Szaturnuszi mesék


(regényrészlet)
 
06/
01/ A török füzet
Európában háború van, már a második az életemben; a második Európa. Az első egy ládában lapul valahol szétszerelve. Európa szíve, mint egy toronyóra szerkezete (a számlap a helyén, a mutatók rozsdásan állnak). Várja, hogy valaki új életre keltse, de nem fogja senki új életre kelteni, hiszen senki se tudja, hol van az a láda elrejtve. Ha a megfelelő percben pillant az ember az óramutatókra, napjában kétszer (az éjszakát is beleértve) úgy tűnhet, a pontos időt mutatják.
 
02/ Sabika
Sarayában előkerestem Karl khajurahói albumát; az egyik doboz alján volt, amit anyámék küldtek utánam Simlából, és aminek a tartalmát még nem pakoltam ki, mert nem volt hová. A könyvvel az ölemben elhatároztam, hogy szombaton veszünk egy könyvszekrényt Gorakhpurban.
            Festettem Sabikáról egy menyasszonyi portrét. Boldogan öltötte magára több alkalommal is a menyegzői ruháját a kedvemért. Míg modellt ült, az jutott eszembe (és aztán sokáig nem hagyott nyugodni a gondolat), hogy festhetnék én erre a vászonra akármit. Hogy bármit kihozhatok ebből a lányból. Akár el is csábíthatom, elvehetem az ujjaimmal a szüzességét. És az egésznek csak a képen lesz nyoma, és Sabika mégiscsak szűzen megy férjhez. De nem, nem csábítottam el. Az arcát zöldre festettem, és kesztyűt is festettem a kezére ugyanezzel a növényi színnel, ám az ujjai hegyét, az utolsó ujjperceit szabadon hagytam. Itt és most nem kívántam, hogy az ujja hegyénél több kilátsszon belőle.
 
03/ Szieszta
A kupolás fehér bástya már szerepelt az egyik képemen, amit két éve festettem Simlában. Szövőszék sző álomleplet egy fekvő nőalak köré. És a háttérben (mintha csak az álom tárgya volna az öröklött képi logika szerint) ott a sarayai bástya.
 
04/ Szieszta
Fölébredtem; mint a kialudt gyertya viasza, úgy világított a szemközti babérbokor leveleivel. Bementem a házba, és föltettem egy teát.
            Tegnap fejeztem be Sabika sziesztaképét. Behoztuk Viktorral a verandáról a műterembe (a legfényesebb szoba a ház délnyugati sarkában) a kinti ágyat. A szakácsnőnk legyezte Sabikát, akit arra kértem, próbáljon meg elaludni. Pár perc múltán édesdeden szuszogott. Ugyanabban a pózban altattam mindennap. A takarót úgy helyeztem el az ágy mellett, mintha ő rúgta volna le. Az ágy négy lábát már előzőleg lemázoltam narancssárgára. A sarokba egy asztalkára vizeskorsót és egy poharat állítottam.
 
