harmadik gyerek is, volt mire, hiszen a föld, amit kaptak, tényleg jól termett, s volt egy kis pénz is mindig. Amikor a kereskedő jött, a férfi vett a feleségének ruhát, mert mindig szép, de szerette, ha szép ruhában van, és szerette azt levenni róla este, és nézni, hogy mennyivel szebb a test, ha nincs rajta semmi. Jaj, ne nézz már, mondta az anya, mert tényleg annyira ott maradt a tekintet. Ha közelebb bújsz, nem látlak. Fú, de kis ravasz vagy, mondta az anya, és közelebb bújt, mert ő is közelebb akart bújni. Megölelte a férfit, érezte a forradásokat a testén, amik nem voltak halálosak, de mutatták, hogy mi alapozta meg ezt a házat a Dunára való kilátással. Ez az otthon, gondolta a férfi, ez a meleg, ami a másik ember testéből jön. Ezért érdemes leélni a napot, gondolta, és a keze mozdult, úgy, ahogyan mindig, hogy milyen furcsa, hogy minden alkalommal olyan, mintha először történne, holott már hányszor, nem is lehetne összeszámolni. Néha reggel is, azzal ébrednek. Az rossz, ha este újra akar, azt mondja a nő, hogy hát már volt reggel. Reggel, de mikor volt már az a reggel, mondta a férfi.
Végül is megérte, mindenki így gondolkodott a településen, mert ők gondolkodhattak, mert ők voltak, akik életben maradtak. Megérte, mert minden meglett, amiről álmodoztak ott az üres, harcra váró éjszakákon, hogy majd kapunk földet meg pénzt, és lesz feleségünk és majd lesznek gyerekeink, na, azokból nem lesz katona, valaki más lesz belőlük. Milyen jó rómainak lenni, mondták, bár egyikőjük sem volt valódi római, de hát az állampolgárság megvolt, akkor minden jogosultság jár, csak az nem jár, hogy egy igazi római szóba álljon velük, ha mégis szóba állt, hamarosan kiderült, hogy dehogy római, betelepülő ő is, csak jobban el tudta sajátítani azt a nyelvet, amit ők csak ügyetlenül használtak. A jó és a rossz küzdelmében hittek, s hogy az ő istenük, az a daliás herceg le tudta küzdeni a rosszat, megbirkózott a sötétség vadjával, átadta őt a pusztulásnak, és meghozta a fényt mindenkinek, aki hisz benne. S hogy ez mind igaz, és nem csak mese, épp az ő életük a bizonyíték rá. Nemcsak a város örök, mondogatták, hanem az egész birodalom.
Nézték a Dunát, milyen szépen hömpölyög a városka alatt. A gyerekek már aludtak. Ez a birodalom határa, de ki tudja, meddig, lehet, hogy majd eljutnak egy másik folyóig a hódító római seregek, s akkor a határ az a másik folyó lesz. A birodalom mindig növekszik, ez a lényege, a növekedés. Újabb népek lesznek majd olyanok, mint mi, gondolták, mert ők olyanok lettek, akik tudják, milyen rendesen élni. Az egész világ azt a nyelvet fogja majd beszélni, mondta a férfi, amit mi, és úgy fognak viselkedni, ahogyan mi, megtartják a törvényeket. Nem lesznek büdösek, mondta a nő, mert erre emlékezett még gyerekkorából, hogy ahol született, ott büdösek voltak az emberek. Az orra emlékezett.
Tüzeket láttak a folyó túloldalán. Szépek a vaksötétben a tüzek. Nem tudták, kik rakták meg, és mit csinálnak ott a tüzek mellett, talán valamit sütnek, vadat vagy halat. Időnként eljönnek eddig a birodalmon kívüli vándorok, tüzet raknak, aztán másnap visszafordulnak. Túl nagy a víz.
Másnap nem néztek rá a folyóra, mert ki kellett menni a földekre. Oda készülődtek, keresték a szerszámokat. Mindig máshol vannak, mint ahol lenniük kéne. Nem láttad a kapát, kérdezte a férfi, ott van a, mondta az asszony, és megnevezett egy helyet, de persze nem volt ott, tovább kellett keresni. Nem látták a lovasokat, akik átúsztattak a folyón. Lovas katonák voltak. Mire észrevették, hogy mi van, már halottak hevertek az utcán, azok, akik korán indultak otthonról, mert előbb megtalálták a szerszámokat. Az elsőket lenyilazták, a többit karddal kaszabolták le. Módszeresen mentek végig a városon. A férfi kiabált az asszonnyal, hogy azonnal jöjjön be, és bújjanak el a házban, az asszony mondta, hogy a gyerekeket szedi össze. Gyertek már, mondta a férfi, és kiszaladt a ház elé, rángatta az asszonyt, gyertek már be, kiabált, alig lehetett hallani a hangját, mert mindenki kiabált, aki még tudott hangot adni, mert élt. Gyertek, hallod, és rángatta az asszonyt, amikor az asszony testét átütötte a nyílvessző. A gyerekek lettek a következők. A férfi állt ott, annyira fájt a szíve, pedig azt mondták, mikor gyerek volt, hogy a szív az nem tud fájni, de most mégis annyira fájt, hogy nem érezte, amikor átszúrta a testét az egyik lovas, és megszabadult végre ettől a kibírhatatlan fájdalomtól.

Vissza a tetejére