A bor

avagy a feledés receptje
 
Azt vettem észre, itt a faluban mindenki tudja, hogyan kell bort csinálni. Csinálni? Ó, nem. A bor készítése nem tevékenységszámba ment, hanem sokkal inkább művészetnek számított. A bor volt a legfontosabb dolog a faluban, ami csak létezett. Fontosabb volt az aranynál, melyről valamiért azt gondoltam, mindennél fontosabb, és ebből a tévedésemből megint megtudhattam valamit önmagamról. Ha önmagamnak nevezhetem azt a másikat, aki már sose leszek. Megtudhattam valamit arról, honnan jövök. Vagy honnan jön az a valaki vagy valami, amiből én lettem, vagy ami énné, engemmé lett. És ezen a ponton a nyelv, alighogy megtanultam, máris tökéletlennek bizonyul. Pedig az a régi, melyet épp feledek, és igyekszem is feledni, még mindig elárul rólam ezt-azt. Valami újat, vagyis régit, mert régi, gondolom, régi kell legyen, ami voltam, és új, ami vagyok, még újabb, ami leszek. Húsvét előtt lettem tizennyolc hónapos. A másfeledik születésnapom. De magammá vált-e az a valaki vagy valami, aki voltam. Magammá? Talán így a leghelyesebb ezt kifejezni, de azt se tudom, hogy nevezhető-e valaminek vagy valakinek a lélek, mely vándorol. Olyannak képzelem, mint a bort, bár a bort sose láttam, csak tudom, hogy fontos, mert állandóan beszélnek róla a nagyszüleim. És nem csak a nagyapám, aki napi öt litert iszik meg belőle, és évi kétezret termel, tehát ötszáz marad elosztogatni, mert azt is tudtam, hogy a saját borát nem adja el, hiszen a kocsma se a miénk. Nem a miénk – már nem, tehetjük hozzá, de én még nem értem, hogy ez a már jót vagy rosszat jelent. Szerencsére nem a miénk, nincs miért aggódni miatta, a gondjai nem a mi vállunkat nyomják. Tehát nem is gondok. Vagy: sajnos nem a miénk, és így nincs semmink, mert nincs helyünk, ahol eladjuk azt, ami a miénk.
            Az aranyról tudtam, hogy sárga, és hogy a szépségéért szerettem, de gond volt, csupa gond a megszerzése és a megtartása, a hordását pedig egykor, felnőtt koromban a felségemre bíztam. Na, ugye hogy férfi voltam? Az arany persze nem sárga, hanem még csillog is hozzá, fényt is ad ki, mint a nap. Na mármost a borról azt szokták itt mondani, hogy aranysárga színű. Ebből állítólag világos, hogy itt a fehérbor hazájában vagyok, de nekem nem volt semmi se világos, amíg csak a napra nem gondoltam, az is sárga, de a fénye meg fehér. A bor olyan, mint a lélek, a lélek olyan, mint a bor, viszont nem olyan, mint az arany, ebben a világban a dolgok nem hasonlítanak egymásra túl mélyen, sőt még csak kölcsönösen sem, én hasonlítok nagypapára, szokták mondani, de ő nem hasonlít rám, ezt ugyanis még sosem hallottam.
            Itt a borról mindenki sokat tud. Tudja a készítését. Avval foglalkozik jóformán egész évben. Arról beszél. Néha meg is issza, hogy fogyjon, de nem mindenki olyan nagy művésze a borivásnak, mint nagyapám.
            A készítés. Ha valaki tudja valamiről, hogyan készül, az azt jelenti, hogy meg tudja csinálni. Nem volt itt elméleti tudás, ha tudod, csináld, ha nem tudod megcsinálni, nem tudsz semmit. Nagyapám mégis a szavak embere volt. Sokat beszélt. Sokat és jól. Beszélgetett a kocsmában a vendégekkel, veszekedett nagymamával, kiabált öregmamával, mesélt nekem. Azt kértem tőle egyszer, hogy meséljen a borról.
            A borról? Nevetett. Egyszer volt, hol nem volt... hát ezt így nem lehet elkezdeni. Inkább adj egy puszit a borvirágos orromra! Az orra nem volt kicsi, és a bor szövevényesen kanyargó, apró csíkokat hagyott rajta, ezek a gubancok sűrűk voltak, mint a háló, és kifogták a piros színt.
