Skicc
Miért van úgy, hogy reggel még simán kened a narancsdzsemet a pirítósra, kevered a tejszínt a kávéban, rámosolyogsz a pincérnőre, akinek húsz éve ugyanolyan karikásak a szemei, mintha az arcán megállt volna az élet, de te rámosolyogsz mégis, szokásod, mint a dzsem, a mosolygás, elvicceled a gyötrelmet, már a reggelinél, aznap is, leskicceled magadnak a másét, sőt kifizeted, úriemberként, szép borravalóval természetesen, aztán továbbrohansz, és ebben a megtört arcú, mástól ellopott időnélküliségben teszed a dolgodat, vagyis hajtod, csinálod, gyűröd, amit dolgodnak vélsz, egész nap, aznap is, megingathatatlanul, aztán este meg hirtelen ott állsz a hídon a mélység fölött. Jobban mondva: majdnem.
A férfi, akit még mindig Kicsi Paulnak hívtak városszerte, pedig pár perc volt már csak hátra a hatvanig, egészen pontosan két perc harminchárom másodperc, tudta, hiszen az órájára nézett, precíz ember lévén, épp mielőtt fellépett volna a híd peremére, pontosan ennyi maradt hátra még, amikor a cipője sarka beleakadt valamibe. A véletlenek.
Egy darab papír.
Pont ez a kis akadás, ez a ki tudhatná milyen időből és térből váratlanul rácsavarodó papírfecni választotta el az amúgy meglehetősen jól megválasztott, ez egyszer saját jogú, számára biztos időnélküliségtől, melyhez a mélység és a körbeölelő örök sötét bónuszként járt volna, ajándékként a születésnapra, amit bár mindenki tudott, valójában már senki sem ünnepelt. Neki ez lett volna a legnagyobb ünnep, a szabadulás. Vagy menekülés? Úgyis mindig hazudunk. Nevezze mindenki, ahogy akarja. Címkézze fel. Maradjunk akkor inkább annyiban, hogy a távozás. Majdnem sikerült. Ahogy az előtte lévő közel hatvan év is, majdnem. Mire megtanulnánk, milyen apróságokon múlnak a dolgok, már fent állunk a hídon, ugrásra készen. Vagyis majdnem.
Hiszen ott volt az a rohadt papír. Így ahelyett hogy felmászott volna magáért, lehajolt érte valakiért, az életben maradást, úgy tűnik, az ellentétek szülik. Fel helyett le. Így aztán ott guggolt alant, aprón és ügyetlenül, a kőfalnak támaszkodva, ahelyett hogy állt volna a csúcson, halálra diadalmasan.
A papír gyűrött volt, mint egy indulatból dühösen összemarkolt, majd valamiért mégis kisimított szerelmes levél, valami, amit eldobtak ugyan, szemétre vetettek, tán el is átkoztak titkon, de mégsem téptek apró darabokra, égettek el, dobtak a mindent válogatás nélkül anyaian elnyelő folyóba, mintha adtak volna neki egy esélyt. Valaki másnál. Hogy adjon esélyt valaki másnak, akinek még nagyobb szüksége van rá, hogy kigyűrje, visszagyűrje az életét.
Kicsi Paul kisimította hát, előkotorta a szemüvegét a kabátzsebéből, homályosan mégse lehet életre csábulni, és csak nézte, nézte, jó időre komolyan el is felejtkezett róla, miért is ment ki oda egyáltalán.
Egy rajz volt. Vagyis inkább egy skicc. Vonalak és akvarellfoltok kuszasága, mégis tűpontos, mint maga a való. Valósága volt-e valakinek vagy csak ábrándkép akár, nem tudhatta, hiszen nem fénykép volt, nem egy lesből elkapott rebbenékeny pillanat, mégis létezett, és ezáltal továbblökte Kicsi Paul pillanatát, amely, mint egy hirtelen elromlott vetítőgép, majdnem megállt. De ott volt a kép.
Egy középkorú férfi a fürdőkádban fekszik, lábát a bojler csövének támasztja, víz öleli körbe őt is, csak sekély még a tét. Lehetne Kicsi Paul is, volt már ilyen, nincs új a bojlerek alatt, nem is lesz, a csap az csap marad, a nő pedig időről időre ott támasztja a mosdókagylót szemközt, mint a képen is. Egy nő. Divatos frufruja van, mosolya, csípője, igézetes. Valakinek fontos. Épp. Akkor. Vagy előtte. Vagy csak mímeli. Érdeke van. Átmenetileg. Valahonnan valahová, kádtól ajtóig, ágytól asztalig, asztaltól a híd pereméig, és tovább. Addig is teszi, ami beválni szokott, életbátorság nélkül, sablon szerint, vesz neki nejlonharisnyát, aztán lelép. Az ajtó nyitva, sokat nem kockáztat, még a rajzon se, tárt menekülési út vezet a bejáratig. Odakintre.