05/ A mesemondó
A verandára mentem a teámmal, és a narancssárga lábú ágyra telepedtem. Idelátszott a lombokon át a fehér bástyakupola. Ott ült alatta az öreg. Három kisgyereknek mesélt, három kislánynak. Egy néma asszonyról szólt a történet, akinek van egy varázslatos botja vagy pálcája, amit az egész falu irigyel tőle, mert a bot az asszony parancsára magától megkeveri a tűzre tett ételt, és mindenféle munkát elvégez a ház körül. Kihajtja és hazahajtja a kecskéket. Nem értettem minden részletét a történetnek, közbekérdezni pedig röstelltem volna. Egyik nap ellopják az asszonytól a varázspálcáját. Nem szól senkinek (talán azért se, mert néma), a faluban mégis híre megy a történteknek. Egyik nap valaki kifigyeli, hogy van az asszonynak egy sokkal nagyobb varázsbotja is, mint az előző. Akkora, mint egy pásztorbot. A néma asszony híre mindenféle titokzatos csatornákon át (ezt a részt csak töredékesen értettem) eljut egészen a szultánig. Magához hívatja a szultán. Az asszony magával viszi a lányát is, aki olvasni tud a szájáról. És aztán elámul a szultánnál: azt kell látnia, hogy ott az ő másik botja, a kisebbik. Hogy milyen tekervényes módon került a szultánhoz az első bot, azt sehogy se értettem. A botok azonban csak a gazdájuknak engedelmeskednek. Nincs varázsige. A szultán tűzbe vetteti a botokat, az asszony pedig hazatérhet.
            A festményemen ott van a vén mesemondó és a három kislány. És ott van a néma asszony és a két botja egy-egy edényben. A háttérben a fehér kupolás bástya: ez a szultáni palota. A palota mögött mesebeli erdő, sűrű, sötét, magas. Megtorpan a kapu előtt az asszony a lányával. Megismeri a palotát, hiszen látta már álmában. Amint magát és a lányát is látta a fehér épület felé tartani. Mellettük két kiszáradt fa áll, egy kisebb meg egy nagyobb. Olyanok a fehér fal túloldalán lévő hatalmas, eleven fákhoz képest, mint amikről bármikor le lehet törni egy varázserejű botnak való ágat. Nincs varázsige. Az eleve holt anyag van csak, az álom, mely álmodik, és egyedül ott, az álmában él. És én vagyok az alvó, kedves naplóm.
 
06/ Sabika
Az esküvőt március végén, a hőség beállta előtt tartották meg Sarayában. India női ruhái a lányok testalkatát nem rejtik el teljesen, csak az alakjukat, ám azt leleplezhetetlen tökéllyel. Nem sokkal az esküvő előtt lefestettem Sabikát meztelenül. Rögtön igent mondott a kérésemre, amitől az az érzésem támadt, hogy ő maga provokálta ki a láthatást. Láttam a vaskos combját. Láttam, miután levette a melltartóját, hogy miként kezdenek megkeményedni, majd merednek előre a mellbimbói puha udvarukból. Kifigyeltem húsos kisajkait. Láttam, de el kellett hallgatnom a nagy anyajegyet a hátán. Háttal ült modellt, csak így volt hajlandó a dologra. Közvetlenül a fürdőzsámoly, az én fürdőzsámolyom mögé állítottam a festőállványt a műteremben. Sabika úgy tett, mintha fürdene, de víz nélkül.
            A hintánál is lefestettem. A háttérben ott világított a kupolás bástya a fehér fallal. A dzsungel eltűnt az épület mögül, helyette odafestettem a két kiszáradt fát. Mintha csak fordítva működnének a távlat szabályai, jelentősen magasabbak lettek a fal túloldalán. A nagyobbikon a szent lehetetlenség jegyében pár levél is kisarjadt. Elefántok sziluettjét festettem a bástya bal oldalán az őserdő helyére.
            Sabika a menyasszonyi ruhájában, lógó orral ül a hintán, két kézzel kapaszkodik a két kötélbe, papucsa lerúgva. Egyik szolgálóleánya a tenyerét nyújtja felé, de hogy mi van abban a barna tenyérben, nem látszik. Jegygyűrű, lábujjra való gyűrű. A második szolgálólány Sabika mögött áll, a hintát löki, mint egy kisgyereknek, aki még nem tudja magát hajtani. A harmadikuk kezében legyező, de most nem kell legyezni a gazdájuk leányát, mert langyos szél fúj észak felől. Mezítláb vannak, bordóban-pirosban, akár a menyasszony.
 
