Tortúra


Nagy várakozással tekintek a következő egy óra elé. A pszichológusom az előbb fejtette ki, hogy jól haladunk a terápiában, és „hála a közös erőfeszítéseinknek, kedves Zoltán, hamarosan úrrá leszünk a magánéleti problémáin”.
Dr. Novák magas, széles vállú, napbarnított férfi; homokszínű, könnyű lenvászon öltönyt visel, kék inggel; a belvárosban van a rendelője; írt egy könyvet a nőkről, A női energiák címmel, és egy másikat a férfiakról, A férfienergiák címmel; van egy saját tévéműsora, a Tortúra, melynek magam is lelkes nézője vagyok. Dr. Novák stílusa kétségkívül egyedi: a nézők nem kis derültségére gyakran üvöltözik a szereplőkkel, verbálisan megalázza őket, akik ilyenkor elsírják magukat, vagy csak egyszerűen összeomlanak dr. Novák gondolatainak súlya alatt. A pszichológusom módszerei drasztikusak. „Könyörtelenül szembesítem ezeket az embereket a valósággal, és ezt nem mindig könnyű elviselni. A valóság mindig brutális”, magyarázta egy tévéinterjúban a szokatlan terápia lényegét, amelyet a vitathatatlanul nehéz sorsú embereknél alkalmaz. „Szétszedem, apró alkotórészekre bontom a személyiségüket, és aztán lépésről lépésre újra összerakom őket”, válaszolta a riporter további, a módszerének lényegét firtató kérdésére. A legutóbbi adásban, amelyet természetesen ezúttal is az elejétől a végéig megnéztem, egy középiskolai tanár – dr. Novák szavaival élve: „a páciens saját szubjektív szempontjából ugyan egyedinek tűnő, devalójában nagyon is átlagos” – esetét dolgozta fel. A Dezső névre hallgató férfi, aki szemmel láthatóan nem tudná megfizetni a pszichológusom hatvanezer forintos óradíját, egy tizenhét éves tanítványával előbb megcsalta, majd ugyanezen hölgy kedvéért el is hagyta a feleségét. Az egykor szépreményű tanár – akit azóta a történtek miatt, súlyos etikai vétségre hivatkozva, kirúgtak az állásából – hosszú percekig el-elfúló hangon azt bizonygatta, hogy biztos az érzéseiben: „el kívánok válni a feleségemtől, és Jázminnal akarok egy új, szebb és boldogabb életet kezdeni.” De hiába a sok fogadkozás, a szép remények és a mesés álmok, dr. Novák időről időre közbeszúrt kérdései után világossá vált számomra, hogy Dezső ezen elhatározása korántsem áll szilárd alapon – sőt a bizonytalan válaszokból arra következtettem, hogy a váláshoz szükséges végső döntés meghozatalához a pszichológustól vár megerősítést, amit majd menlevélként lobogtathat mások előtt.
Miután dr. Novák röviden ismertette Dezső és Jázmin esetét, aztán végighallgattuk az egykori tanár gyakran önmagának is ellentmondó magyarázkodását, amelyet csak még jobban összezavartak a pszichológus keresztkérdései, dr. Novák kijelentette: „Ideje tiszta vizet öntenünk a pohárba! Nem gondolja, kedves Dezső?”
Az ijedten pislogó férfi válaszát meg sem várva dr. Novák így folytatta: „Segítek megvilágítani a helyzetét, kedves Dezső, persze csak ha nem bánja. Végül is azért vagyok itt, nemdebár?”
„De”, felelte reménykedve az egykori tanár. „Köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy segít”, hálálkodott.
„Majd meglátjuk, kedves Dezső, hogy lesz-e oka hálára, s ha igen, akkor mit is köszön majd meg nekem”, hűtötte le dr. Novák az egykori tanár lelkesedését, aztán immár a tárgyra, vagyis „Dezső helyzetének megvilágítására fókuszálva” az egykori tanár felé fordult: „Vegyük először az önök közötti korkülönbséget, kedves Dezső, már ha nem probléma!”
