Vázlat a káosz regényéhez (Király Farkas: Sortűz)

Király Farkas: Sortűz. Magyar Napló, Bp., 2018
 
Már a fülszövegből kiderül, hogy a Sortűz ritka ambiciózus kisregény. Király Farkas azt vállalja, hogy nem több, mint 143 oldalban négy kiskatona szemszögéből is bemutatja az 1989. decemberi román forradalmat. Mindezt úgy, hogy főhőseink különálló történetszálat kapnak, nem érintkeznek egymással, így mindössze 30-35 oldal jut egy-egy jellem, konfliktus kibontására. Ráadásul a szereplők eltérő háttere, nemzetisége tovább árnyalja a képet.
A vállalás meglepő az írói előzményeket tekintve, hiszen Király Farkas korábbi (egyben első) prózakötete, A Boldog utca hava és egyéb történetek, inkább csattanókkal, illetve a realitás és misztikum meglepő elegyítésével operál, míg a Sortűz fülszövege és témaválasztása inkább karaktermélységeket, egy köteten átívelő lelki vívódást, jellemábrázolást ígér. A szerző személyes hátteréből kiindulva persze már nem annyira váratlan a kisregény kerettörténete, hiszen az író kolozsvári származása és életkora alapján akár ő is lehetne a kötethez ihletet adó valamelyik kiskatona. Ezt a benyomást erősíti a borító hátoldalán a szerző katonaportréja is.
A regénybéli újoncok életébe a szolgálatra jelentkezéstől és az első laktanyai napoktól kapcsolódunk be. A fejezetcímekből kiderül, hogy ez a forradalmi év szeptember-októbere. A szerb Jovan, a szász Hansi, a magyar Samu és a román Mircea eleinte komikus kellemetlenséggel tarkított, majd előjelek nélkül apokaliptikussá váló három hónapjába pillanthatunk bele az egymáshoz legtöbbször csak lazán kapcsolódó, maximum hatoldalas fejezetekben. Az abszurd ceremóniák, a kiképzéssel vagy a konyhán telő laktanyai mindennapok, majd a vészterhes csatajelenetek egy-egy szereplő egyes szám harmadik személyű gondolatfolyamán keresztül villannak fel.
A gyorsan váltogatott nézőpontok nagyrészt csak tipográfiailag válnak el egymástól, a személyes benyomásokat szinte csak a szereplőnként cserélődő betűtípus különbözteti meg. A kiskatonák hangja, beszédmódja az eltérő hátterük ellenére sem különbözik. Így a szövegképen alapuló trükk inkább megy a stílus rovására, mint segíti az olvasót. Az egyedi beszédmódtól megfosztott bakáknak csökken az esélye arra, hogy a nekik járó harminc oldalban egyéniséget kapjanak. Az azonos beszédmód miatt pedig a háborús időszak összefolyó cselekményhalmában (főleg gyengébb vizuális memóriával megáldva) már alig-alig lehet kitalálni, hogy kinek a történetébe is csöppentünk éppen. Nem segít, hogy ezt a tipográfiai trükköt sem következetesen használja a könyv, Hansi kétszer is megkapja Jovan betűtípusát, és az egyetlen vegyes nézőpontot felvonultató fejezetben Mirceáé is megváltozik. Perszevalószínű, hogy ez szándékos, és azt hivatott erősíteni, amit a könyv minden eleme akarva-akaratlanul hangsúlyoz: a szereplők felcserélhetők.
A főszereplők egyénisége összhangban van beszédmódjuk kidolgozatlanságával. A felvezető, kiképzést bemutató részben hőseink kapnak egy-egy gyerekkori, családi történetet, de ezt inkább kötelező feladatként éli meg az író. Az emlékdarabkák nem válnak a személyiség szerves részévé, a kiskatonák cselekedeteit, érzéseit, következtetéseit nem támasztják alá. A visszaemlékezések a legtöbb esetben némi funkcióval mégis bírnak. Felvázolják például, hogy hogyan veszti hitelét lépésről lépésre a Ceaușescu-rezsim, elmagyarázzák, hogy milyen gyötrelmek vezetnek a temesvári tüntetésekig.
