A gyűjtő


A két bánáti nábob, a Szemző testvérek is a baccaraasztalnál ültek. Elemér, akiben finom, nagyvonalú urat tisztelt a Fészek közönsége, és fivére, Gyula, a kellemetlen krakéler, aki jobbára veszített, ezért modora ellenére is szívesen látott vendég volt a kártyaszobában.
Gyula csak fehér glaszékesztyűben játszott. Négy párat tartott a szekrényben Józsi úr, hogy azonnal előkapjon egyet, ha Szemző Gyula a baccaraasztalhoz ereszkedik. A játékhoz a kesztyűn kívül fémes csillogású lüszterkabát is kellett, ebből is tartott a szekrényben Józsi úr. Szemző afféle munkaruhának tekintette ezeket a holmikat, s talán a kártyázást is kemény éjszakai műszaknak gondolta, melyet egy titkos átok miatt kell a hazai kultúra jeleseivel napról napra abszolválnia.
Hajnalban a kesztyűket az asztalra dobta, és rendszerint cifra délvidéki káromkodások kíséretében letrappolt az íves főlépcsőn.
Nem úgy fivére, Elemér, aki szerette a festőket, építészeket, szobrászokat, zenészeket, énekeseket és komédiásokat, mely szakmák kezdőbetűjéről Zilahy Gyula, a Nemzeti igazgatója elnevezte a klubot. Elemér szívesen brúderkodott a művészekkel, mi több tegezte őket, akik öt-hat spriccer után hátba veregették, s komámnak szólították.  
Tehát éppen Szemző Gyula adta a bankot, amelyben már hatezer pengőt érő zseton hevert, de a pointeurök úgy érezték, ebben a partiban nem tudnak nyerni, miért is nem tették ki az egész bankot, csupán ezer pengőt. A resztet azonban senki sem mondta ki, ezért a bankban maradt az ötezer pengő.
Döbbent csend támadt. Az asztal körül a Szemző testvérek mellett két neves festő, egy gazdag műépítész, egy sikeres szobrász és a gyűjtő ült. A bankot adó Gyula a plafonra emelte a tekintetét, megszívta az arany kravátlis virzsíniát, a kristálycsillár felé fújta a füstöt, majd fölüvöltött. 
Ide hallgassanak, kutyák! Vegyék tudomásul, hogy egy Szemző Gyulának nem kell, ami már elveszett. Józsi, kosarat!
Józsi hozta a vesszőkosarat, amiben a zsetonokat gyűjtötték, Gyula glaszékesztyűs kezével belesöpörte a zsetonokat, hátrafordult, s mint birtokán a legények a locsolkodóvödröt húsvétkor, a szoba sarka felé lódította. A sarok megtelt hosszúkás, négyszögletes, kerek, kékre, vörösre, sárgára festett csontlapocskákkal.
A szobrász tért magához először. Egy kerek, fehér zseton még mindig gurult a parkettán, amikor a szobrász kapkodni kezdte a lapocskákat. Aztán ott termett az egyik építész, belemarkolt a kupacba, de a szomszédos asztalnál a Nemzeti két színésze is fölfigyelt, félrelökték az építészt, és villámgyorsan pakolni kezdték a zsetonokat.
Hamarosan az egész kártyaterem ott tolongott, négykézláb másztak, egymás kezéből ütötték ki a zsetonokat, és egy nagyobb értékű csontdarab megszerzésekor kurjongattak. Országszerte ismert portréfestők, Bánk bán és Otelló megformálói, nagy zenekarok elsőhegedűsei, a haza dicsőségét hirdető középületek mesteri tervezői vesztették eszüket a potya láttán.
Csak a gyűjtő maradt a két Szemző mellett. A festőket figyelte, akiktől annyi képet rendelt, akik fillérekért laktak bérpalotájában, akiket kiállításaival kenyérhez – még inkább kalácshoz – juttatott, akikre az Olimposzon trónoló istenségként tekintett, s akik látszólag keresték a kegyeit, de a háta mögött mohó zsidónak nevezték. „A fene a mohó zsidaját, már megint a szekrényemben turkált, vázlatokat akart tőlem!” „Nemességet akart a mohó zsidója, az kellene neki! Magyar nemesség!” Mesélték nevetve.
