A szelf(i) pántextualizmusa, avagy változatok az énszövegekre (Kemény István: Nílus)

Kemény István: Nílus. Magvető, Bp., 2018
 
Kemény István új kötetét négy ciklusra tagolta, amelyben a nyitó- és a záróvers önmagában alkot egy-egy egységet, így ezek jelentősége kiemelten hangsúlyos. A kötet a Dunából ered, és a képversként is mutatkozó Nílus deltájába torkollik. A Rakpartos ballada kétsoros, rímelő felező nyolcasokkal indít, de a kötet egészére nem jellemző a kötött forma, ezen kívül csak néhányban fedezhető fel a szótagok szintjéig ritmizált beszéd. A nyitóvers ötletesen önmegszólító és egyben vallomásos ballada: a beszélő önmagát a sovány és a kövér bölcsre, a könnyűre és a nehézre, vagyis testére és lelkére bontja, hogy megteremthesse a műfajban kötelező párbeszéd szereplőit, amely így az „én szentháromságát” valósítja meg: test + lélek = én vagyok. „Két barátom jó vitézek / nagyrabecsült test és lélek // nem kell értem aggódnotok / kis túlzással boldog vagyok”. Itt az „ők”: a saját teste és a lelke, vagyis – jellemző módon – itt az „ők” is „én” vagyok. A beszélő a „költő”: testének és lelkének eredője „lírai énje”, a „szelf(i)”, és ennek terméke, a kötetük, már kapható. „kirakatban van a könyvük”. Ez magára a most olvasott, kézben tartott gyűjteményre is érthető. A válságba került személyiség depressziós, mert nem termelődik elég szerotonin a szervezetében, amelynek hiánya levertséghez vezet, öngyilkossági gondolatai is vannak. Teste és lelke ezért életmódváltást, futást javasol, ami magával a megváltással ér fel, a fizikai teljesítmény metafizikai tartalommal telítődik. „mi vagyunk az új életed / meghoztuk a régi helyett” (kiemelés tőlem – S. F.). A szükséges balladai kellék homályban hagyja, mi történt pontosan a beszélővel testének és lelkének elválása után: a folyóba veszett-e, amitől maga is tartott – a motívumok ezt erősítik –, vagy a meditációban másodjára is eltűnt, és test nélküli metafizikai létezővé vált. József Attila szemlélődésre okot adó rakodópartja és Arany János tragikus híd-avatása is eszünkbe juthat a Margit híd említésekor. A vers öntükröző módon költői programot is ad: „elkezdtem a napot én is / elképzeltem a feléig”, vagyis délig, miképpen a kötet második ciklusának címe is mondja. Majd többnyire ironikus leltárt készít a látottakról.
A záróvers a nyitó párdarabja, keretbe foglalja a kötetet. Ez is egyes szám második személyben szól, a könyv egészére jellemzően a „szelf” kiterjeszti magát környezetére: a tárgy, a külvilág leírása egyben önmetafora is lesz. „Nílus vagy Egyiptomban, és te / vagy a Nílus Egyiptomban”. Ha a víz visszahúzódik a mederbe, vagyis ha elhagyjuk a szövegből a folyóra vonatkozó utalásokat, az ártérben lírai vallomások maradnak. A beszélő „hullafáradt”, mert időben és térben is nagy utat tett meg: az ősállatoktól eredően hatezer kilométert a deltáig. Maga (a szelf!) is meglepődik, hogy még él, de a vég, a tenger egyre közeledik, ezért összegzi és értékeli életét: ez van, így alakult, jó ez így, úgyse lesz jobb. Erős, szívós, aszkétikus, megbízható, türelmes ember és jó szülő volt, aki megtette a dolgát, most már örülhet is egy kicsit, mert élete „váratlan / meglepetés egyszeri véletlen / csoda”. A költő szerint a szakralitás a csodában jön létre: a vízben, a múltban, a jövőben elmerülő világ egyetlen értelme, értéke, hogy számomra volt, hogy én itt lehettem benne. A csoda motívuma kétszer szerepel csupán, de másik előfordulása is fontos, mert kettős értékszerkezetű létallegória összetevője. „Életed a fogantatástól kezdve autók / Szívverésszerű egymásba rohanása / A rossz látási viszonyok miatt. / Egy csodával határos tömegkarambol / Gyakorlatilag.” (Pokol, autóspihenő, tábla)