A forradalom kirobbanásáig tartó felvezető részben a négy katona alakja még csak-csak elválik, de a harcok kezdetétől egyre nehezebb arcokhoz és előzményekhez kötni az eseményeket. Véletlenszerű, hogy a terepen ki miként cselekszik, épp kinek lesz erekciója a fegyver nyújtotta hatalomtól, vagy kinél szakad el a cérna egy váratlan pillanatban. Lehet, hogy szándékos ez az alaktalanság és látszólagos felépítetlenség, így hangsúlyozva a háború esetlegességét, és hogy az éles helyzetben a származás nem számít, a személyiségünk úgyis lefoszlik rólunk a létbizonytalanság közepette. (Utóbbi viszont csak akkor történhetne meg hőseinkkel, ha lenne kidolgozott jellemük.)
A funkcióvá csupaszítást leginkább Mircea, a román sorkatona ússza meg, neki jár a legtöbb pszichológiai komplexitás, érzelmi színezet, látható fejlődés, legalábbis változás. Az ő kiindulóhelyzete a legígéretesebb, ő egy burokból, a kisregényt idézve: egy párhuzamos világból érkezik az etnikailag diverz térbe, nehezen keveredik azokkal a csoportokkal, amelyeket kötelessége lenézni. Nem tudja értelmezni, hogy az erdélyi román fiúk miért nem követik a számára egyértelmű társadalmi szabályokat. Majd lassan elindul a beilleszkedés, de bizonyos beidegződéseket a nyitás, a megértés mellett sem képes elhagyni. A magyarok és a németek menthetetlenül „bozgorok” maradnak, bajtársa, Lajos pedig Louie. Mircea az, akire legnagyobb súllyal zuhan a tudat, hogy van egy számára ismeretlen valóság is, amibe rajta kívül mindenki valamelyest be van avatva. A legérzékletesebb állapotleírásokat is a neki szentelt fejezetek rejtik. Ilyen hiteles mozzanat például, amikor a kiképzetlen sorkatona harminchat órája nem alszik: „Sok víz elfolyt, amíg a csobogás megtöltötte Mircea ürességét annyira, hogy meg tudjon mozdulni. […] Aludni akart, álmodni. Álmodni a szeretőjével, de csak a testével. Nem tudna beszélgetni vele. Nem tudna mit mondani neki – csak a legutóbbi ébredése óta történtekről tudna beszélni, és csak azokkal, akik szintén azóta nem aludtak, akik ott voltak, ahol ő, ugyanazt az égettlőpor-szagot szívták a tüdejük mélyére, ugyanaz a ropogás ropogott a dobhártyájukban, ugyanazok a zöld nyomjelző fények égtek a retinájukba, és ugyanúgy nem tudnának beszélgetni senkivel, csak maguk közt, csak önmagukban.”
Sajnos az ehhez hasonló, hús-vér leírásból jut kevesebb. A legtöbb dilemmát, illetve az azt kiváltó eseménysort Mircea a fejezetek közti szünetekben éli át. A szöveg csak a tételmondatként kinyilatkoztatott konklúziót láttatja, talán egy-egy mondatban megemlékezik a gondolatindítóról is, de a folyamatok zöméből kizár. Ezek az instant igazságok nem csak Mircea fejezeteiben veszik át a karakter- és történetépítés helyét. Például Samu egy harckocsin ülve konstatálja, hogy társai megváltoztak az éles bevetés óta, de mire kifejthetné, hogy miben, inkább megérkeznek úti céljukhoz. Társairól pedig sem ezelőtt, sem ezután nem tudunk meg szinte semmit.
