Kifelé a pokol völgyéből


Felértek a domb tetejére. Egy háromlyukú kis viadukt kötötte össze a dombot a földúttal, alatta patak csordogált. Nád nőtt a patak mindkét oldalán. Ingatták hosszú fejüket a hűvös téli szélben.
            Könnyű volt a tél. Ha esett is a hó, hamar elolvadt. Napközben szinte mindig sütött a nap. Lenge idő volt, ősznek is beillett volna, de ötkor varázsütésre mindig beállt a sötétség, innen tudta az ember, hogy valójában tél van.
            A patak melletti tisztáson több tucat varjú ücsörgött, és keresgélt a zsíros földön. Kristóf apja a károgásukat hallgatta, amíg a gyerek beérte őt. Végül meghallotta a bicikli kerekének a súrlódását, az alakja is feltűnt a híd elején. Kristóf kipirosodott arccal fékezett le mellette. Lehúzta fekete pufi dzsekijének a cipzárját, és lihegett.
         „Megálljunk egy kicsit?” – kérdezte az apja, és szemügyre vette a fiát. Biztos volt benne, hogy a gyerek rettenetesen megizzadhatott az emelkedőn, és a haja csimbókokban áll a sapkája alatt. Nem tetszett neki, hogy a fia növeszti a haját, de tudomásul vette. Nyolcéves volt a gyerek, kifogyhatatlan érdeklődéssel a világ iránt. Ebben az érdeklődésben pedig már megcsillant a formálódó egyéniség. Kérdezett, meghallgatta a felnőttek válaszát, de már ő döntött. Hiába mondta neki, hogy ne növesszen hosszú hajat, a gyerek felülbírálta őt. Ez egyszerre töltötte el büszkeséggel és félelemmel. „Hadd növessze, ha így akarja” – gondolta magában, közben azon tűnődött, hogy hol lesz majd az a piros vonal, ahonnan erővel kell majd tiltania a dolgokat. A piros vonal azonban még nem látszott, és a gyerek határozottságát még ellensúlyozta vékony, mutálás előtti hangja.
            „Nem kell, bírom, ne aggódj.”
            „Nem kérsz vizet?”
            „De.”
Az apja lehajolt, kivette a biciklivázra erősített tartóból a műanyag palackot, letekerte a kupakját, és a gyerek kezébe adta a vizet. A gyerek nagy kortyokban ivott, majd visszaadta.
            „Mikor érünk Sopronba?” – kérdezte.
            „Az még úgy tíz kilométer” – felelte az apja, és visszatette a helyére a palackot. „Megállhatunk közben, ha gondolod.”
            „Nem kell, bírom.”
Az apja elmosolyodott, és elindult. Hangosan kattant a fogaskerék, ahogyan váltott a mountain bike-on.
            A gyerek tényleg bírta. Öt napon keresztül túráztak a Pokol-völgyben, de méltatlankodás egy pillanatra sem hagyta el a kisfiú száját. Pedig nehéz terepen mentek. Az apja is érezte a terhelést a lábában, a biciklinyereg pedig feltörte a fenekét, de a kisfiú nem szólt semmit sem. Onnan tudta csak, hogy mindennap elfáradt a gyerek, hogy vacsora után ájultan zuhant az ágyába. A túra utolsó napján voltak már. Reggel kilenckor lépték át a magyar határt, két sötét szántóföld között futó földúton.
            Könnyű lejtőn suhantak lefelé. Jobbra mellettük feltűnt a kereskedelmi vasútállomás sárga épülete, a négy sínpár, rajtuk barna tehervagonokkal. Kristóf apja lassított, ahogyan a domb aljához értek. A gyerek mellé ért. Egymás mellett haladva hagyták el a vasútállomást, és értek ki a főúthoz. Nagy forgalmú főút volt. Mindketten leszálltak a nyeregből. Miközben tolták át a biciklijüket az úttesten, Kristóf az apja felé fordult, és mintegy mellékesen megkérdezte:
            „Apa, szerinted Isten szokott segíteni?”
Kristóf apja elkomorult. Átvillant az agyán, hogy a gyerek anyjának bigott és hipokrita családja megkezdte a fia agymosását. Látta maga előtt a kötelező énekléseiket az étkezések előtt, a kenetteljes erkölcsi számonkéréseket, amikor valami nem úgy történt, ahogyan ők akarták.   