A második rész a cikluscím szerint Délig hömpölyög, és tizenöt verset vesz föl, míg a harmadik rész Estig tart, és tizennégy vershordalékot sodor magával. A kötet az ártér költészete: a hétköznapok törmelékei, a költőtársak, az olvasmányok, a versírás, a saját regény szereplője (Patai második éneke), a sivatagi teve és az utalásokban Dante poklának kapuja, továbbá Az ember tragédiájának újabb helyszíne áll a középpontban. A kötet a katasztrófa, az apokalipszis ironikus, olykor cinikus kommunikációja: már nincs mit mondani, csak „Ugyanazt mindig ugyanazoknak. / Mintha ki se nyitnád a szádat”. (Kommunikáció) A versekben ábrázolt világ éppen elmerül, mert elönti a víz, a felejtés, az érdektelenség, a közöny, az idő közömbös múlása. Nincs jövő ebben a világban, miképpen múlt sincs, csak az idegesítő jelen, ami sokat fecseg, de lényegében nem mond semmit. Semmitmondó. „Besötétedik, / kivilágosul.” (Gergelyiugornya, képeslap) Ma sem történt semmi, holott lényegében éppen a semmi történt és történik folyamatosan. Mivel az üresség, a semmi csak valamivel, csak szavakkal, csak képekkel, csak műalkotásokkal mondható el, ezért kell a költőnek valamit és valahogyan írnia, a festőnek festenie. „Lucifer: Na és a célom / mégis mi volt? / Ádám: Mint mindig, annyi csak, hogy / nevetségessé tedd az emberit. Hogy / kortárs művészetet csinálj belőle…” (Helyszínelők vitája, Szűcs Attila képe: Accident by White Ball, 2011)[1]
A posztmodern lényege az immanens indeterminizmus, az önmagából eredő meghatározatlanság. „Egy posztmodern művész, író ugyanabban a helyzetben van, mint egy filozófus: a szöveget, amelyet ír, a művet, amelynek megalkotására törekszik, már nem vezérlik elfogadott elvek és szabályok, már nem ítélhetünk felőle a meghatározó ítélet módján, ismert kategóriákat alkalmazva a szövegre vagy a műre. A szöveg vagy a mű ugyanis éppen ezeket a szabályokat és kategóriákat kutatja.” (Jean-François Lyotard)[2] Mivel a külvilág kifejezhetetlen, ezért csak az a biztos, hogy „én írok”, tehát a szöveg öntükröző, önreflexív, önmagára vonatkozó lesz. Gyakori benne az önértelmező, önmagát meghatározó gesztus. Ugyanakkor az „én” is elbizonytalanodik, mert a modernizmus alapélménye Rimbaud óta: „Nem helyes azt mondani: én gondolom. Úgy kellene mondani: engem gondolnak. ÉN – az mindig valaki más.” (Rimbaud: A látnok levelei, 1871, Somlyó György ford.) Kemény István új kötetének is az a legfontosabb jellemzője, hogy lényegében minden verse önmagát kereső, önmagát meghatározni szándékozó metafora, olykor allegória, idézőjelbe tett példázat, montázsvers. Nem véletlen, hogy a mobiltelefonos korszak új műfajt teremtett, a szelfit, az önfotit, amelynek centrumában az „én” áll. A könyv verses szövegekből szerkesztett szelfigyűjtemény, amelyben a metafora fogalmi összetevője – kifejtetten vagy odaérthetőn – mindig az „én”, a képi pedig a szövegben ábrázolt világ. A költő ugyanis mindennel önmagát azonosítja, mindenből önmagát szeretné megismerni, mindent magára vonatkoztat és értelmez. Így lesz kötete a szelf(i) pántextualizmusa, és ezért válik énszöveggé az egész világ. Még abban az esetben is, ha a nyelvtani személy látszólag mást mutat, mert Kemény Istvánnál az összes személyrag: „én vagyok.” Erkölcsi értelemben azonban ez nem egoizmus, mert célja a költői szemlélet világegésszé tágítása az esztétikai tapasztalatért, az érzékelhetővé tételért, az ábrázolhatóságért. Ezért és így lesz ő egyszerre a Duna és a Nílus, a személyi edző, az önmagának táncoló, leglassúbb teve a karavánban, az újkor, a 2x2 józanságának végét jelző emléktábla, az eltüntetett tanú. Az igazság keresésébe beleőrülő, hamleti pozíciójú történelemtanár, aki tudja, nincs igazság, mégis keresi, noha az nem más, mint a lift ellensúlya: mindig a másik irányba megy. Ő a végét nem találó vers is, amibe még belenevettek; és ő Dante, Vörösmarty, József Attila, Petri György, Noé, Nyilas és Bartis Attila is egy kicsit. Ádám, Lucifer, az autó és a fehér labda is Szűcs Attila festményén, és maga a festmény, sőt a festő is, és ő ezt az egész tragédiát ironikusan továbbíró virtuális Madách is.