07/ Viktor
Esténként gyakran bámultuk Viktorral a csillagokat. Kitettük a narancssárga lábú ágyat a szabad ég alá, és szorosan egymás mellé feküdtünk. Vannak nyáréjszakák így a monszun levonulása után, amikor valóban úgy tűnik, hogy több ott fönn a magasban a fény, mint a sötétség.
            Mintha legalább érintőlegesen ráérzett volna a gondolataimra, Viktor azt kérdezte:
            – Gondoltál már arra, hogy mégiscsak vállalhatnánk egy gyereket, Amrita?
            Nem feleltem, néztem a csillagokat, fogtam Viktor kezét.
            – Van rá esély, hogy a szülés után megszűnnének a nőgyógyászati problémáid.
            – Egy kikapart gyereket sehogy se lehet semmissé tenni, Viktor – válaszoltam jelentős késéssel.
            – Egy korábbi abortusz nem kizáró ok a szüléshez.
            – De nekem kettő volt, hisz tudod.
            – Te mondtad, hogy mindig nagyon megszenvedted a menstruációidat. Már kamaszkorodban is. Nem olyan bonyolult ez, Amrita. A szervezeted minden hónapban gyereket akar, és mert nem kapja meg, fölfakad belül, és vérzik.
            – De hát én összevissza vérzek, Viktor. Véletlenül se úgy, ahogy a hold jár.
            Nem látszott a hold sehol.
            – Ezt most úgy mondom, mint egy orvos, és nem úgy, mint a férjed, tehát hidd el nekem, Amrita, jó esély van rá, hogy egy kihordott terhesség ezt az összevisszaságot is rendbe tenné. A vérzéseidet. Szülésre lett tervezve a belsőd.
            Éreztem, hogy még mondaná, de elhallgatott. Hogy Istennel érveljen, azt azért mindketten túlzásnak tartottuk volna még a csillagos ég alatt is.
            De kis szünet után mégiscsak folytatta:
            – A fogantatás a testednek természetes esemény, éppen úgy, mint egy fának a virágzás.
            Elengedtem Viktor kezét, és fölültem az ágyon.
            – Nekem is többször eszembe jutott gyönge pillanataimban, hogy lehetne gyerekem, hogy lehetne tőled egy vagy akár több gyerekem is, de mindig azt a választ kaptam valahonnan az univerzumból, hogy nem. Hogy ne. Talán magától Istentől érkezett ez a válasz – mondtam mélán. – Baszódj meg, Viktor – tettem aztán hozzá csöndesen, és bementem a házba.
 
07/
01/ Lahore
Mire ősz lett, mire megint karácsony lett, mire eljött az új év, úgy éreztem, mintha láthatatlan sebeken át véreznék ki lassan, de biztosan. A havivérzéseim idején tíz napokig görcsölt a hasam. Mintha életet hazudva a puszta látszat mozgatta volna a kezemet, ahogy egy kihunyt csillag fénye is még vibrálni látszik a csillagvizsgálóból nézve, miközben nagyon is valódi képeket festettem, ha épp festeni bírtam. Havi egy képet, aztán még ennyit se. Hónapokig semmit. Egyes-egyedül az a bizonyosság vigasztalt, hogy ezek a képek az én legigazibb képeim, amikben már nincsen semmi számítás.
            Viktor remekül érezte magát a rendelőben. Az angoltudása épp oly szerény volt, mint az ideköltözésünkkor, azonban másfél év alatt meglepően jól megtanult hindusztániul.        Tulajdonképpen ez is elkeserített. Miután Sabika elköltözött a faluból, én társalkodónő nélkül maradtam.
            Anyámmal tündérien visszafogott sorokat váltottunk havonta kétszer, amelyek leginkább egy öreges, lusta teniszmeccsre hasonlítottak, ahol a vesztett pont is józan, udvarias belátásból születik.
            Karl viszont kiszagolta a tárgyilagosnak szánt leveleimből, hogy nem vagyok túl jól (nem volt nehéz kiszagolnia). Javasolta, hogy költözzünk Bombaybe. Írtam, hogy az lehetetlen. Már miért volna lehetetlen. Találunk állást Viktornak.
            Nem akartam Bombaybe költözni, és épp Karl miatt nem; nem, ez nem igaz; nem tudom, miért nem.
            Delhibe végképp nem.
            Simlába vissza semmiképp.
            Eszembe jutott Lahore.
            Egyik éjjel négy csóva hasított négy irányból a testembe. A talpam felől, a fejtetőm felől és a vállaim felől.
            Egy vadkörtefa alatt álltam. Színes léggömbök csüngtek a körtefa kopár-sűrű gallyaira kötözve. A sötét ég alján koszosfehér fényesség látszott, amit szivárványszín sávok véreztek át. Aztán ugyanez a fehér füstös fény egyszer csak közvetlenül a tövises bokrokon túl is fellobbant. Férfiakat láttam, nőket és gyerekeket; mind meztelenek voltak. Megláttam egy overallos férfit. Fejjel lefelé lógott előttem egy pucér alak, csak egy pillanatra láttam, a vadkörtefa egyik vaskos vezérágára volt felkötve az egyik bokájánál fogva; megfeszült a teste, és én roppant különösnek találtam, leleplezőnek, érthetetlennek, hogy a farka ernyedten lóg. A látomásom jelenetsorai úgy villództak perverz és erotikus között, akár egy kompasztű az ércteléres partvidékhez közelítve. Gyűrött, rosszul szabott férfiruhák száradtak a fák közé kihúzott zsinegeken. Két kutyát is láttam. Autók fényszóróit. Egy sátor tűnt föl előttem, vörös volt és szürke, olyan formájú, mint az eszkimók jégkunyhói. Aztán eltűnt a sátor, mindenki eltűnt, férfiak, nők, gyerekek. Én álltam ott egyedül a körtefa alatt a színeimmel, merthogy a léggömbök pont olyan színűek voltak, mint a színeim.
 