            „Valami baj van? Miért kérdezed?”
            „Nem, nincs semmi baj. Azért kérdezem, hogy van-e értelme annak, hogy este az ágyban imádkozok.”
            „Nem tudom.”
            „Én sem. De te hiszel Istenben?”
            „Nem mindig. Viszont ismerek embereket, akik hisznek benne.”
            „De azért van Isten, ugye?”
            „Nem tudom. Sok barátom van, aki hisz Istenben. Én nem tudom biztosan.”
Átkeltek az úttesten, visszaszálltak a biciklikre. Kristóf ment elöl. Az apja figyelte a gyerek nyurga alakját, ahogyan tekeri a pedált, a kerekeiről lepergő sarat, és érezte, hogy tehetetlen düh és csalódottság járja át Isten gondolatára. Örült, hogy a gyerek nem vette észre.
„Mi ez a harag?” – kérdezte magában, és nem értette, miért fogja el az érzés. Beérte a gyereket, és átvette a vezetést. Gondolatban már Kairóban járt.
Forróság volt, sivatagi nyár, a ramadán vége. A hadsereg kivárta, míg véget ér a szent hónap, csak utána fogott hozzá az iszlamisták tüntetéseinek felszámolásához. Harckocsikkal és automata fegyverekkel fogott hozzá, a munkába pedig besegített a rendőrség is. A fekete egyenruhájuk és a Mossberg sörétes puskáik különböztették meg a rendőrséget a hadseregtől. A hadsereg fegyverei azonnal öltek. A rendőrségéi nem.
            Ő egy kollégájával már a mecsethez ment fotózni, ahol szükségkórházakat rögtönöztek a sebesülteknek. Bent álltak a mecset zöld, cuppogó szőnyegén. A vér miatt ragadt a szőnyeg, és amiatt volt édes szaga a levegőnek a hőségben. Az emberek üvöltöztek és taposták egymást. A halottakat egymás mellé fektették, és fehér pólókkal takarták le az arcukat. Próbált nem átlépni rajtuk, miközben fotózta őket.
            Aztán szétnyílt a tömeg, a hangzavart egy férfi folyamatos üvöltése harsogta túl. „Isten! Isten!”, üvöltötte a férfi, ahogyan négyen behozták és a földre fektették. Bajszos, kopaszodó, pocakos egyiptomi férfi volt, a negyvenes éveinek a közepén. A nadrágját késsel vágták le róla. Sörétes puskával lőtték herén, vörös volt a vértől az alsónadrágja. „Isten! Isten!” – kiabálta egyfolytában a férfi. Fekete vértócsa nőtt alatta. Üvöltött, amíg meg nem halt, de Isten nem jött el. Ahhoz a körülbelül ezer emberhez sem, akiket még megöltek aznap. Hogy pontosan hány ember halt meg aznap, sosem derült ki. Az egyiptomi egészségügyi minisztérium felfüggesztette az adatok közlését délután két órakor, akkor ezeregyszáz embernél jártak a számok. Az öldöklés azonban csak másnap hajnalra fejeződött be. Azokért, akik életben maradtak, nem Isten, hanem a rendőrség jött el.
„Nem, nem itt jöttél rá, hogy Isten nem jön el” – morogta Kristóf apja maga elé a biciklin. „Tudtad, hogy semmi értelme nem volt meghalniuk. Gyűlölted az iszlamisták vezetőit, mert arra bátorították a követőiket, hogy álljanak ellen a hadseregnek, és ezzel a halálba küldték őket. Egy pillanatra nem gondoltál Istenre közben, már régen nem hittél semmiféle rendező erőben.”
Kopár szőlőültetvények mellett tekertek el, sáros dombok között, nagy ívben elkerülve a Sopronba vezető kétsávos autóutat. A gyerek összeszorított foggal kerekezett mellette.
            „Mikor érünk be a városba?” – kérdezte az apját.
            „Mindjárt. Még fél óra.”
            „Az jó, nagyon éhes vagyok.”
            „Mindjárt eszünk.”
Hálás volt, hogy a gyerek nem hozta szóba újra Istent, de a fejében zakatolt tovább annak a kérdése, hogy miért lett ingerült. Nem emlékezett rá, hogy hol veszítette el Istent, és haragudott magára, mert az ilyesmit azért nem felejti el az ember.