A gyűjtő soha nem foghatta föl, miért nem kapta meg azt a nemességet, miért utasította el olyan gúnyosan Herczeg Ferenc a közbenjárást, mikor ő odaadta volna azt a ragyogó Petőfi-gyűjteményét. A hímzett bugyellárist, a kéziratokat, mindent, amit a költő keze érintett, s amiket oly sokszor simogatott ő is. Úgy érezte ilyenkor, mintha Petőfivel parolázna. S ezekről mégis lemondott volna, annyira vágyott a nemességre.
Hát nem gyűjtöttem össze ezt a rengeteg kincset a magyar haza múltjából? Hát nem azért adják a nemességet, mert valami jelentős tettet hajtunk végre a királyért, a hazáért? Nem ugyanezt tettem én is? Nem költöttem mindenkinél többet magyar kódexekre, régi ötvösmunkákra, oklevelekre, csaták és hősök képeire?, kérdezte feleségétől.
Maga aztán minden pénzt arra költött, bólogatott az asszony, s úgy látszott, inkább fejbe kólintaná az urát ezekért a nemes cselekedetekért, mintsem kitüntetné.
Bezzeg a Nemes Marcell megkapta a nemességet, a jánoshalmi előnévvel együtt, a kulturális téren tanúsított áldozatkészsége elismeréséül, így fogalmaztak. Hát ő is zsidó, nem? 
Persze hogy zsidó! Csak úgy látszik, ő okos zsidó, s nem ilyen tökkelütött álmodozó, mint maga, felelte az asszony.
Húsz év telt el azóta, s most már nem hogy nemességre nem számíthatok, de azt is megkérdőjelezik, hogy magyar vagyok-e, tűnődött a baccasztalra könyökölve, miközben a zsetonokért harcolókat figyelte. Mióta a nyilasok a parlamentbe is beültek, Darányi miniszterelnök ahelyett, hogy rendre utasítaná őket, fél szemével a Német Birodalomra sandít, a másikat meg behunyja, hogy ne lássa a pöffeszkedésüket.
Elővette belső zsebéből Hóman miniszter levelét, és ismét olvasni kezdte. Mélyen tisztelt Kormányfőtanácsos úr! Azért ezt megkaptam, tizenkét éve kormányfőtanácsos, bólintott. És mire mentem vele? Akkoriban kezdődtek a bajok. Akkortól gyűlnek a tartozások, tűnődött. Sajnálattal közlöm, hogy, bár tudjuk, az Ön gyűjteménye páratlan, minden elismerésünk az Öné ezért az áldozatos munkáért, mégis kénytelenek vagyunk tudomására hozni, hogy nem áll módunkban gyűjteményét megvásárolni.
Mikor ideért, hirtelen mozdulattal összegyűrte a levelet. Aztán azonnal simítgatni kezdte.
Nincs módjukban, dohogott. Tudom én, hogyan történt ez, elmondta nekem egy jó emberem. Mert azért vannak még nekem jó embereim a képviselőházban. Az a nyilas meginterpellálta Hómant, hogy igaz-e, hogy a miniszter úr nagy összeggel egy bajba jutott zsidó megmentésére siet. Nagy összeggel? Hát nagy összeg az az ötszázezer pengő? Ezért a gyűjteményért? És az a szemét Hóman, ez a hájas Gömbös-árva, mit felelt? Kereken kijelentette, hogy a szállongó hírekből egy szó sem igaz.
Hálátlanok!, morogta.
A zsetonokkal visszatérő műépítész meg is kérdezte:
Mit mond?
Semmit, felelte. Nem mondok én már semmit. S szedelőzködni kezdett.
Mi van, elmegy?, kérdezte az egyik festő. Most, amikor mindenki megtömte a zsebét? Úgy hallom, magának is jól jönne némi pénz. 
A gyűjtő csak legyintett, és otthagyta a baccasztalt.
Ostoba fráterek, dohogott magában, azt hiszitek, azért járok ide, hogy nyerjek, és abból adjam meg a tartozásaimat? Hát hol van nektek annyi pénzetek, ami nekem kellene? Azért jöttem, hogy veletek lehessek, hogy nézzelek benneteket, hogy csodáljam a kiválasztottakat. Hálátlanok. Istenverte hálátlan világ, morogta. Kikérte a ruhatárból a perzsagalléros fekete felöltőjét, kilépett az utcára.
