Magnezisták
A festő hős,
nevezzük Tibornak,
képlegény.
Anyám titkos kenyeres pajtása Tibor,
a képlegényhős.
Tibor szerint anyámnak is volt képlegényneve,
anyám a Kenyeres Magnezista volt,
a csodálatos Pékemberbarát.
Anyám is fest képet,
anyám is hős,
ahogy az ablakomon kel,
át,
se hall, se lát,
szöszmötöl.
Anyám,
a festő vak,
vaktában szerez operát.
Anyám,
a vak Kenyeres Magnezista,
a csodálatos Pékember
latin szeretője.
Csak győzzék a szereplést jegyezni meg,
ki van kivel, de elég, ha Tibort, a képlegényt,
anyámat, a Kenyeres Magnezistát,
a csodálatos Pékembert,
aki
vakító
fehérben ég,
ha festés vagy opera közben felgyújtják.
Anyám gyakran ég,
akár a jó festék, az operák.
Összekever szerzőket, operást festőssel,
hisz anyám jó,
a jók pedig legtöbbször magukat áldozzák fel,
készülnek,
kisülnek,
hamubának mondják előbb a mamumát.
Anyám felgyújtó,
a környezetére opera- és festőhatással bír,
a Kenyeres Magnezistám úgy szerez operát,
hogy a nyitott ablakomon
kel át az opera tőlem az ő nyitott ablakán keresztül,
nyitott nálam az ablak, és nyitott anyámnál,
és nyitott a szó vakon nálam is.
Ebből zűr, ebből zavar lesz.
Anyámnak közben nincs csukva a szeme.
Vagy szebb, ha azt mondom, közben a szem nem csukott.
Nem csukottan van.
Anyám nem a csukott szemű vakok közé gyújtódik,
a Kenyeres Magnezista úgy fest, ma opera lesz.
Ám legyen.
Ma operát festünk a köztünkre akadt, széljárta utcára,
akad köztünk a széljárta utca,
a neve Koszta,
álneve Tibor, a képlegény.
Vidám utca lesz, megszívleli jó része a hangokat.
A Koszta utca ma táncra kel,
anyám, a Kenyeres Magnezista,
úgy festi róla a szépet.
Egy vékony, széljárta utca szorul közénk,
se lát, se hall,
szöszmötöl,
megszívlelendő fess keskenysége,
széle jártassága.
Kiismert cúg a nagyon nyitott,
a hallgatásba merült anyám.
Kiismert szeles hallgatása, hangtapintgatása,
és a Koszta utca vékony nagyon,
széljárta és keskenységében megszívlelendően jártas,
és anyámnak úgy kel a Kosztán át az opera,
a festőszett, hogy pont szemben,
titokban mintha,
s mintha szelelőn is.
Kettőnk titka és a vékony, széljárta utcáé,
hogy mi ketten operázunk így,
festői látványa a cúgnak,
mert anyámmal
ma operát festünk vakon az utcára.
Felhordom ecsetére a szavakat,
már egy hete a sete, suta mamával fontolok dolgokat meg,
el-elállva a szótól,
festéseire gondolok, szemet találó vak tyúkjaira,
tyúkokat találó vak szemeire,
nyikorgó kosarára, lyukas szájpadlására,
milyen távokat fest az idő a tenyerére,
fest-e a festő még, a Koszta,
mert kettőnk titka rég,
hogy mennyit beszélek neki arról a Tiborról,
és hogy jár közben,
lustán ez a képlegény a Kosztán,
napok hosszán
köztünk a szél iramosan,
akár operaszín, nem éri utol.
A szereplők örömmel émelyegnek össze.
Egész egyszerűen arról van szó,
hogy anyámék szemben életet alkalmaznak,
pék- vagy pókszerű életet,
anyám az esőkben festőket operáztat,
operázókat festesőztet,
folyton zuhognak vakszínek, vakévek,
én operázok,
nyitott náluk a vakablak, és nyitott nálam,
és a festő mintha a cúgos, Koszta utca közepén várna,
hogy elfogjon a képlegény közbülső hangokat,
a Tibor,
operákból lesi, feszti meg helyben a körképtörténteket.