02/ A negyedik
A három jelentése Indiában és Európában is egyértelmű. A kérdéses mindig a negyedik. A keresztény Szentháromsághoz ellenpontként könnyedén hozzáképzelhető a Sátán. A három Moirához Zeusz (hiszen rajtuk még neki se volt hatalma), vagy egy kontúros váltópillanatban a frissen született Sátán. Lefestettem három kislányt. Lefestettem három asszonyt. Az asszonyok fűszert őröltek. A kislányok a földön gubbasztottak. Mindkét jelenetet a mesék dzsungelében, a fehér bástya mögött vittem föl a vászonra, és mindkét jelenethez hozzáadtam még egy szereplőt. Egy negyediket; még egy asszony-, még egy kislányszerű alakot. A haldit őrlő asszonyok mellett egy fekete csuklyás figura áll. Befogja a fülét, mintha nem akarná hallani az őrlőkövek súrlódását, mintha nem akarná hallani az asszonyok csevegését. Egy öreg ikerfa, közös tőről kétfelé sarjadt vaskos törzsek mögül festettem meg őket. A fekete ruhás alaknak csak a fejét és a vállát láttam. A dzsungel mélyén pirosan világított egy fatörzs, mint a teremtésben a hiba. Mint a történelmen átütő valami, ami úgy mutat rá a valódiságára (a képen ábrázoltak valódiságára és a mi életünkére is), akár egy bankjegy eredetiségére a fémszál. A kislányok között úgy ül a negyedik, mint aki majdhogynem közülük való. Ennyit még elbír a gyermeki lélek. Egy fehér fényszálat húz be közéjük a vékony arcú, piros csuklyás alak (a többiek félmeztelenek), és spirálosan föltekerve adja a kezükbe. Tudva a tilalomról, hogy ők hárman most olyasvalaminek a tanúi, ami messzemenően tilos, kíváncsian és már-már áhítatosan nézik az örvénylő tölcsért, amin ott maradt a kezük és a ruhájuk lenyomata is. Olyan ez a fehér fény, mint a teremtésben a hiba. Mint a történelmen átütő fenomén, ami úgy mutat rá a valódiságára (a képen ábrázoltak valódiságára és az én életemére is), akár egy bankjegy eredetiségére a fémszál.
 