„Parancsol?”, kérdezett vissza az egykori tanár, mint aki egy rossz álomból ébred. De dr. Novák nem pazarolta a drága adásidőt a magyarázkodásra. „Dezső, ez testvérek közt is húsz év! Belegondolt ebbe?” Nem, Dezső nem gondolt bele ebbe, legalábbis semmi jelét nem adta ennek. Meredten bámult maga elé. Szerintem csak a fiatal punci járt az eszében. Válasz híján – mert Dezső szánalmas, alig érthető motyogását a szerelemről én semmiképpen sem nevezném elfogadható válasznak erre a lényegre törő kérdésre – dr. Novák újabb kérdésekkel sorozta meg az egykori tanárt: „Ismer akár egyetlen menő DJ-t? Mert fogadok, hogy Jázmin ismer jó néhányat!” A kérdés – ahogy az előző is – válasz nélkül maradt, és a pszichológus, akár egy keselyű a haldokló állat felett – bele-belekapva a húsába –, körözött tovább.
„Kygo, Don Diablo, Tiesto, Robin Shulz”, sorolta egy papírlapról, „mondanak magának valamit ezek a nevek?”
„Nem”, nyüszítette Dezső. Fogalma sincs – ahogy egyébként nekem sem volt, és ez kissé kényelmetlenül érintett, igaz, én nem egy tizenhét éves kamasz lánnyal akartam új életet kezdeni –, hogy kik vagy mik ezek, vallotta be síráshoz közeli hangon.
„Nem”, ismételte meg az egykori tanár válaszát dr. Novák, aztán elégedetten hátradőlt a székében. „Hát persze hogy nem.”  
Rövid csend következett, amelyet a pszichológus tört meg. „Hát kell ez magának, Dezső?”, csóválta a fejét rosszallóan. „Amikor a Balaton Soundon a tuc-tuc zenétől félig megsüketülve, a tömegben bolyongva keresi Jázmint, aki éppen valamelyik DJ lakóbuszában afterpartizik, ki tudja, kikkel és ki tudja, mit csinál, akkor már késő lesz, Dezső!”
„Mire?”, kérdezett vissza a foteljében szinte már magzatpózba összekuporodó tanár. „Mire lesz késő?”
„Hogy mire, kedves Dezső?”, tette fel csupán a hatás kedvéért dr. Novák is ugyanazt a kérdést, és rögtön meg is válaszolta: „Hogy szembenézzen a valósággal, és felhagyjon az álmodozással, kedves Dezső.” Ezt már szinte tárgyilagos hangon mondta, nem is az egykori tanárnak, inkább a közönségnek és a tévénézőknek címezve.
 
Kezdés gyanánt elmesélem az előző éjszakai álmomat dr. Nováknak: Többször kimegyek, aztán bemegyek ugyanabba a szobába, ahol a feleségem és a gyerekeim mellett egy néger komornyik is tartózkodik. Sem Szilvia, a feleségem, sem a két fiam nem szól hozzám. Velük ellentétben a komornyik minden alkalommal, amikor távozom vagy éppen megérkezem, köszön, és szertartásszerűen meghajol hozzá.
Dr. Novák érdeklődését nem kelti fel az álom, unott arccal előbb lejegyez valamit egy füzetbe, aztán megkérdi, hogy mostanában néztem-e horrorfilmet.
– Nem – felelem meglepetten, mire a pszichológus bólint, s miután megint
beír valamit a füzetébe, ezzel a váratlan kijelentéssel lep meg: – Kedves Zoltán, az elmúlt időszak közös munkája alapján az a határozott véleményem alakult ki önnel kapcsolatban – itt egy pillanatra megáll, és tetőtől talpig alaposan végigmér, mintha ma látna először –, hogy nem lenne szabad elválnia.