Kintre, ahol aztán perszevalós a víz és a sötét. Nem lehet láblógázni benne, langyosan, csak kimerevedni lábtól fejig. Megdermedni, megkövülni, örök képpé válni, amit már nem gyürkész ki senki sem, legfeljebb a sellők, ha elunták a murit, és hiányra lelt odalent is a „RIFIFI”.
Ez volt a kép hátára írva, sebtében, de gyilkos komolysággal, egyszerre volt a cím, a feladó és maga a címzett. Rififi.
Ez a szó nincs benne a szótárakban, de Kicsi Paul persze tudta, mit jelent. A sors fintora. Pont ő ne tudta volna. Egész életének eddig a percig értelmetlennek tűnő tudását szorongatta a kezében hirtelen. Meg is remegett, és lopva, ijedten körülnézett, ösztönből jött a riadás, de olyan egyedül volt a part sötétjében, mintha a világ ezen szögletében soha nem is éltek volna emberek.
Vajon ő maga ember egyáltalán még? Az alattomból felsettenkedő kérdés letaglózta. Nézegette a rajzot, a valójában skiccként is mestermunka minden apró részletét, a jól ismert hajópadlót, az ócska szőnyeget, a kissé ferde ajtógombot, a kockás kabátot, elnyűtt kalapot a fogason, és egyre tolakodóbban, erősebben, lerázhatatlanul, mégis valamiféle megnyugvást hozó fájó igazság gyanánt hallotta a fejébe kúszó szirénsuttogást.
Kicsi a tétel, mégis nagy a büntetés,
apád neve kísért, bármerre mész.
Kicsi Paul, Kicsi Paul, ne törj nagyra, kushadj, ha jót akarsz,
Ha nem téged marnak halálra, hát majd te marsz.
Nők és ékszerek, csábulat, az örök csábulat,
bár a végén biztos, hogy más viszi a szajrét,
más keféli a nőt, perpatvar, hajcihő, ez marad neked,
míg bíborban-bársonyban, hotelszobában mindig más mulat.
Sosem volt vezérbika, hiába ámította, dicsérte fel magát indulás előtt, és kakaskodott pár pohár whisky után. Mindez csak illusztráció volt, silányabb, sokkal komolytalanabb, mint ez a kezében tartott skicc, nem is vette őt senki komolyan, csak ráhagyták, mint homokozóban a csorba lapátot, ami már senkinek se kell. Építettek tovább inkább kézzel, aztán fojtottak, roppantottak csontot, nem kell mindenáron túl hangos csetepaté. A rififi az rififi. Azt nem tervezgetni, óbégatni, hanem tenni kell. A tett. Az a lényeg. Hiába a sok duma, mellébeszélés, beszédesnek szánt hallgatás, mind nem számít, csak a tett. A lépés, a futás, az ugrás, a penge villanása a bőrön, a vallomás, a megbánás, a kérdés, az ölelés, az élet, amibevalóban van merszed belesimulni, jobban, mint a híd alatt kavargó hullámok vigaszágyába. Felvállalni a szédületet, és nekiindulni a rettegésnek, ahhoz kell a mersz.Kicsi Paul zsebre vágta a rajzot, és felállt.
Tudta, hová kell mennie, bár vagy huszonöt éve elkerülte még az utcát is, nehogy emlékeznie, netán gondolkoznia kelljen, mindkettő veszélyesebbnek tűnt, mint egy füstölgő puskacső.
Vajon ott lakik még egyáltalán?
Na, ezt ne! Kuss legyen! Ne most kezdj megint ostoba kérdéseket feltenni, túlmagyarázni, agyonbonyolítani szokásod szerint a nyílegyenest, hogy aztán eliramodhass a könnyebb, kikövezett irányba, egy előre, három hátra, ahogy tetted mindig is, aztán hová jutottál? Ez az egyetlen kérdés, amit aznap éjjel magadnak feltehetsz, súgta az a különös hang, az éneklő sellőé a víz alól. Egy szirén, aki ellöki magától, a nőkben mindig is több volt a szolidaritás.
A ház ugyanaz a ház volt, a név a kapucsengőn szintén nem változott. Kicsi Paul felnézett a jól ismert harmadik emeleti ablakokra, fény szűrődött ki a lakásból, hiába voltak összehúzva a függönyök. Ott volt, akinek ott kellett lennie.
Fent és lent, megint.
Rágyújtott. Kicsit azért még húzta az időt, ha már megmaradt.