Hűvös márciusi szél fújt, felhajtotta a gallérját, egyetlen lélek sem járt az utcákon, három felé járt, a metreszek az utolsó fuvart is lebonyolították, a posztos rendőrök fakabátjaikba húzódva, állva aludtak. Végigment a Kertész utcán a Király utca irányába, aztán be a Nagymezőbe, és megállt a nyolcas szám előtt. Nézte a palotát a Tivoli mozival, a bérlakásokkal, a műtermekkel, a tizennégy pompás kiállítóteremmel, amit ő építtetett.
Csak veszteséget termelt, csak azt, sóhajtott.
A kapu felett a kék mozaikkőbe foglalt aranybetűket bámulta, melyek az utcai lámpa álmos fényében is pazarul csillogtak. A saját vezetékneve után a múzeum szó állt. Sokáig nézte, miközben arra gondolt, milyen jó, hogy ezt az akkurátus Fodor műépítészt választotta. Jól megtervezte, de alaposan meg is építette a házat, erősen odaragasztották ezeket a betűket is, nemcsak őt, de még az unokáját is túlélik. Bólintott, és az Andrássy úton elindult a Duna irányába. A Lánchíd közepén állt meg először.
Most sikerülni fog, gondolta, nem úgy, mint a múlt héten, amikor a tündér-hegyi sziklára próbált felmászni. Akkor gyenge volt. De most erőt gyűjtött a miniszter leveléből meg a négykézlábra ereszkedett művészekből. Zichy litográfiája jutott eszébe, a magasból ugráló groteszk figurák zuhanása, átmászott a korláton, és megállt a párkányon.
 
Április közepén, vasárnap délelőtt a gyűjtő múzeumában megnyitják az ötvenötödik művészeti vásárt, de az előcsarnokban ezúttal a fia fogadja a közönséget. Lázár igazgató pedig széttárja a karját, úgy magyaráz az újságírónak.
Sajnos, nekem az a kötelesség jutott, hogy leplezzem az eltűnést, de most már bevallom, nem igaz, hogy Milánóban tartózkodik, az igazság az, hogy fogalmunk sincs, hol van.
Nem csoda, hogy menekül, mondja egy selyemszatén ruhás nő a férjének, én is eltűnnék, ha hétszázezer pengő adósságom lenne, és a fedezet az ötszázezret sem érné el.
Főleg, ha már az is záloggal terhelt, feleli a férj. Az altisztjénél bujkál, most hallottam egy újságírótól.
Az illető újságíró megtalálta az öreg altisztet, az előcsarnok szögletébe vonszolja.
Szigeti bácsi, nekem megmondhatja, magánál bujkál?, s egy tízpengőst mutat az öregnek. 
Ugyan, kérem, miket beszél maga, boldog volnék, ha nálam lenne, de már három hete nem láttam, és otthagyja az újdondászt.
Apcon van, a testvére birtokán, súgja egy neves festő Herzog bárónak, az egyik legnagyobb hitelezőnek.
Honnan veszi?, kérdi a báró.
Biztos helyről hallottam, súgja a festő.
Eközben a gyűjtő folyamatosan rázza a fejét. Lassan jobbra, majd balra billen a feje, mintha azt mondaná: Tévedtek, hálátlanok. Nagyon tévedtek.
A múzeumtól ötven kilométerre, a Ráckeve alatti, bozóttal benőtt partszakaszon ringatózik a gyűjtő, de csak a lába áll ki a vízből. Arca a kavicsos fövenybe fúródva, a hullámverés ütemére fordul balra és jobbra. Már a második hete. Testét a cserjék vékony ágai szinte összekötözték. Az arcáról a hús teljesen lemaródott, a rémült Szabó erdész, aki megtalálja, a tetem zsebéből előhúzott levél borítékáról állapítja meg kilétét.
A levél már teljesen olvashatatlan, egy szót sem lehet érteni. Csak a minisztérium postázójában a vegytintával írt címzés látszik: Ernst Lajos kormányfőtanácsosnak.
Mintha csak szégyellte volna a Duna a levél tartalmát, örökre kimosta a miniszter betűit.

Vissza a tetejére