Az én időm


– Az én időmben nem voltak ilyen döglesztő nyarak! – borízű hang odalentről. A bejárat mellett kijelölt dohányzóhelyen mindig ücsörög néhány lakó, fölszivárog a füst, és harsog a sok hülye duma. Ez a legszarabb itt, gondolja T. V. nyugdíjazott gimnáziumi tanár. A legjobb pedig a pöttöm terasz, melyre néha még csöpörgő esőben is kiül a két nádszék egyikére. Elszúrtam… magasabbra kellett volna költöznöm, állapítja meg újra és újra. Volt eladó lakás a kilencediken is. Azért választotta ezt a másodikon, hogy haza tudjon jönni, ha a lift lerohad, ami a házgondnok szerint gyakran megesik (és tényleg).
Amíg T. V. tanított, a diákjai Gandhinak becézték, soványsága, tojásdad tar feje és kerek szemüvege miatt. Hiába ment másik iskolába, ragadványneve elkísérte. Valószínűleg annyira találó, hogy az ottani gyerekek szintúgy kitalálták. Idővel a kollégái is így hívták. A feleségének – isten nyugosztalja – megtiltotta.
Ül Gandhi a végtelen jelenben, nagyon is véges lakása pici teraszán, vasárnap délután. A tízemeletes épület a néhai szovjet házgyárak jellegzetes terméke, kívülről olyan, mintha sűrű kavicseső hullott volna a szürkés burkolóanyagba. Ő két éve költözött ebbe az egy plusz fél szobásba, de máig sem sikerült megszoknia, hogy ez az otthona. Egész életét Budapest hetedik és a nyolcadik kerületében töltötte, öreg bérházakban, leszámítva első tizennégy hónapját, addig Pécelen lakott a szüleivel, akik az ottani középiskolában tanítottak mind a ketten. Az ostrom alatt a családi házat telibe találta egy eltévedt tüzérségi lövedék, neki azt mondták, akna. Ezt gyerekként sokáig nem értette, úgy tudta, az aknákat a földbe dugják, aki odalép, szétrobban, de aztán meséltek neki az aknavetőkről.
Ők négyen (öccséről még nem esett szó) a robbanást a kert végében ásott borospincében élték túl, melynek rézsútos fedeléről az összes cserepet leszórta a légnyomás. Néhány hétig rokonoknál húzták meg magukat, utána az apjának sikerült szereznie egy elhagyott szoba-konyhát a Salétrom utcában. Onnan küzdötték magukat mindig picivel nagyobba, amíg végre mind a két gyereknek lett külön szobája – sajnos ez idő tájt költöztek el mind a ketten hazulról, immár a Síp utcából.
Odáig növekedtek a lakások, akkor a magunk erejéből kezdhettük újra, gondolja Gandhi a teraszán. Parányi albérletek, majd kicsi saját lyukak. Gandhi testvére a rendszerváltozás után húzott néhány sikereset, félvezetőket gyártott, bármit is jelentsen ez. Budaörsön vett háromszintes villát, a kertben babszem formájú úszómedencével. Gandhi szívből irigyelte az öccsét, aki az okosnak számított a családi szereposztásban, míg ő a szorgalmasnak. Ám azután az okos csődbe ment, a házát elvesztette, a feleségét is, a fia, akiből zsenit akart nevelni, motorbaleset áldozata lett, amit az öcs nem tudott földolgozni, s öngyilkos lett, három doboz altatóval.
Gandhi viszont legnagyobb csodálkozására egészen jól boldogult, német–magyar szakos lévén, jól fizető magántanítványokat fogadott, míg a felesége körkötőgépen pulóvereket készített butikok számára. Háromszoba-személyzetis, tágas tanácsi bérlakásra tettek szert, nagy fürdőszobával, amelyben toalettcsésze is volt, meg még plusz külön vécével az előszobában. Itt nem kellett sorban állni, mint gyerekkora otthonaiban.