Az idő meg a cigi is. De ahelyett, hogy azon agyalt volna, mit fog mondani, valahogy csak az a skicc járt az eszében szüntelen. Milyen tudás birtokában lehet a képen szereplő nő, hogy így mosolyog? Valami előtt, vagy valami után kapta a sorstól ezt a feltétlen hitet? Ezt a sugárzó bizalmat.
És ő, kivénhedt Kicsi Paul, lehet-e még újra valami előtt, azok után, hogy már kijátszotta a kártyalapjait, eltékozolta az utáni időt is többszörösen, igaz, ha belegondol, nem is mosolygott sok éve már. Képesek-e rá még egyáltalán az izmai? Kivette a szájából a cigit, és elhajította. Remegett a keze. Izzadt. A gyomra égett. A szája kicserepesedett, úgy érezte, ott fog a ház előtt szoborrá merevedni menten, amikor egy fiatal férfi nagy lendülettel kijött a bejárati ajtón. Csak egy suhanás volt, nem több, sietett, várta az éjszaka, mohón és türelmetlenül, volt hová szaladnia, Kicsi Paul mintha csak saját magát látta volna kilépni ugyanitt, ugyanígy, szinte bizonyosan ugyanonnan, sok évvel ezelőtt.
A fiú elviharzott, ő pedig önkéntelenül, de megfogta a bejárati ajtót, már ott állt a történés közepében, be se kellett csöngetnie, mehetett szótlanul fölfelé. Ment.
Meg kellett próbálnia. Ez volt az igazi rififi.
Carla egyáltalán nem mosolygott, amikor kinyitotta az ajtót.
Olyan volt az arca, mint aki álmodik. Hogy rémálmot látott-e a küszöbön, vagy rég várt csodát, eldönthetetlen volt hirtelen.
Mindketten álltak, kint és bent, köztük a küszöb, mint valami láthatatlan sorompó, huszonöt év minden kopásával, amit megannyi ki-be járkálás és megszámlálhatatlan férficipő csuszatolt oda, tán emlékeztetőül is.
Aztán valahogy továbbgördült ez a lehetetlen pillanat is, mint az életben minden végső soron, és Kicsi Paul azon kapta magát, hogy a hajópadlós előszobában a fogasra akasztja a kabátját, a kalapot fölé, hajszálpontosan, mint a rajzon, a zsebben lapulón, és csak annyit mond, vagy inkább nyögi, azt is háttal a nőnek, aki mezítláb téblábolt valahol mögötte szintén szótalan:
– Eresztenél vizet?
Pár perccel később Kicsi Paul már a kádban feküdt. Lábával a bojlert piszkálta szemközt a falon. A víz meleg volt, lágyan simogató, és nem susogott alóla senki sem. Teljes volt a csend. Carla a mosdókagylónak dőlve állt, csak egy elnyűtt fehér pamuthálóing volt rajta, valószínűleg lefekvéshez készülődhetett, aznap estére már nem várt több látogatót, ha maradt volna még kuncsaft, kacér selyem lett volna az a pamut. Munkaköri kötelesség, mint a csipkés harisnya, vagy az idő kitöltése, akkor is, ha fáj. Akkor is, ha már kín sincs, semmit sem érzel, csak ürességet, ami rosszabb, mint a fájdalom. Érdekes, neki nem voltak karikák a szeme alatt, pedig jóval idősebb volt a pincérnőnél, mégis a bőre olyan volt, mint a szűz hó, makulátlan és érinthetetlen, neki a szembogarában gyűlt össze a sokévnyi gyötrelem. Biztos, már sírni sem tudott, nem maradtak könnyei, vagy Kicsi Paul éppen azokban áztatta a testét, hiszen nem is emlékezett, mikor nyílt ki az a régi, jól ismert fürdőszobai csap. Cikázott, csapongott az idő és a kép. Összekeveredtek, elmosódtak, egymásba folytak a dolgok, mint a skiccen az akvarell foltjai. Állókép lettek maguk is, nem mozdultak és nem beszéltek, még csak nem is vártak semmire. Van úgy, hogy már nincs mire várni. Elhagyott a képzelet, magára hagyott az is. Ami maradt: forró víz, hideg fajansz, két ember, két lépés, ócska rongyszőnyeg, a távolság mégis galaktikus.
Most a víz meztelenül is beburkolta, akár száz nagykabát, míg mást sem adtak egymásnak korábban, mint a csupasz húsukat az eltakart szívük helyett. Azt is pénzért, nehogy a valóság valami hasadáson mégis beférkőzze magát a jól megmunkált látszat alá. Az érdek, az üzlet, az eltékozolt idő borította rájuk a némaságot gyászfátyol gyanánt. Letépni is nehéz ilyesmit, nemhogy fellibbenteni. Ki tudja, mi van alatta valójában? Maradt ott még valami?