– Pardon! – kérdezek vissza rövid, említésre sem méltó csönd után, mialatt úgy érzem, hogy az idegeim, akár a túlterhelt vezetékek a falban, menten kiégnek. Nem értem, miért mondja ezt. Annak idején éppen azért választottam dr. Novákot, mert több tévéműsorban és újságcikkben úgy vélekedett, hogy a magánéleti válságra néha nincs más megoldás, mint „egyszerűen el kell válni, és kész”. Dr. Novák, ahogy ezt különféle fórumokon többször is kifejtette, váláspárti, méghozzá radikálisan váláspárti. „Van úgy, hogy nincs más választásunk, mint visszavenni a szabadságunkat! Minden embernek elidegeníthetetlen joga van a boldogságra! Mindent és mindenkit, aki vagy ami köztünk és a boldogságunk közé áll, félre kell söpörnünk!”, közölte szinte üvöltve, ellentmondást nem tűrő hangon, akár egy jakobinus forradalmár a lángba és vérbe borult Párizsban egy guillotine emelvényéről, vagy Hitler a Szovjetunió megtámadásakor a Reichstagban. „A kedves nézők ne habozzanak, ha kell, vegyék vissza a saját életüket, ne osztozzanak rajta érdemtelenekkel!”, biztatta a televízió előtt ülőket a válásra. Ekkor gondoltam azt, hogy ő az én emberem. Ha valaki, akkor dr. Novák segít, hogy elhatározásomat – elhagyom a feleségemet, és magam mögött hagyva a kiégett házasságomat, új, immár teljesebb életet fogok élni – valóra váltsam. Bevallom, nem könnyű kerek negyedszázadnyi házasság és annyi – legalábbis kezdetben – szép élmény és persze két gyerek után – még ha már fel is nőttek – búcsút mondani a feleségemnek. Hogyan kezdjek bele; hogyan mondjam el neki anélkül, hogy megbántanám; egyszerűen csak tényként közöljem vele, hogy kész, vége, köszönöm szépen, de holnaptól már nem lakom itt. Vagy próbáljam meg elmagyarázni elhatározásom mozgatórugóit – tépelődtem magamban –, hátha így megérti és könnyebben elfogadja a döntésemet, és akár még barátok is maradhatunk. Persze ha a második, kétségkívül humánusabb megoldást választom, tudtam, hogy kénytelen leszek őszintén feltárni előtte a döntésem okait. Nem voltak illúzióim, tisztában voltam vele, hogy ebben az esetben nehéz beszélgetés elé nézek. Szembesítenem kell a feleségemet – ahogy azt dr. Novák is teszi a pácienseivel – a könyörtelen valósággal: minden bajunk forrásával, a hosszú éveken át lassan halódó és vagy tíz éve („hosszan tartó betegségben, melyet csendes alázattal viselt”) kihunyt szexuális életünkkel.
– Az a határozott véleményem, hogy önnek nem szabad elválnia – ismétli meg dr. Novák, kirántva merengésemből.
– De miért? – kérdem erőtlen hangon. Alig vagyok magamnál, nehezen veszem a levegőt. Dr. Novák sokkolt az előbbi kijelentésével.
– Maga ötvenéves, igaz? – kérdi válasz helyett a pszichológus, és közben sokatmondó pillantást vet rám.
– Igen.
– A hölgy pedig huszonkettő – folytatja ugyanazon a hideg, tárgyilagos, már-már unott hangon dr. Novák.
– Igen.
– Tehát amikor ön hatvan lesz, akkor… – elakad egy pillanatra. – Alexandra – segítem ki. – Igen, igen – legyint –, akkor Alexandra még csak harminckettő. Jól mondom, ugye?
– Igen – felelem immár harmadszor, akár egy robot. Nem tudom, dr. Novák hova akar kilyukadni, hisz mindezt régóta tudja. Már a terápia kezdetén közöltem vele, hogy a válásom oka kihűlt szexuális életünk mellett „egy varázslatos fiatal lány, akit ugyan csak nemrég ismertem meg, de minden idegszálammal érzem, hogy vele, annyi év után, végre újra teljes életet tudnék élni”. Dr. Novák akkor ezt egy biccentéssel vette tudomásul, és nem tett megjegyzést Szandra életkorára vagy személyére. Közismert tény, hogy dr. Novák háromszor vált el és nősült újra – valamennyi esetben egyetemi tanítványát vette feleségül. Joggal reménykedhettem benne, hogy nem ítéli el, sőt sorstársként egyenesen megérti a helyzetemet, és ezért sem tartja fontosnak, hogy kitérjen a Szandra és köztem meglévő korkülönbségre, amely – persze csak mások esetében – kétségkívül hordozhat magában némi kockázatot.
– Eddig tiszta sor, önök közt huszonnyolc év a korkülönbség – összegzi az eddig elhangzottakat a pszichológus. – Tíz év múlva adva lesz egy hatvanéves férfi – folytatja egy láthatatlan pontra fókuszálva a hátam mögött – merevedési problémákkal.– Enyhe mosolyt vélek átsuhanni az arcán. – De persze a Viagra sokat segít – veti oda mintegy mellékesen –, és egy harminckét éves virgonc nő. Még mindig jól látom a helyzetet, ugye, kedves Zoltán?
