Könyörgés görög istenekhez


Az istenek kegyeltje a gyorslábú Akhilleusz,
és éppen ezért sohasem fogja utolérni a teknőst,
mert az egyre kisebb szakaszokra tagolt,
bár a halandók által tagolhatatlannak hitt idő
napsütötte tisztásain, egy-egy langyos fűcsomón
vagy a hamar fonnyadó pitypang szirmain
elakad az a szüntelen áramlás,
amely előbb-utóbb biztosan odasodorná
a megállíthatatlanul száguldó, isteni eredetű futót
a nyugodtan cammogó teknős mellé,
aztán meg is előzné őt, és elsőként érkezne célba,
ám valójában nem érdeke ez neki sem, hiszen
ott fut Akhilleusz mögött a félelmetes halál is,
egyre közeledik, mégsem fogja elérni soha,
amíg előtte van a teknős, addig a halál csupán utána,
hacsak a nyílvessző hasonlóképpen zénoni
paradoxonát cáfolva el nem találja Párisz
az akháj hős szaporán emelkedő sarkát,
ó, Zeusz, engedd, hogy gyönyörködjem még
tudósaid nagyszerű okfejtésében
éppen olyan végtelen sokáig, ameddig
a fának hajított kő is csak repül a reggeli fényben,
hagyd, hogy elférjek egy száradó fűcsomón,
egy sárga pitypang kellős közepén,
egy hangya láthatatlan lábnyomában is végül,
mert ilyenformán a halál is baleset lehet csak,
nem törvény a teknősnek és Akhilleusznak sem,
ne legyen hát törvény nekem sem.

Vissza a tetejére