03/ Elefántok
Még ’38-ban készítettem Simlában agyagból egy arasznyi magasságú elefántszobrot, a hátán csúcsos tetejű hordszékkel, pirosra festettem, festettem róla egy képet, ami aztán annyira jól sikerült, hogy a szobrot végül összetörtem.
            Közvetlenül Sabika esküvője után festettem meg a kupolás bástya előtt az elefántpromenádot. Úgy mozogtak a zárt térben az alakok, a fölszerszámozott elefántok és a hajcsárok a színpompás ruhájukban, hogy én a sötét éggel tudtam csak megfékezni ezt az áramlást, és nem is az övékét, hanem azokét, akik a kupolás bástyán túl, az őserdőben nyüzsögtek; iszapszínnel rohasztottam rá az eget a dzsungelre. A világító védfal és a fehér kupolás bástya elevenen villogott, akár a parádézó elefántok agyara.
            A Két elefánt volt az utolsó képem, ami Sarayában készült. Volt egy korábbi változata még az előző évből. Az elsőn oldalnézetből, a másodikon szemből szerepel ugyanaz a két elefánt, egy nagyobb és egy kisebb. Az első képet a dzsungelben festettem, és mert eszembe jutott, hogy Magyarországon ősz van, kopár fákat festettem az elefántok mögé, varjakkal. A második kép a műtermemben készült. Három színnel, feketével, vörössel, narancssárgával. És a fehéren megvillogó agyarak.
 
04/ Lahore
Kinn ültünk a verandán. Elviselhetetlen volt a meleg odabenn a házban. Mint egy sértés, úgy hatott rám ez az izzó hőkamra a síkság ránk zárt egével. A narancssárga lábú ágyon gubbasztottam, Viktor a kedvenc karosszékében ült. Vasárnap volt, végeztünk az ebéddel, forró teát kortyolgattunk.
            – Amrita, én nem tudom, hogy mit tegyek.
            – Viktor, én nem tudom, hogy mit tegyél.
            Nincs hová mennem Indiából.
            – Pont most, pont most akarsz innen elköltözni, amikor már kezdek belejönni a nyelvbe és a munkába is?
            Legfeljebb Indiába.
            – A nyelvtudásod nem vész el, és abból a pénzből, amit itt összegyűjtöttünk, nyithatsz egy saját rendelőt Lahore-ban.
            – Az én pénzemből. Én gyűjtöttem.
            – Házasok vagyunk.
            Rokonok vagyunk.
            – Hány képet adtál el az elmúlt két évben, Amrita? Hány kurva képet adtál el az elmúlt két évben?
            Az én rokonaimnál lakunk.
            – Egyet se.
            A Mesemondóm díjat nyert Amritsarban.
            Viktor fölpattant, majd meglepő nyugalommal kezdett el körbe-körbe járkálni a széles verandán. A kezét összekulcsolta hátul, és kissé előrehajtotta a fejét, mint egy szerzetes a kolostorkerengőben.
            – Továbbra se értem, hogy miért pont Lahore – szólalt meg aztán higgadtan. – Nem ismerünk ott senkit. Ennyi erővel bárhová költözhetnénk.
– Lahore egy érzékeny hely – szólaltam meg némi töprengés után.
            – Megint szeretőket akarsz tartani?
            Fölnevettem, olyan röviden és szárazon, mint egy köhintés.
– Viktor, hogyha nincs éppen özönvízszerű vérzésem, még te is sok vagy nekem mostanság.
            A szakácsnő lépett ki a tornácra.      
            – Kész vagyok – mondta.
            – Rendben, akkor holnap – torpant meg Viktor, mint egy megállított inga.
            A szakácsnő bólintott, és elment. Szabályszerűen rosszul lettem a látványtól, ahogy kilépett a napra; őrjítően tűzött az augusztusi nap.
            Viktor újrakezdte a lassú járkálást. Van Viktorban valami papos. Valami papos vagy inkább szerzetesi, ami eddig is ott lappangott az alkatában, de csak itt Sarayában ütközött ki rajta minden következményével.
            – De mégis, milyen hely Lahore, mesélj róla – mondta komoran, mint egy gyóntató, és még csak rá se gyújtott.
 