– Hát én is tudom, hogy ez azért nem ennyire egyszerű… – kezdenék bele, hogy elmondjam, annak ellenére, hogy most múltam ötven, egyáltalán nem érzem öregnek magam. Jó, nem bírok már annyit, mint fiatalkoromban, de Szandra nem is várja el ezt tőlem. Amikor a tükörbe nézek, egy sármos, itt-ott talán már őszülő hajú, de öregnek semmiképpen nem mondható férfi arca néz vissza rám. Egyébként is, okoskodtam tovább magamban, ha igaz – és mért ne lenne az, hiszen a női és divatmagazinok, a Playboy és számtalan tévéműsor ezzel van teli –, hogy a negyven az új húsz, akkor logikus következtetés, és ebben a pszichológusom is igazat kell hogy adjon nekem, hogy az ötven az új harminc. Ebből pedig az következik, hogy a hatvan az új negyven. Ha innen nézzük, akkor egyáltalán nincs okom aggodalomra, hiszen még nyugdíjas koromban is csak a negyvenes éveimet taposom majd, ami valljuk be, egy férfi életének legszebb, legkreatívabb és legtermékenyebb időszaka. Követve ezt a világos és logikus gondolatmenetet, kizárt dolognak tartom, hogy akár most, akár az általam annyiszor és oly élénken elképzelt, Szandrával közös szép és idilli jövőben ez az immár nevetséges (sokak szerint kifejezetten egészséges) korkülönbség gondot okozna nekünk. Sajnos az érveimet esélyem sincs dr. Novákkal megosztani, mert a pszichológus rögtön közbevág:
– Ötven meg tíz az hatvan, nemdebár, kedves Zoltán? – szegezi nekem a kérdést, de én olyan kába vagyok, mint az a bokszoló, akinek az előbb vittek be egy megrendítő ütést, meg egyébként is a válasz annyira nyilvánvaló, hogy feleslegesnek érzem, hogy megszólaljak. Dr. Novák, látva tanácstalanságomat, gúnyos hangon így folytatja: – Ehhez az egyszerű számtani művelethez talán nincs szükség számológépre, de szívesen adok magának egyet, ha úgy gondolja.
– Nem, nem szükséges – motyogom, magam is meglepődve, hogy értelmes emberi szó hagyja el a számat. Most már hosszú másodperceken keresztül olyan vagyok, mint az a bokszoló, akit megfogott az a bizonyos megrendítő ütés; az ellenfele a sarokba szorítja, és már csak arra futja az erejéből, hogy a gongszóig rogyadozó térddel, az arca elé tartott kesztyűvel megpróbálja állni riválisa rázúduló ütéseit. Végül mégis erőt veszek magamon, és kitáncolok a képzeletbeli ring sarkából.
– Ki fog tartani mellettem, bármi történik is – jelentem ki határozottan.
– Biztos ön ebben?
– Természetesen – vágom rá szinte ösztönösen.
Szandrával a korkülönbségről eddig még nem beszéltem – nem akartam az ördögöt azonnal a falra festeni –, de az az őszinte, gyermeki szeretet, amellyel megismerkedésünk óta csüng rajtam, már ilyen rövid idő után is meggyőzött róla, hogy olyan tökéletes párt fogunk alkotni, amelyen nem fog az idő.
– Hát maga tudja, kedves Zoltán – mondja erre mintegy válasz gyanánt dr. Novák. – Maga tudja. – Ezen a sejtelmes hangon annyira meglepődöm, hogy rögtön el is veszítem az imént visszanyert magabiztosságomat.
– Miért, maga nem így gondolja?
Nem válaszol, helyette más irányba tereli a beszélgetést.
– Engedje meg, hogy eloszlassak egy alapvető félreértést, kedves Zoltán. Az élet nem végtelen lehetőségek sora.
– Nem? – kérdezek vissza hülyén.
– Nem bizony – mondja mintegy jóváhagyólag dr. Novák.