            Egyszer, az egyik évben, nem volt bor, kezdte nagyapám. Nem termett egy hordó se, egy kancsó se, egy pohár se. Abban az évben születtem én, mondta, aztán rémülten elhallgatott. Ráébredtem, hogy mindig csak kitalálja a meséket, azok nem valódi mesék, amiket mond, ő maga találja ki őket, nem tudom, honnan veszi a bátorságot, de ezek szerint bátor ember. Most viszont úgy látszik, megrettent valamitől. Egy egyenruhás ment el az ablak alatt, az utcára néző ablak előtt gyakran jöttek-mentek, sose vetettünk ügyet rájuk, az ablak most is nyitva volt. Mintha megállt volna előtte valaki, megkocogtatta volna a keskeny járdára kitárt üvegtáblát, de nem, nem volt mégse ott se valaki, se senki, csak a szél nyögött, a szőlők felől érkező szőlővirág-illatú szél, másfél évesen az ember felelőtlenül át tudja magát adni az élet élvezetének, élveztem a csendet, a suhogást, a függöny emelkedését, észre se vettem, hogy nagyapám elhallgatott.
            Nem figyelsz? Akkor hiába mesélek. Na, menj inkább játszani!
            Nyakunkon volt a húsvét. Az ünnepre megérkeztek a szüleim, éjfél felé jöttek az utolsó vonattal, nem volt már busz, be kellett gyalogoljanak az állomásról. Másnap délelőtt nagynénémék jöttek púpos unokanővéremmel. Ez a felsorolás persze csalóka, azt a látszatot keltheti, hogy számomra csupa ismerős ember érkezett. De ez egyáltalán nincs így. Nem emlékeztem sem kövér, nagyhangú nagynénémre, aki csaknem tíz évvel volt idősebb anyámnál, nem emlékeztem jelentéktelen férjére sem, akinek a szavát se lehetett hallani jóformán az egész hétvégén, és nem emlékeztem csodaszép unokanővéremre, akinek sötét, göndör haja csigásan omlott hátára, mely egy kicsit megtört, nem volt egyenes vonalú, mint a család többi tagjának. Az apjától örökölte, súgta nekem öregmama, miközben a már fövő sonkát nézte, nézte, nézte, és várta, hogy kiharangozzák a nagyböjtöt. Nem is volt igazából púpos az unokanővérem, gerincferdülése volt, ezt ő mondta nekem másnap, mikor az udvarban a fészket kerestük a csokinyulakkal meg a színes főtt tojásokkal. Nem emlékeztem egyikükre sem, amikor megjöttek, pedig a szüleim váltig bizonygatták, hogy nem olyan régen találkoztam unokatestvéremékkel, karácsonykor, amikor még otthon laktam. Hát igen, az meglehet, de azt meg sem mertem említeni, hogy őrájuk sem emlékszem.
Amikor reggel felébredtem, nagymama boldogan újságolta, hogy megjöttek anyuék, mosolyogtam is örömömben, és azonmód hálóingesen kiugrottam az ágyból, követtem, át a másik szobába, ahol anyukám gyerekkori ágyában két ismeretlen fejet láttam. Kik lehetnek ezek, töprengtem, bejött nagypapa, egy üveg bort és három talpas poharat hozott, töltött, letette a lányszoba fehérre festett asztalára. Nagymama beemelt az ágy széles fapereme fölött a dupla dunyha alá, bújj be melléjük, suttogta, és én, mint valami fürge jégdarab, végigsiklottam rajtuk, és kettejük közé érkeztem.
            Egyszerűen úgy kell csinálnom, mintha tudnám, kik ezek, aztán a többi szépen lassan kiderül. De mi van, ha nem. Vagy ha ez csak próba, és álszülőket fektettek ide az ágyba, hogy lássák, megvan-e bennem a gyermeki hűség?
            Annak persze bakonymérői napjaim során mindvégig a tudatában voltam, hogy egyedül vagyok, hogy a szüleim valahol távol élnek tőlem, de azért élnek. És én azt is tudtam, hogy hiányoznak. Csakhogy, és ez vált nyilvánvalóvá most, azt nem tudtam, kik azok, akik hiányoznak. Különben is, ott volt nagypapa, ott volt öregmama, ott volt nagymama. Mind a hármukat szerettem. És egyikük se volt képes teljesen elfeledtetni velem előző életemet, amelyből váratlan és tragikus halálommal olyan igazságtalanul kikerültem. Aranyosak voltak ezek az öregek, de az igazságtalanságot, ami velem történt, nem tudták feledtetni. Feledni? Az is kellett volna. Meg emlékezni, azt is szerettem volna. De kik ezek? Mit jelent az a szó, hogy szülő? Abból a szívélyességből, ahogy nagypapa a pohár bort odakínálta, nyilvánvaló lett, hogy valaki velem és vele azonosat. Mert nagypapáék meg én azonosak vagyunk. Akik ők, az vagyok én is. Titokban öregmama is azonos velem. De ezt nem mondjuk el senkinek, úgyis tudják. Van egy saját nyelvünk is, azon világba kiálthatjuk, nem fogják érteni. És most itt van ez a két viszonylag fiatal ember, akik belegyalogolnak az azonosságba, a miénkbe, amihez még nekik sincs közük. Be kellett bújnom melléjük az ágyba. Idegennek érzem magam.