08/
01/ Lahore
Miután valamelyest összeszedtem magam, fölálltam a narancssárga lábú ágyról, és bementem a házba. Úgy duruzsolt idebenn a fűtés, akár egy halk szavú dzsinn. A fürdőszobába mentem. Ráültem a vécére. A tárt ajtón és a szemközti szűk ablakon keresztül laposan tűzött be a szűk helyiségbe a nap. Mintha kifordult volna tengelyéből a bolygó. A kőpadlón minden egyes koszszemcsének, minden hajszálnak látszott egy parányi vetett árnyéka.
 
02/ Lahore
Lehetett volna ez a ház majdhogynem bárhol. Nápoly környékén, forrongó földön, tíz kilométerre a tengertől, takarásban a tengertől. A táj léptékén nem hagyott nyomott, hogy a föld mélye itt már nem forrong egy ideje. Tudtam jól: vulkánjai alszanak, akár egy álom, mely álmodik, és egyedül ott, az álmában él. Anyámék simlai házának The Holme volt a neve, a sarayai bungalónak nem volt külön neve, ennek a háznak pedig Lahore lesz a neve, míg itt meghalok.
 
03/ Lahore
Sarayában estem teherbe. Lahore-ban Viktor már csak annyi volt nekem, mint egy árnyék. Párás dombvonulat látszott az ablakból, előtte két kisebb halom, akár egy kamasz lány két hegyes melle, amik nem tökéletesen egyformák, de attól még gyönyörűek. Előrébb barnás-szürkés erdőség monokróm kiterjedése. A völgyben az út fényesebb csíkja. A réten túl, a szőlősorokon túl egy nagy tölgy állt feketén, levéltelen.
 
04/ Lahore
Közelről is megnéztem azt a fekete, kopár tölgyet. Hóval viselősen függtek alá a magasból a koszosszürke felhők. Csak amikor egészen közel értem a tölgyfámhoz, amikor már a törzse is jól látszott, csak akkor vettem észre, hogy bizony nem tölgy az, hanem dió. Alacsony bozót vette körül, vadcsapásokkal teli. A fa környékét teljesen összetúrták a vaddisznók. Volt ott a kopasz ágak alatt egy nagy bazalttömb, azt annyira körbeásták, hogy valóságosan kibillent a helyéről. Mintha előbb került volna oda a hullt dió, és csak utána, csak nemrégiben ez az istenköpedéknyi hűlt láva.
 
05/ Lahore
Másnap reggelre megérkezett a hó. Lehettem volna én is viselős, mint azok a koszosszürke tegnapi fellegek, de nem lettem, csírájában lett elfojtva bennem a másom. Azt, hogy belőlem nőjön nagyra, hogy aztán kiszabaduljon belőlem, ő, aki nem pusztán az enyém, de az enyém is, nem, ezt nem engedhettem meg, és megértem, Viktor, hogy vele együtt engemet is megölsz, hogy miután őt megölted, már végképp nem tudsz nekem megkegyelmezni, te semmi kéz, te árnyék.
            Lejött ránk a hó, hullott egész éjszaka, csak akkor állt el, amikor a földet már teljesen betakarta, és vastagon megült az ágakon. A ház hűvösebbik oldalán erdő volt, sűrű erdő nyurga tölgyekkel. Az erdő mélyén fehéren világított egy fatörzs, mint a hiba a teremtésben; mint a perzsa szőnyegkészítő mesterek legszebb szőnyegeiben is benne hagyott hiba; a perzsa szőnyegkészítők hite szerint csak az isten tökéletes, így aztán hagynak egy apró szabálytalanságot a legértékesebb szőnyegeikben is. Belepte a hó az erdő alját, az erdő alja tompa fehér fénnyel gyulladt ki reggel, ami végre kioltotta ragyogásával azt a függőleges fehér csíkot ott a fák között.

Vissza a tetejére