Talán Csádban történt, amikor majdnem meglincselte a felingerelt tömeg, mert fényképezni merte a muszlim vándortanítót, a marabut. Ramadán volt, egy Abdulkarim nevű mélyen vallásos férfi – aki az ENSZ-nek dolgozott – mentette meg az életét. Ő megúszta, elengedte a marabu, épen és egészségesen ért vissza Kairóba. Abdulkarim már nem volt ilyen szerencsés. A felkelők fél évvel később minden hátramaradt humanitárius munkást megöltek, beleértve őt is, akinek az életét köszönhette, és akinek megígérte, hogy megtanul úgy imádkozni, mint a muszlimok. De nem tanult meg, amikor Abdulkarim halálhíre elérte. És nem imádkozott Ukrajnában sem, amikor visszatértek az ostrom alatt álló Debalcevébe. Egyetlen utat tartottak az ukránok, azon evakuálták a város lakosságát. Reggelre ágyútűz alá vették a szakadárok. A kollégája ijedt tekintettel mondta, hogy nem megy vissza a városba vele, mert nem akar meghalni. Őszintén meglepődött a fiatal férfi riadt tekintetén. Végül egy csapat ukrán kommandóshoz csatlakozott, akik egy régi kisbuszban mentek a város felé. Mindegyikük imádkozott a buszban, mindegyiküknél volt valami kegytárgy, vagy a dzsekijeiknek a bélésébe volt bevarrva a Szűzanya képe. Ő azonban nem imádkozott, pedig felismerte az oroszul mondott miatyánkot. Rossz érzés csak akkor fogta el, amikor egy kilőtt polgári autó roncsait vette észre az úton, egy kocsiét, ami nem volt ott az előző nap. Akkor sem imádkozott, amikor elkezdték aknavetőkkel lőni a várost a szakadárok, és nem Istennek tulajdonította, hogy épségben visszaértek. Talán a kamaszkor csalódásaival hagyta el Istent, hogy sosem volt eléggé szép, hogy a nők viszontszeressék, talán a válásánál, mert Isten nem lépett közbe, hogy a nő ne tudja elrabolni a gyereket. Minden homályos volt a fejében. Olyan rettentő sok minden történt az elmúlt 37 év alatt. Bármikor elveszíthette Istent.
            Feltűnt a Sopronba vezető körforgalom.
            „Előttem menj!” – mondta a gyereknek. Érezte a megtett kilométereket a testén. Fáradt volt, és rá akart gyújtani, de nem akarta megszakítani a bringázás ritmusát, amit mindketten felvettek. Tudta, hogy nemsokára vacsoráznak, hogy az anyja kocsival jön értük utána, és a túra hamarosan véget ér. Nézte a gyereket, ahogy átveszi a vezetést, hogy jobbra sorol a Csengery utcán. Nagy volt a forgalom, ezért hamar lekanyarodtak a Széchenyi tér felé. Zöld volt a szobor a tér közepén, Kristóf apjának eszébe jutott, hogy akkor is zöld volt, amikor beíratták a Berzsenyi-gimnáziumba, és akkor is, amikor a kémiatanára eldöntötte, hogy ő aztán nem érettségizik ebben az intézményben, és még akkor is, amikor a szülei kivették az iskolából, mielőtt megbuktatták volna. „Ha valamiért, hát ezért az egy dologért hálás lehetek nekik” – gondolta. „Hogy nem engedték, hogy más döntsön felettem.”
            A betonutat macskakő váltotta fel, ahogyan beértek az óvárosba. Az Orsolya téren tekertek keresztül, elhagyták a Cézár pincét, ahol Kristóf apja először ivott meg életében fél liter bort. Négyen voltak, mind kamaszok. Gyorsan, kapkodva ittak, és vihogtak, amikor fejbe kólintotta őket az alkohol. Napokon keresztül romlottnak érezte magát utána. Az is akart lenni, ezért kezdett el inni a többiekkel a gimnázium alatt, hogy bosszantsa a szentfazekakat a templomban.
            A Szent György utca következett, a sárgás barokk házaival, aztán feltűnt a templom. Felújították a homlokzatát, már nem volt fekete, mint gyerekkorában. Nézte a templomajtó faragását, a szobrokat a homlokzaton, és már emlékezett arra, hogyan veszítette el Istent.