            Ne izegj-mozogj már, Petike, szólnak rám, közben fölülnek, a három pohár kézbe kerül. Na, ebből megint kihagytak. Elsírom magam: Én már sohasem mehetek haza?
            Ez a kérdés engem lep meg a legjobban. Talán nem vagyok itt otthon? Talán nem itt vagyok otthon? Csak nem kell egyszer ezekkel innen elmennem?
            A fiatal nő, aki állítólag az anyám, de én nem emlékszem rá, bár állítólag pár hete is itt voltak, szintén elsírja magát. Nagyapám röhög. Az apám, ez a gyerekarcú fiú, ez az éppen csak férficske, zavartan bámul a világba, nem nagyon tudja, hol a helye (ahogy elnézem, előző életemben alighanem jó emberismerő voltam), egy hajtásra lenyeli a bort, beleremeg. Ezt megérzem a takaró alatt.
            Az utcán egy szekér megy el nagy zörögve. Húsvét van, azt mondják, az egy ünnep, azt mondják, de a világ ilyenkor ünnepekkor annyira felfordul, hogy elhatározom, nem szeretem az ünnepeket.
            Nem azért nem jöhetsz haza, mondja az anyám (fogadjuk el az elnevezést, bármennyire röhejes is), mert nem szeretünk. Úristen, ez válaszolni akar erre a kérdésre, amit igazából nem is én mondtam, nem tudom, honnan került elő, még ha az én számat hagyta is el. Nem nagyon szeretem különben se azt a szájat. Avval kell a húst enni például, amit utálok. Jaj de utálok húst enni! Most meg azt mondja: Nem, ti nem szerettek engem! Anyám sír. Szegény. Kezdem megsajnálni. Vagy megszeretni. Elég aranyos. Apámtól félek. Ő túl fiatal. Olyannak kéne lennie, mint nagypapa.
            Ne törődjetek a gyerekkel, mondja ő bölcsen, megint tölt apámnak és magának. Tudom, hogy igaza van. Nem kell a számmal törődni. Hadd beszéljen. Engem nem zavar, hogy itt kell éljek. Állítólag ők, a szüleim valamiféle fővárosban laknak. Na ha az a főváros, akkor ez a főfalu. Még jó. Hiszen itt van a világ közepe. Az persze nem fődolog, de mégis. Anyám tovább szipog, egy könnye rápottyan a kezemre. Micsoda rémes sós érintés. De milyen ismerős is. A tenger! Megvan, előző életemben valami közöm volt a tengerhez. Kalóz voltam? Vagy cápa. Esetleg tengeri csillag? Anyám kipattan az ágyból, kiszalad a hideg szobából.
            Te hülye, néz rám az apám, gyorsan anyám után indul. Egyedül maradtam az ágyban. Bár a szaguk meg a melegük még itt van. Úgy teszek, mint akit nem zavar. Gyorsan behúzódok a takaró alá. Szerencsére a párnán nagyapám fejének szagát érezni, amit nagyon szeretek.
            Gyerekek még, kacsint rám nagyapám, kimegy a szobából, de a két félig ivott pohár, anyám és apám szájnyomával az éjjeliszekrényen marad, ahova dühösen lecsapták őket. A két pohár között egy csepp bor remeg. Nem lehet tudni, melyikből pottyant ki. Valóságos kis aranygömb. Belenézek, és a feledés elárad az agyamon. Nem tudok róla, hogy vannak szüleim. Nem tudok róla. Közel hajolok, a nyelvem a csepphez érintem. De ahogy eltűnik, az egyik pohár felbillen, és a bor a fejemre ömlik. A hajam beszívja, nem hagyja kiloccsanni, nem hagyja rendetlenséget csinálni a szobában. A hajam olyan erővel szívja be a száraz, tiszta italt, hogy szinte ugyanabban a pillanatban álmodni kezdek, anélkül hogy elaludtam volna. Nagyapám visszajön, megsimogatja a fejem. Ezennel megkeresztellek, mondja, amikor megérzi a nedvességet a homlokomon. Megkeresztellek a szabadság, egyenlőség és testvériség nevében, mondja. Nem vagyok biztos benne, hogy áldásnak vagy átoknak szánja, és ha annak, akkor nekem szól-e. Nekem talán áldás, de inkább vicces, a külvilág felé pedig átok, egész biztos, hogy átok. Vicc ez is, de lassan mégis hatni fog. Bár addigra én talán már föl is növök.
            Nem emlékszel rájuk, ugye?, néz rám nagypapa éleslátóan. Most dőlj vissza, korán van még! Mire felébredsz, elfelejted ezt az egészet.
            Azonnal elterültem a párnán, és hagytam, hogy a bor szaga egyre mélyebbre ivódjon az emlékezetemben.

Vissza a tetejére