A rendszerváltozás táján az állam sokévi részletre eladta nekik ezt az ingatlant. Két lányuk jól tanult, elvégezték a vendéglátóipari főiskolát, egyikük szállodában, másikuk étteremben kapott állást. Aztán férjhez mentek, és elköltöztek.
Kezdődik megint, gondolta Gandhi, az élet örök körforgás. De miért kell ismételni a sémákat?
Berendezkedett rá, hogy a feleségével töltik be a három helyiséget és a személyzetit, utóbbiból vendégszobát csináltak, ha valamelyik lányuk náluk akarna éjszakázni. Erre idővel sor is került, amikor a két lány elvált, de csak néhány hétre vették igénybe a szülői szállodát, hamar megoldották a sorsukat, módos férfival kötve újabb házasságot.
A baj ott kezdődött, amikor Gandhi feleségének a mellében nőtt valami. Túl későn ment mammográfiára. Borzalmas szenvedéssel töltött kilenc hónap után temették el. Gandhit kevéssel ezután nyugdíjba küldték. Ődöngött a számára túlságosan nagy lakásban, azon tűnődve, mi értelme van még a létezésének. Arra, hogy önkezével vessen véget neki, az öccse emléke miatt nem tudta magát rávenni – látta a megmerevedett holttestet. Szörnyű volna, ha a két lányának ezen kéne keresztülmennie.
Akkoriban romlott el a kisebbik lány újabb holtomiglan-holtodiglanja, a válás még rosszabbul sikerült, mint a házasság, és Gandhi meghirdette a Bacsó Béla utcai lakást. Talán jobb lesz itt hagyni az emlékektől gőzölgő falakat, és a mindenütt kísértetiesen recsegő parkettát. Egyszobás elég, gondolta, aztán mégis olyat választott, a harmadik kerületben, amelyikben volt még egy fél, hátha valamelyik lány újra az ő vendégszeretetére szorul. Unokát nem szültek neki, isten tudja, miért.
A lányok azonban túl magasan hordták az orrukat a házgyári félszobához. Gandhi az ingatlan eladásakor kapott pénz jelentős részét nekik adta, remélte, legalább hálából gyakrabban látogatják, vagy többször hívják meg magukhoz. Csalatkoznia kellett. Nem volt szükségük rá.
Így tehát most ül Gandhi a falatnyi betonteraszán, szagolja a fölszálló dohányfüstöt, és hallgatja a locsogást. Egyik cigarettázót sem ismeri, noha azok többször fölintettek neki. Folyamatosan változott a lenti csapat. Egy magas férfi beszédes mozdulatokkal gyufát kért kölcsön, Gandhi ledobta neki a skatulyát. Az illető kosárlabdás lendítéssel kapta el, s ügyesen visszahajította, amit ő viszont elvétett, a szomszéd teraszra pöckölődött a gyufa. A magas mutatta, hogy majd bead egyet, Gandhi rázta a tenyerét, nem szükséges, van itthon még, amúgy sem dohányzik. Mire az a férfi jelezte, jöjjön le dumálni. Gandhi meg, hogy majd… talán. Semmi kedvet nem érzett ahhoz a társasághoz. Nem mondta ki még magában sem, hogy bunkók, de valami effélét érzett.
A cigizők fecsegtek tovább. Gandhi már megállapíthatta, hogy a póznaszerű férfihoz tartozik a borízű hang. Újra szóba került az eszméletlen hőség, s hogy az ő idejében nem voltak ennyire gatyarohasztó melegek. Augusztus van, bazmeg, mondta erre egy köpcös.
Gandhi negyven és ötven közé saccolta a magas embert. Mit ért azon, hogy az ő idejében? Ez már nem az? Egyáltalán, mire gondolhat? Fénykorára? Volt neki olyan egyáltalán?
És nekem? Hát… talán amikor még megvoltunk mind a négyen a Bacsó Bélában, és a kora esténként zakatoló körkötőgép megteremtette anyagi biztonságunkat. Igen, de az inkább a feleségem fénykora, én feketére dolgoztam magam a nyomdászipari szakközépben, meg kínlódtam a fafejű házi tanítványokkal… a család rabszolgájának éreztem magam.