Hosszú, mély és hideg csönd telepszik közénk, amelyet végül ő tör meg: – Itt van például a gyerekkérdés – mondja, de nem folytatja, leveszi a szemüvegét, és egy barna szarvasbőr törlővel akkurátusan tisztogatni kezdi.
– Mi van a gyerekkel?
– Gondolom, a párja…
– Alexandra – vetem közbe.
– Igen, igen – pillant föl a szemüvege tisztogatásából –, szóval Alexandra bizonyára szeretne gyereket.
– Ö… – dadogok –, igen… legalábbis feltételezem. – Rövid szünet után újra én: – Azt hiszem, igen.
– Szóval igen? – szegezi nekem a kérdést dr. Novák, miután visszateszi az orrára a szemüvegét.
– Igen – felelem megadóan, mert a barátnőm már tényleg felvetette, hogy szeretne egy közös gyereket. Egészen pontosan ezt mondta: „Zoltán, ne várd el tőlem, hogy lemondjak a gyerekről csak azért, mert neked már van kettő. Értsd meg, én nem tudok gyerek nélkül élni.” Megértettem. Azonnal megértettem, hogy ha nem akarom elveszíteni Szandrát, gyereket kell csinálnom neki. Ezt eddig nem említettem dr. Nováknak. Üzletember vagyok, racionálisan látom és élem az életem. A gyerekkérdésre is úgy tekintek, mint egy nagy és fontos projektre – de ez mégiscsak jövőbeli terv, s mivel még csak a körvonalai látszanak, ezért igyekszem inkább a jelen problémájára, a válásra koncentrálni a szeánszainkon.
Vallomásom hidegen hagyja dr. Novákot. Kifejezéstelen vagy inkább megvető tekintettel hol rám bámul, hol meg unottan kapirgál egy láthatatlan piszokfoltot a fotel karfáján.
– És azon elgondolkodott már, kedves Zoltán, hogy mivel megy a gyereke ballagására? – folytatja dr. Novák a vallatásomat. – A legjobb esetben is hatvannyolc lesz, mire felnő az a gyerek. Talán tolókocsival megy a ballagásra?
– Na, de kérem! – jajdulok fel, de csak ennyi telik tőlem, mert dr. Novák, akár egy megvadult bokszoló, tör előre: – Oxigénmaszkban?
Egyre kínosabb.
– Tizenkilencre lapot húz, Zoltán? – záporoznak dr. Novák ütései, és már védekezni sincs erőm. – Hogy fog maga a fiával focizni, Zoltán? – Egy ütem kimarad. –Válaszoljon! – üvölt rám. Úgy érzem magam, mint akire rászámoltak.
– Nem tudom… – vallom be, mert tényleg nem tudom a választ. Hirtelen nagy-nagy szomorúság fog el, és teljesen elerőtlenít. Az ölembe ejtett ökleimet bámulom.
– Maga kétszázhússzal száguld a szakadék felé! – üvölt rám a fotelből előrehajolva dr. Novák. Az orrunk majdnem összeér. Különös erővel csap meg parfümjének illata.
– Felelős embernek tartja magát, tanácsokat ad másoknak, hogy ide vagy oda fektessenek be, ezt vagy azt a részvényt vegyék meg, és még erre az egyszerű kérdésre sem tudja a választ – folytatja most már kijelentő módban, mintegy tényként rögzítve tökéletes csődömet, aztán hátradől a fotelben, és még ennyit tesz hozzá: – Gratulálok.
Minden egyes szó, amit kinyögök, fizikai fájdalommal jár.
– Mégis mit javasol, mit tegyek?
– Hogy mit javaslok? – ismétli meg a kérdésemet dr. Novák, és rögtön válaszol is rá: – Azt javaslom, hogy nézzen végre szembe a valósággal, és hagy-jon fel az ál-mo-do-zás-sal, kedves Zoltán!
Fullasztó csönd telepszik közénk, épp elég arra, hogy elgondolkozzak a szavain. Hosszú percek telhetnek el ebben a bénító némaságban, amíg végre felfogom, mit is mondott, de képtelen vagyok tiltakozni ellene, vagy akár csak szólásra nyitni a számat.
Végül dr. Novák töri meg irracionálisan hosszúra nyúló hallgatásunkat: – Hmm, úgy látom, lejárt az időnk.

Vissza a tetejére