Carla amúgy sem sokat beszélt. Régen se. Talán önvédelemből, vagy sokkal inkább abból a megannyi befogadásból megfogant ősi tudásból, ami eleve nem megosztható, így próbálkozni sem érdemes. Magában kellett tartania, mint a szenvedést.
Vagy esetleg csak a kedve, ismert bolondériája, a szeszélye, aznapi mezítlábas éjszakája volt ilyen? Az a váratlanul rájuk törő, de bizonyosan töredék idő, ott a fürdőszobában? Hogyan is válaszolhatná meg ezt a kérdést Kicsi Paul, éppen most, éppen itt, ebben a valóságosan is valótlannak tűnő helyen, a lassan kihűlő vízből pislogva, egyszerre elmenőben és hazatérvén, még a saját testét is átmenetileg birtokolva, egy ismeretlen rajznak köszönve a még kapálózó véráramot. Örülhet, hogy ennyi jár épp, hogyan követelhetné és kaphatná meg az igazat, ha megmukkanni se bír, de még belenézni se abba a mindent elnyelt, elraktározott pupillába, abba a kerekségbe, ami egész életében vonzotta, és ami elől egész életében menekült. Abban a pillanatban is pont ugyanúgy, mint azelőtt. Ez volt az egyetlen, kimondhatatlan igazság. Csapdába ejtette, becsalta, a fene essen belé, ha netán beédesgette a rififi, és most ott szorongatta a szappant, gyámoltalanul, mint valami ikont. Kevés kellett hozzá, hogy ne kezdjen el zokogni. Ezt érezte meg Carla halálpontosan, és gyorsan félrefordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azokat a kétségbeesett, könnytől, szégyentől, hálától és félelemtől maszatos kutyaszemeket, ne neki kelljen megint először lépnie. Legyen tánc, de ez egyszer őt vigyék, egy hátra, hármat előre, érdek nélkül, szavak nélkül, pusztán magáért, az öregedő bőréért, a sebhelyesért, a takarhatatlanért, pamutban, csipkeharisnya nélkül dőlhessen bele ő is ugyanabba a kétségbeesésbe, végzetbe, bárhogyan, mosolytalanul is.
Carla az ablakhoz ment. Résnyire húzta a függönyt, és kinézett. Szemközt a mozi homlokzatán a munkások épp cserélték a plakátokat: Rififi, rendezte Jules Dassin.
– Új filmet adnak holnap a kis büdösben! Megnézzük?
Kicsi Paul nem válaszolt. Nem tudta, mit mondhatna, úgy érezte, semmit. Csak feküdt a hűlő vízben, mint egy végzetét váró karácsonyi ponty. Minden olyan nyugodt lett hirtelen, sőt olyan otthonos. Otthona lett, mint talán még soha.
– Mi az a Rififi, egy név? – kérdezte Carla. – Egy női név, ugye? Olyan igéző, flitteres, risza-risza, flancosan?!
Carla megfordult, és mint egy gyerek, sután táncolni kezdett, hozzá énekelt egy rögtönzött dalocskát is.
Rififi egy árny csupán,
egy csillogó ékkő, mi elsuhan,
hiába keresik a férfiak, senki,
még a pap se tudja, merre van.
Felbukkan itt, felbukkan ott,
megrázza arany hajfürtjeit,
a szája méz, az arca rózsa,
egy szót nem mond ki soha…
Kicsi Paul felordított.– Mit?
Carla ijedten elnémult. Nézték egymást, mint a farkasok.
Aztán Kicsi Paul elsírta magát. Carla odament, és leült a kád szélére. A mosdószivacsot babrálta zavartan, majd váratlanul némán lecsókolta a férfi könnyeit, aztán gyorsan felállt, és nekiiramodott a hosszú, hajópadlós előszobán át a konyha felé.
– Csinálok neked egy rántottát – mondta háttal. – Más nincs itthon.
Kicsi Paul azon gondolkozott, a férfiak vajon miért hagyják el azokat a nőket, akiket tényleg szeretnek. Aztán újra lemerült a víz alá. Ezúttal végleg. Bátor volt, életében először.
Az utolsó, amit látott, a bojler opálosan furcsa képe volt, pont olyan foltosan, gyűrten és vázlatosan, mint azon a zsebben őrzött skiccen. Alexandre Trauner díszlettervén „Mario lakásához” a Rififi című filmben.
Hiába, ezek a lakások olyan egyformák, és néha az életek is.
Vissza a tetejére