Közelítsünk máshonnan. Amíg szocializmusban éltem, szar volt… szóltál valamit, ami nem tetszett a fejeseknek, s már ki is rúgtak. Tehát a fénykor nyolcvankilenc után volt – ha volt. De mikor?
Miközben igyekezett kizárni a lentről érkező bárdolatlan megszólalásokat a füléből, a cigarettaszagot pedig az orrából, sorra vette az éveket, egészen mostanáig, fölhelyezve agya elméleti patikamérlegére, olyan műgonddal, ahogyan a feladatait végezte, amíg voltak.
Hiába minden, nem találom az én időmet, gondolta búsan. Jobb ötlete nem lévén, megpróbálta felhívni a kisebbik lányát – anélkül hogy valaha kimondta volna, őt tekintette okosabbnak, mert már gazdasági igazgató volt egy visegrádi szállodában. Ám az nem vette föl. Hamarosan sms-t küldött: Konferencián ülök. Később. Ha sürgős, írj! Na jó, csöppet se sürgős. Hívta a másikat, géphang szólt bele: Ez a szám az előfizető kérésére átmenetileg nem kapcsolható. Akkor jutott eszébe, hogy a nagyobbik lánya Ciprus szigetén nyaral. Elmentek a hőségből még melegebb égtájra… – letörölte verejtékes homlokát a zsebkendőjével. A papírzsepire sose tért át, pedig milyen gusztustalan kimosni ezeket a gépben.
Odalenn a csapat szinte minden tagja kicserélődött, csak a magas férfi maradt. Összeakadt a tekintetük. Az az ember újra intett, hogy Gandhi csatlakozzon hozzájuk. Maga sem értette, miért, de lement. Vitt nekik jégbe hűtött ásványvizet műanyag poharakkal.
Amikor a párás palackot meglátták, üdvrivalgásban törtek ki. Végre egy okos ember, mondta egy zavaros fogazatú, Gandhi-korú tökmag, aki a földszinten lakott. Bekiabált az ablakán, melyet a résre húzott, kitámasztott redőny árnyékolt: Julis, aggyá ki bort!
PET-palackban érkezett a sárgás ital, melyet – ezt Gandhin kívül mindenki tudta – a tökmag maga készített a telkén. Nem volt mód visszautasítani. Savanyúnak érezte, de udvariasságból megitta. Nyomban a fejébe szállt. Ettől felbátorodott.
– Tisztelt uram, hallottam, arról beszélt, hogy az ön… régebben a nyarak… ez mindegy is, szóval… ugye a maga ideje, az életének a fénykora, igen… mikor volt az?
A póznaszerű férfi megfontolta a választ:
– Amikor benne lehettem a kosárlabda-válogatottba, bár csak tartaléknak, majdnem megnyertük az Eb-t… fú de régen volt… azóta én csak igavonó barom vagyok… az igazi nagy fénykorom akkor lesz, ha megöregszek, és nyugdíj, ha ugyan életbe leszek, akkor végre nem kell a hátamon cipelnem az egész rohadt családot… – a mondat végét lehalkította, mert észrevette, hogy a hatodikon kinéz egy asszony.
Aki le is kiáltott:
– Sejtettem, hogy titokban piálni jársz le, te szemétláda! Azonnal gyere föl, megint kivágott a biztosíték!
A magas férfi behúzta a nyakát:
– Búcsúzom, uraim, hív a kötelesség! – elnyomta a cigijét, befordult az üvegezett kapun. Éleset csattant utána.
– Ez van – mondta a tökmag –, még vasárnap se hagyják békibe az embert.
Gandhinak a hallottaktól vagy a rossz bortól fölfordult a gyomra. Itt az idő, hogy kérjek egy szál cigarettát, gondolta, noha kamaszkora óta nem dohányzott.

Vissza a tetejére