Konzervált évek; Csempe alá; Ugatnak az őzek


KONZERVÁLT ÉVEK
 
Leveleket várok halott rokonoktól,
pedig négy éve már postaládám sincs.
A szobában már csak a földön tekeredő
hajszálaid mentén közlekedek,
elkerülve a sarkot, ahol a levetett szagod lapul,
és egy óvatlan pillanatot keres,
egy kánikulába átcsapó tavaszi napot,
amikor huzatot csinálok,
és magára ránthatja az egész lakást.
 
Ma estére, mint nemes évjáratú bort,
lejárt konzervet nyitok fel abból az időből,
mikor még nem ismertük egymást.


CSEMPE ALÁ
 
Először csak a kiömlött levest figyeled,
hogy terjed a konyhakövön,
majd a morzsák útját,
ahogy a pultról a hangyák széthordják.

Aztán már nem marad nap,
mikor ne tennél ki molylepkét az ablakon,
és kezded érteni, hogy te vagy a vízköves csaptelep,
a szakadt vendégpapucs, a hideg ablakkilincs,
a beszáradt festéktubus.
 
Festetlen hajad színt ereszt,
szürkére festi a kádat.
Még nem érted, hogy lehet,
de már hallod a halk nyöszörgést,
hessegeted, mintha a szomszédból jönne csak,
mégsem hagy alább a figyelmed.
Közelebb mész, és rájössz,
hogy a csempe alá szorult valami,
az kapargatja alulról a felszínt.
 
 
UGATNAK AZ ŐZEK
 
A hazaúton táblák nélkül is feléd megyek,
mert olyan vagy, mint egy bontásra ítélt cukorgyár
égnek meredő kéménye.
Látni akkor is, ha már nincs ott.
 
Kertedben éjjelente őzek ugatnak.
Mintha szertartáshoz készülődnének,
kilencen vannak, körben ülnek, és téged néznek.
 
Én csak a kutyákat hallom, és kinézek persze az ablakon,
mintha történne bármi.
Hiába költöztem a fővárosba.
 
Recseg a vonal, talán a szél fújja, de tartom még,
hátha mondasz valamit a folyóról, mire én azt mondhatom,
sétálj a vízbe, én a zátonyon leszek.
Várom, hogy a víz körei, mint az évek,
gyűrűzzenek meg.

Vissza a tetejére