            Kilencéves koráig szocializmus volt az országban. A kommunisták pedig nem szerették Istent. Senki sem járt templomba néhány öregasszonyon kívül. Neki és az öccsének azonban ott volt a nagynénjük, Jézus menyasszonya, ahogyan Kristóf apja hivatkozott rá. A nyári szünetekben gyakran nyaraltak nála Nyárligeten. Ő tanította meg őket imádkozni. Ő mondta nekik, hogy Isten jó. Amikor visszajöttek a nyaralásból, ministrálni kezdtek, és hittanra jártak az öccsével. Úgy gondolták, hogy Isten minden gondolatukra és cselekedetükre figyel, és rettegtek, hogy a pokolra fognak kerülni. Az apjuk sosem tette volna be a lábát a templomba, de nem tiltotta a dolgot. Minden reggel mentek a hajnali misére, hogy segítsenek a papnak. Amikor kiderült, hogy a ministránsruhák elhasználódtak, az anyjuk varrt újakat a templomnak. Voltak persze hátulütői a templomba járásnak. Az általános iskola fizika és biológia szakos tanára, Parizer tanár úr, ahogyan egymás között hívták, például mindig megnézte, ki jön ki a templomból a tanítás előtt, és felírta a neveket. Sosem volt jobb hármasnál a magatartásuk emiatt, de jobban érdekelte őket, hogy Isten mit gondol. A szüleik sem tettek megjegyzést a „változó” érdemjegyre.
            Aztán 1989-ben jött a rendszerváltás. Nem sokat értettek belőle, csak annyit, hogy többé már senki sem kommunista, és ők sem Batman őrs többé. Az egészből annyit érzékeltek, hogy a templomok megteltek emberekkel. Az idős néniket középkorú párok és fiatalok váltották fel. A misék telt házzal zajlottak. A legjobban az jelezte, hogy új szelek fújnak, hogy Parizer tanár úr is megjelent a szentmiséken, és a bűnbánati ima alatt olyan hangosan verte a mellét, hogy csengett tőle az egész templom. Új ministránsok is jöttek, akik főleg a vasárnap esti misén jelentek meg. Sokan voltak, ezért inkább a reggeli szertartásra kezdtek járni.
            Istent 1990-ben veszítette el. Ősz volt, nem sokkal a tizedik születésnapja után, vasárnap. Hűvös volt már, hideg szél tépte a fákról a leveleket. Reggel nyolc óra múlt. Egy rajzfilmet néztek az öccsével. Az öccse már unta, és indult volna a templomba.
            „Menj, a templomban találkozunk” – mondta a testvérének, mert meg akarta nézni a G.I. Joe végét. Közel laktak a Szent György-templomhoz. Amikor véget ért a rajzfilm, vette a kabátját, és ment. Tudta, hogy nem fog elkésni.
            Hangos szóváltás hallatszott a sekrestyéből, mikor odaért. Arra lépett be, hogy két idősebb fiú fogja közre az öccsét, akin már rajta volt a fehér ministránsruha, amit az anyjuk varrt.
            „Azt mondtam, hogy vedd le!” – mondta az egyik tizenkét év körüli, vörös hajú fiú, az új ministránsok egyike.
            „Nem” – felelte az öccse.
            A másik fiú elkezdte tépni a testvérének a haját, és kezdte lerángatni róla a ruhát. Az öccse keservesen zokogott. Még csak hétéves volt. Kristóf apjának sem kellett több. Átrepült a sekrestyén, ököllel arcba vágta azt a fiút, aki a testvére haját tépte, a másikat pedig nekilökte a vitrinnek, amiben a kelyheket tartották.
            A csörömpölésre bejött a pap. Megragadta Kristóf apjának a fülét, úgy belenyomta a körmét, hogy vérezni kezdett.
            „A kommunista fiai idejöttek verekedni” – mondta a vörös hajú.
            „Ez itt Isten háza. Itt nincs verekedés. Ki innen!” – kiabálta a pap tovább nyomva a körmét Kristóf apjának a fülébe. A gyereknek a fájdalomtól könnyes volt a szeme.
            „De…”
            „Nincs de, ki innét!”
