I will survive
Arcát céklalével kente be, hogy szép piros legyen. Nem tetszett a tükörbe nézve, hogy olyan betegesen sápadt. Ivott is két decit, ahogy kedvenc női magazinjának egészségrovatában olvasta. Vashiánya volt, meg mindenhiánya. Első emeleti albérleti szobájába sehonnan se sütött be a nap. Se keletről, se délről, se nyugatról. Régi vágya volt, hogy beköltözzön a belváros szívébe, ahol minden közel van. El kéne menni valami napsütéses helyre, jutott eszébe. A kollégái is mondták már neki. Valami napsütéses Sz betűs olasz szigetre gondolt, mint Szardínia, Szicília, ahol az elbaltázott életű amerikai elvált nők meg szokták találni a boldogságot.
Elővette a vásznat és az ecseteket. Azt a képet akarta megfesteni, amit gyerekkorában a Balatonon, amikor az anyja elutasította és megalázta. Azt mondta, hogy itt jön a művésznő. A képet akkor nem mutatta meg senkinek, összegyűrte, a szájába rakta és megette. Nagyon bántotta, hogy beszólt az anyja, de egyébként a képről azt gondolta, hogy unalmas. Aztán többé nem rajzolt és nem festett. Harmincöt évvel később vett újra ecsetet a kezébe terapeutája javaslatára. Az volt a feladat, hogy fesse meg ugyanazt a képet, amit akkor, de ne legyen unalmas. Elkezdte, de nem ment. Valahogy nem akart működni festékkel. Elővette a szenes dobozt, kicserélte a vásznat papírra, és elkezdte szénnel, jó nagyban, vastag vonalakkal. Sötét kép lett, de semmiképp nem unalmas. Valami szigetre vágyott. Bevillantak a képek. Hová is? Szardínia, talán. Felnyitotta a laptopját, és képeket nézett Szardíniáról. Rákattintott a Youtube-on az I will survive című számra. A hétvégi bulin is arra bőgte el magát. Most igyekezett nem bőgni, inkább igazított egy kicsit a rajzon. Ez a gyász időszaka, jutott eszébe a pszichológusa mondata. Ő meg elhitte, és úgy is viselkedett, mint aki gyászol. Felvett egy fekete pólót magára. Tükörbe nézett. Nem tetszett magának. Még vizes volt a póló. Betűk voltak rátapadva. Egy könyv betűi. Kedvenc könyvéből, amit a kádban olvasott, bekeveredett a ruhák közé, és kimosta. A könyvből szabályos gombóc lett a mosógépben. Mint egy nagy mosódió. Gurítani lehetett. A lapok foszlányai meg rátapadtak a pólójára. Szavak, szófoszlányok, betűk. Odaállt a tükör elé, és leszedegette a betűket, és mondatokat rakott ki a pólójára. Aztán elkezdte elolvasni a kirakott szavakat. Tizenkét év házasság. Sok külön buli. Szétfejlődés. Pszichológus. Kineziológia. Hangkiáramlás. Jóga. Hangtálterápia. Párterápia. Ezután röhögni kezdett. Eszébe jutott az utolsó párterápia, ahová egyedül ment, mert a palija már nem kísérte el. Egyedül ment, mint ahogy egyedül ment végig azon a tizenkét éven, ami nagyrészt abból állt, hogy ültek egymás mellett esténként, és úgy érezte, hogy megöli az unalom, hogy elmegy mellettük az élet. A pali meg a szociológusok nyugodtságával ült, őt nem érdekelte az elmenő élet. Őt csak a saját nyugalma érdekelte, hogy abból ne zökkenjen ki. Az ő fejében is volt egy kép. Ül egy körtefa alatt valahol nagyon vidéken egy rizlingfröccsel a kezében, és a mohás kérgű körtefa alól a szomszéd falu tekebajnokságát szervezi. Így telt el az a tizenkét év. Azt hitte, ha sokáig csinálja kitartóan, jó lesz. Aztán jött Kuba, a végső szétfejlődés. Ő meg egy héttel utána rákacsintott arra a csupa dinamizmus, csupa intelligencia fagottos fickóra, abban a táborban, amit daganatos gyerekeknek szerveztek, és ahol mindketten önkénteskedtek. A vértolulás rövid volt, intenzív, de arra elég, hogy felrobbantsa a csendes estéket. A válás rövid volt, és még abban a pillanatban kapták el, mielőtt meggyűlölték egymást. Közös lakásukat kiadták, kibéreltek Budapest távoli pontjain két külön lakást. A volt férj a nyugalmas kertvárost választotta, a lány meg a bulinegyedet. Arcáról kicsit lekopott a céklalé. Eszébe jutott, hogy a csomagolópapírt is, amire rajzolt, bekeni céklalével. Bekente. Lila-fekete lett. Hullámos a nedvességtől. Semmiképp nem unalmas. Megint berakta az I will survive-ot. Elbőgte magát. Meggyújtott egy ópiumillatú füstölőt. A szavakat leszedte magáról és a sötét tónusú szénrajzra ragasztotta úgy, ahogy magán kirakta. Nézte a vastag papírt, hogy hova illene a könyvlabda. Közben meg nevetett, bőgött, nevetett, bőgött. Szélsőséges volt, mint gyerekkorában. Végtelenítve ment az I will survive. Várta, hogy besüt a nap az ablakon, de tudta, hogy soha nem fog besütni, nincs olyan szög, ahonnan a nap oda besütne. Eszébe jutott a sziget. Nem Szardínia, inkább Santorini. Az nem is olasz, de nem számít. Talán egyszer. Fogta a laptopját, és lement dolgozni a 400-ba, hogy ne őrüljön meg egyedül.
Vissza a tetejére