Nálunk az élet cél- és széllövölde,
befizetsz, lősz hármat, ötöt,
szidod a félrehúzó, szelelő puskát,
elhozol egy műnarancsot,
mert azt nyertél,
a műanyag körte mellé teszed,
posztmodern találkozások.
Apám, ha meglát egy új képet a falon,
vaktöltényt keres,
nem állja meg szó nélkül,
véleményezi.
A vélemény edzi apámat.
Anyám és egy festő az opera szélcsendjében összekarolnak.
Az utca közepén veri őket egy vidám eső,
nem kell tőle félni, festett esőről van szó,
operázottról.
A jó ég tetoválja hátukra, hasukra,
belükbe bele, érfalaikra,
hogy mennyi idejük van,
hátsó ajtóm elé hordják ösztöneiket,
szöszeiket, möszeiket,
vak vezet királytalant.
Ki vannak varrva rájuk a szelek,
hosszak és keskenyek,
de talán szebb, ha azt mondom,
hosszú és keskeny,
vakító és fehér szelekkel kivarrtak,
szebb a magnézium,
a képlegénység kedvéért.
S lőn, így élek együtt velük,
így szelelünk át egymáshoz,
én kinyitom az ablakaimat,
ő kinyitja az övéit,
s amit megszólaltatok, hallgatja,
egy-két nap múlva hosszan a képekről mesél,
hosszmodernek a találkozások.
Fest, operáz, kevercsél látástól Kakulásig.
Van Gogh, Caravaggio, Toulouse-Lautrec operáit teszem fel,
kedvencünk Kondortól a Darázskirály,
ha Koszta benne a kontratenor.
Anyám Kosztatenornak mondja,
tegyél fel valami kosztatenorost,
jó, akkor ma az Arnolfini házaspárt Bonnie és Clyde alakítja,
a Petike járt ismét Kaffka Magritte olvassa fel.
Koszta a művészeti szalonasztalon,
látom magam előtt a cégjelzést.
Jó Tibornak kell a cégér’ sokat mennie,
a cégnek haladnia kell,
nekem el kell hoznom anyámat,
anyámmal jó kiállításra járni,
anyámat úgy nézik a képek,
hogy vékony, széljárta hangjukon azt mondják: kesereny.
Itt van anyám köztünk, a legnagyobb hangfestő,
ha egyetlen szót lehetne szólnom,
milyen réseken,
milyen halköz-jelentéskörrel írhatóak le leginkább az anyámat nézők,
a keserennyel tenném,
anyámat keserenynek, keserényként nézik a képek,
s a festő: magnéziumkirály.
A megnyitón debütál Kondor operája:
Darázsmag, Néziumkirály.
Minden kép anyámat hangfesti így.
Van anyámban valami fémes, valami magnéziumkirálynős,
ahogy hagyja magát fémezni a képekkel.
Világíttatni Koszta utcai elmúlásukkal.
Talán ha voltam összesen egy kiállításon az anyámmal.
Talán ha apám nem mondta volna,
ilyen dolgokat huzat is görget nálam az udvaron,
apám annyit sejtett az egészből,
hogy anyám többet sejtett meg, és ez zavarhatta inkább.
Magukat mennyire zavarja a mű mögött álló Kenyeres Magnezista?
A csodálatos Pékember?
A sötétben bujkáló ellenkesereny?
Anyámat egyrést mindig vagy halként vagy halnak nézik a képek,
másrést anyám a rendszerben a tizenkettedik,
nevezzük a rendszert periódusosnak.
A tizenkettedik rendszámú elem a periódusos rendszerben a magnézium,
nyelvújításkori nevén kesereny.
Mégse mondhatom anyámra a Kenyeres Magnezista helyett,
hogy Keserenyista.