Király Farkas nem csak a személyiségek és a forradalom okozta változások bemutatásánál választja az egyszerűbb, de az olvasásélménynek kevésbé kedvező utat. A kisregény kísérletet tesz az események történelmi és popkulturális környezetbe ágyazására, de ez meg sem közelíti például Benedek Szabolcsnak A kvarcóra hét dallama című regényére jellemző együtt lélegzést a fojtogató és foszladozó szocializmusba keveredő nyugati világgal. A Sortűz sokkal inkább apropókat keres arra, hogy utaljon a katonaságon kívüli világra, a történetbe beleszuszakolt újságkivágások, tévés közvetítések formájában beszéli el a kötet témáját adó eseményeket és annak előzményeit. Így viszont azok elsietett díszletként hatnak, ahelyett hogy a történet organikus részévé válnának. Van azért szerencsés kivétel. A parancsra felolvasott, szocializmust éltető újságcikk tökéletes háttérzajnak bizonyul a konyhai patkányhokihoz, találóan láttatja a korszak abszurditását.
Az írói eszköztár megléte, de csak visszafogott használata jellemző a regény kötőelemeire és ívére is. A Sortűz történetdarabkái legtöbbször egymáshoz csak lazán kapcsolódnak, nem képeznek szoros egységet. Amíg ez a szerkesztésmód jól áll Király Farkas korábbi prózakötetének, A Boldog utca havának, addig a Sortűz esetében ez inkább hiányérzetet hagy maga után. A szereplőktől eltekintve a regény kezdeti, felhőtlenebb időszaka csak kevés szállal kapcsolódik a harcok kaotikus, brutális világához, ami nehezíti a változások átélését. Ez a kevés kötőelem viszont kimondottan elegáns. Ilyen például a kisregény elején található, látszólag öncélú, pátoszától komikusan megfosztott avatási ceremónia, aminek motívumait sötét fordulattal hasznosítja újra a szöveg.
A regényvilág hangulatát és egységét erősíti a fejezeteket átszövő, helyenként káromkodással tarkított romániai katonaszleng vagy a korabeli propagandából átemelve huligánként illetett tüntetők. És amíg a háttértudással rendelkező olvasóval összekacsint, a lábjegyzetek vagy a diszkréten szövegbe ágyazott magyarázatok beavatják a messzebbről szemlélőket is. (A kötet két kiadása még egyértelműbbé teszi, hogy a kisregény két különböző hátterű közönséget egyszerre szólít meg. A kolozsvári kiadás borítója az arctalan katonák menetébe invitál, miközben lövés- és vérnyomokkal élesztgeti a forradalomhoz köthető emlékeket. A budapesti kiadás távolságot tart, és segít térben és időben elhelyezni a történetet, a képen egy alig észrevehető, a látótérből kisétáló katonaalak van, az ember helyett a szocialista Románia ereklyéi, egy sárga Dacia és egy lyukas trikolór kerülnek központba.) A helyenként váratlanul szabatos fogalmazásmód és a „Miért lógatod az orrod?”-hoz hasonló megszólalások viszont kizökkenthetik mindkét táborból érkező olvasót.
A stílusbeli döccenők, az elsietett karakterek és a szövegegység hiányosságai ellenére – részben ezeknek köszönhetően – a véletlenszerűség szervesen és hitelesen kíséri végig a regényt. A román forradalom zűrzavara sejlik fel az ellenség arctalanságából, a felesleges áldozatokat szedő információhiányból, újoncaink sorsának esetleges alakulásából. Ez, vagyis a Ceaușescu-rezsimet a bukásánál is jellemző tragikus káosz elevensége már-már kompenzál a kisregény be nem teljesített ígéreteiért.
Összességében a Sortűz inkább egy ambiciózus és ígéretes nagyregény vázlata. A kötet alapötlete rengeteg potenciált rejt, akárcsak a kidolgozatlan karakterskiccek vagy a fejezetek között elsikkadó folyamatok, változások. A szövegből kimagasló egy-egy megoldás jelzi azt is, hogy az írói eszköztár már készen áll erre a nagyregényre. Reméljük, megszületik.

Vissza a tetejére