„kabai lóránt avasi keserű, munkacím: élethasználatiutasítás (szoba kiadó, miskolc, 2013)”[3] (az eredetiben szereplő írásmódot megtartottam – S. F.) című verseskötetének szavaiból remixet ír. Itt az újrakeveréssel a szófordulatok más jelentést kapnak, amit még néhány saját sorral is kiegészít. A zárlatban elismerése jeleként azonosítja magát a másik költővel, így bizonytalanítva el a szerző személyét. „bizonyos értelemben k. kabai lóránt vagyok? bizonyos / értelemben ki nem az? az biztos, hogy én igen, ezt már én / mondom, istván. én igen.” (Kiemelés az eredetiben – S. F.) Jóllehet az összes dőlttel szedett szó nem szerepel az adott verseskötetben (szúrópróbával ellenőriztem néhányat, és nem mindet találtam meg), tehát az íráskép nem feltétlenül átvett idézetet jelöl. (Nincs a kötetben például Arwen, a féltünde A Gyűrűk Urából). Izgalmas intertextuális kalandot generál a vers első szava, a szívpörkölt, mert Kabai Lórántnál Guilhèm de Cabestanh (1162-1212) katalán trubadúr legendáját idézi. A költő elcsábította földesurának feleségét, aki ezért bosszúból feltálalta neki a poéta szívét. A hölgy, amikor férje megmondta neki, mit eszik, levetette magát a kastély emeletéről. A történet egyik változatát Boccaccio is feldolgozta: Negyedik nap, Kilencedik novella.[4]
A szövegközöttiségek érdekessége, hogy Kemény István a posztmodernben elterjedt átírások, jelöletlen allúziók, tobzódó paronomáziák helyett inkább versbéli ajánlást ír, méltat és értelmez. Nem verses levelet, hanem verses kritikát küld költőtársainak. Petri György költészetét pedig – a címében Babitsot, stílusában a szerzőt idéző hosszabb költeményben – igazmondásban állítja mércének önmaga elé. (Esti kérdés P. Gy.-hez) Kürti László sorát mottóba emeli: „ártérben élünk, különös kegyelemben.” Jellemző, hogy saját versébe már csak az első két szó kerül, mert a költő úgy érzékeli, a világból visszavonatott a kegyelem. Isten neve csak kétszer fordul elő kifejtetten, de akkor is profán szövegkörnyezetben: a nyitóversben elfojtják az istenélményt, a másikban pedig az új porszívót jelöli többszörös metaforaszerkezetben: „kicsi zarándoktemplom, / késre váró áldozati állat, Isten üres báránya” (Az új porszívó). (Kiemelés tőlem – S. F.) Ő az, aki elveszi a világ bűneit, vagyis felszippantja a piszkot, mert a legnagyobb, ördögi ellenség a kosz, ezért a sok, a tisztaságot isteni, metafizikai magasságba emelő reklám, jóllehet éppen ennek a kornak legnagyobb az ökológiai lábnyoma. A posztmodernben a képtelenség is valósággá válhat, sőt mintha ez lenne a gyakoribb: „egy nonszensz / pihenten ébred, és.” (Gergelyiugornya, képeslap) Isten alakja implicit módon több szövegben is szerepel. „Milyen volt az eredeti ég?” (Kiemelés tőlem – S. F.) Az egysoros vers klasszikus posztmodern kérdése (ez a címe is) azt sugallja, hogy a jelenlegi ég már nem eredeti, pusztán utánzat, szimulákrum, maradék. A szöveg rövidsége nagy teret enged a befogadó értelmezésének, mert a költő a szavakat a versbe emeléssel poétizálja, többletjelentéssel tölti fel. Az eredeti égben, a mennyországban metonimikusan még Isten lakott. A mostani, posztmodern ég azonban üres, tragikum, érzelem és Isten nélküli, ironikus, cinikus, ahol nincs már semmi különös, legfeljebb a Nemzetközi Űrállomás, és az egyre terebélyesedő ózonlyuk. Egy másikban – amely Borges iteratív logikájára emlékeztet – Isten az állatok, emberek életével már egymilliárd éve vakon gépelő tervező, aki újra akarja teremteni a Kertet, amely már hibátlan lesz, de a befejezésig, az igazi boldogság eljöveteléig még sokat kell várni. (A terv)
Hogy Kemény István újabb kötetéig mennyit kell várni, azt talán még a szövegekben manifesztálódó szerző sem tudja, de addig itt vannak a Nílus versei. Ha olvasásuk erőt, szabadságot, hitet talán nem is ad, mint vallja, mégis el tudunk időzni nála a folyóparton, az árterekben, a rólunk is szóló szövegek örömében.
 
 
[2] Lyotard, Jean-François: „Mi a posztmodern?”, Nagyvilág (1988), 426.

Vissza a tetejére