Anyám nagy nyelvújító,
úgy tudják őt nézni a képek,
mintha a sebváltójuk lenne,
nemcsak egyről a kettőre jutók, hanem a sebet másra kiváltók.
Egy másik rendszerben a tizenkettes rendszámú elem Júdás,
a keserényeit ezüstre cserélő halvadász,
beszól, hogy menjenek mind haza, csenjenek előtte a halrudacskákból, pogácsából,
löttyintsenek táskáikba rejtett flakonjaikba a borokból,
otthon élvezzék, ha a halköz jelentésköre a 12. elem,
a kesereny, a nyelv, az újítás.
Maga magnézi a képeket, oszt jó napot.
Magnézik,
páran maguk homlokához csapnak vagy másokéra ütnek,
ummm,
magnézi
ummm,
ilyet nem magnéztem még sehol, ilyet nem ummmtam még,
maradok egy kicsikét,
kesereny, illik minden rendszerembe.
Van az a nép, a magnézi, anyám a főnökük.
Anyám a képek, anyám a tenger, anyám a képek tengere,
a föltámadó,
a tizenkettedik elemek kötelező szirt-tartása,
a szirt kötelező tenger-tartása.
Anyámmal jó képlegény-kiállításra járni,
anyám elvonul a képek mögé,
tizenkét papírhajót hajtogat,
kihoz a szertárból
egy tizenkét literes akváriumot,
félig tölti csapvízzel,
gyufát szerez, ollót, egy csillogó tekercset,
levág belőle fél métert,
összetekercseli, a papírhajóba teszi, meggyújtja,
vakító fehér fénnyel ég, aminek égni kell,
páran maguk homlokához csapnak,
vagy másokéra ütnek,
ummm, ilyet hol is láthattam volna,
maradok egy kicsikét,
és nem bírja elmagyarázni, hogy mi történik,
mert bennünket csak a vakító fehér fény
és aztán csönd fakító üressége érdekel.
Az elpakolás, a hazamegyünk,
a tankönyvben a magnéziak égése, a nép gyulladáspontja,
papírhajó, akvárium,
vakító, fehér, fény,
amit élőben látunk, ami hat ránk,
de nincs senki, aki elmondja, kedves gyerekek,
most menjetek mind haza, csenjetek előtte a pogácsából,
löttyintsetek táskáikba rejtett flakonjaikba a borokból,
otthon élvezzétek, hogy a halköz jelentésköre magnézium,
kesereny, nyelv, újítás.
Nincs, aki elmondja:
fiam, választhatsz,
vakító fehér fényed lehet levészet, enyészet,
te döntesz, magnézed magad kívülről,
magnézed belülről,
ummm, ilyet még nem láttam.
Már nem bírom magnézni magam,
Már nem magnézni bírom, már nem magam.
Umm, tudom, hogy vakító fehérrel égnének, tudom.
Magnézném én azokat a vakító fehér fényeket,
csapnék homlokomhoz, máséhoz.
Mintha mindegyik mű mögött magnéziumot gyújtanának,
anyám tüzeskedne.
Vakító fehér fény, ahogy ránézel,
tart pár másodpercig,
amit aztán többé sohasem látsz, de soha nem is felejted el.
Nem tudod visszacsinálni,
nem tudod utánacsinálni.
Fénylene vakító fehéren a kép a faladon,
az első ránézéssel,
ami mindig is hozzá tartozik,
de nem tartozik többé már aztán másra sehogyan.
A festő operás,
az operás festő,
a magnezista mindent mindennel kever,
mögöttes tartalmat a tartalmas mögöttel.
A nyelvet időnként rendszerszinten kell megújítani,
akár a képeket, az operát, az anyámat.
Az újítók között köszönthetek képlegényt,
Koszta utca Tiborát,
vékony, széljárta utcák mesterét,
jó éjt, jó anyut kívánok,
csodálatos pékember-ébredést holnapra,
akinek holnap,
akinek ébredés adatik.
Vissza a tetejére