A pap eleresztette Kristóf apját, és kiment a sekrestyéből. Kristóf apja az egyik kezét a fülére téve, a másikkal az öccsének a kezét fogva kiment a templomból. Még látta, hogyan öltözik be az öccséről lerángatott ruhába vigyorogva a vörös hajú gyerek.
            Az öccse az utcán sem hagyta abba a sírást. Megálltak.
            „Ne sírj, Isten majd lesújt ezekre a bűnösökre” – mondta Kristóf apja.
            „Igen?”
            „Igen.”
Szó nélkül mentek haza, de mindkettőjük várta, hogy Isten közbelépjen. Az esti nyolcórai mise előtt Kristóf apja megállt a szobájuk ajtajában.
            „Na, jössz?” – kérdezte az öccsét.
            „Hová?”
            „Hát megnézni, ahogyan az Úr lesújt.”
            „Persze hogy.”
Biztosra vették mindketten, hogy az Isten meg fogja torolni a velük történt igazságtalanságot. Hogy lesújt az összes álszentre és új ministránsra a templomban. Kézenfekvőnek látszott, hogy az esti mise erre a legalkalmasabb időpont, ahol ezek gyűlnek össze. Nem mentek be a templomba, hanem felmásztak és leültek a templom mögötti várfalra, ahonnan ráláttak az egész templomra. Hűvös volt, a szakadt, szürke felhők fölött sápadt telihold.
            „Szerinted hogyan fog lesújtani rájuk Isten?” – kérdezte az öccse.
            „Villámmal. Vagy elnyeli a föld őket, mint a Bibliában” – felelte Kristóf apja.
            „Én jobban örülnék a villámnak.”
            „Maradj csendben. Kezdődik.”
Hallották, hogy a kórus rákezd a templomban. Mindketten kihúzták magukat.
Elhagyták a Szent György-templomot. Tovább tekertek a Fő tér irányába, de mielőtt kiértek volna a térre, befordultak egy kapualjba. A kapualj egy átjáró volt a várkerületre, itt állt a Fortuna pizzéria, ahová vacsorázni jöttek.
            „Elfáradtam, apa.”
            „Én is.”
Leszálltak a biciklikről, és a fal mellé támasztották őket. Nagy üvegablakokból álltak az étterem falai, jól ráláttak a biciklikre. Nem kellett kikötni őket.
            „Vetkőzz le, mert nagyon meg fogsz izzadni” – mondta a gyereknek. A gyerek kihámozta magát a kabátjából és a két pulóverből, ami még rajta volt. Piros volt az arca.
            „Mit hozhatok?” – lépett oda az asztalukhoz a pincér. Vörös hajú, nagydarab negyvenes férfi volt. Mosolygott. A gyereknek bécsi szeletet és sült krumplit rendelt, ő pizzát evett. Mindketten gyömbérsört kértek hozzá.
            A pincér kihozta az italokat, majd kisvártatva az ételt. Rajtuk kívül nem volt más vendég a pizzériában. A gyerek mohón enni kezdett. Az apja nézte, és azon tűnődött, hogy vajon hová tűnhet el egy ilyen kisfiúban ennyi étel.
            „Apa” – mondta a gyerek, miután befejezte az evést.
            „Mondd.”
            „Szerintem nem baj, ha esténként imádkozom.”
            „Nem.”
            „Jobb, ha úgy teszünk, hogy van Isten.”
            „Miért?”
            „Mert különben semmi értelme nincs az egésznek.”
            „Lehet.”
A gyerek hátradőlt a székben.
            „Nagyon jóllaktam. Játszhatok a telefonodon?”
            „Persze” – felelte Kristóf apja, és a kezébe adta a készüléket. A gyerek azonnal belemerült a játékba.
            „Kimegyek elszívni egy cigit.”
            „Jó.”
Kristóf apja felállt, kiment az étteremből. Rágyújtott. Sötétedett már. A házak ablakaiban már égett a villany, égtek az utcalámpák is. Sárga fény folyt végig a várkerületen, megvilágította a bástyát és a várfalat. Kristóf apja beleszívott a cigarettába, kellemesen elszédült a leszívott slukktól. A félhomályban két apró alakot látott a várfalon ülni, a Szent György-templommal szemben, akik még mindig vártak, rendületlenül.

Vissza a tetejére