Konfirmandus


Álltam az előszobában tizenhárom évesen, kezemben a boríték, benne a Nagytemplomi Református Egyházközség meghívójával, a hártyapapíron átütött a gépírás. A saját konfirmálásomra hívtak. A gyülekezetbe. A gyülekezetünkbe. Már a szó is elijesztett. Vajon mit jelent az a konfirmáció? Fogalmam sem volt. Valamiféle vizsga? Sosem voltam igazi konfirmandus. Nem jártam előkészítőre. Anyám nem íratott be, sőt nem kaptam a szüleimtől református nevelést sem, ami nem csoda, hiszen anyám katolikus volt, apám meg, aki a testvéreihez hasonlóan reformátusnak indult, vallástalanul élt.
            Akit megkereszteltek, azt egy bő évtized múlva ünnepélyesen fölveszik az egyháztagok sorába. Nem muszáj elmennem, mondta anyám, nem kötelező, mint iskolába járnom, kisdobosnak és úttörőnek lennem, de azért illik. Az ifjú ember számot ad ismereteiről, és megerősíti hitét. Ez a dolgok egyenes következménye.
            „Ha megkereszteltek, kisfiam, márpedig téged nem akárhol, hanem a debreceni nagytemplomban kereszteltek meg, akkor tudhattad előre, hogy egyszer, úgy tizenhárom éves korod körül el kell majd menned a gyülekezetbe, hogy találkozzál a veled egykorúakkal, és eligazításban részesülj Isten és ember dolgait illetően.”
            „De én azt sem tudom, hogy mi az a gyülekezet.”
            „A gyülekezet, kisfiam, az egy közösség. Egy közösség, ahol mindenki… egy.”   „Mindenki vallásos?”, firtattam.
            Ő nem így mondaná, javított ki anyám. Mindenki hívő. Istenhitű.
            Én nem vagyok hívő, ebben az egyben biztos voltam. Hogy anyám az, kérdés nélkül is tudtam. Tudtam a keresztvetéséből a feszület előtt, tudtam a jászteleki búcsúból. Jásztelken nem folyt meleg víz a csapból, nem is volt csap, csak kerekes kút, onnét húztuk a vizet, és hordtuk a zöldségekre tulipiros vaskannában. Általános gyermekkori diszkomfortérzetem falun volt a legerősebb. Részegen karikás ostort pattogtató mostohanagyapámtól, Bencsik Mátyástól különösen félni kellett. „Jánoska, nagyapa mérges. Tudom, hogy játszanál, de játsszunk mást, naaa. Kérlek szépen, most ne menj ki az udvarra, jó?” De hát miért mérges Bencsik nagyapa? Nem értettem, bántotta őt valaki? Beivott. Aha, beivott, a pálinkától mérges, és a karikás ostor az ő játéka. Vajon milyen feszültséget vezetett le vele?
            Az én játékom meg az építkezés volt. Kunyhót eszkábáltam lécekből és fűből, vasszerszámokkal rendeztem be. Legjobban a föl nem használt, íves vonalú kúttéglából szerettem falat emelni, olyat otthon nem találtam. Fölmásztam a kukoricagóréba. Kimentem a határba. Este tíz előtt, vagyis a városi ember számára szokatlanul korán, vastag dunyha alatt aludtunk el a tisztaszobában. Volt egy nagy, selymes, fekete bundájú macskájuk, Ékes, egyszer jól megkarmolt. Párszor megcsípett a kakas is, és nyilván a libák is megkergettek, vagy fordítva, ez volt a beavatás menete falun. A tyúkól és a disznóól émelyített, pedig ganajozni nem nekem kellett, hanem a nagypapának. A Zagyva árterére jártunk játszani a szomszéd gyerekekkel. És amit Jásztelken a legjobban szerettem, az a búcsú volt a falu széli kápolnánál. A kis domb füvén hevertünk, anyám és a nénje a pap szavait vitatták meg a vasárnap reggeli mise után, és akkor szóba került Isten. Hit, vallás és felekezet között még nem tudtam különbséget tenni. Tudtam az elkötelezettséget anyám mozdulatából is, a furcsa odahajlásból, ahogyan megcsókolja rokonai sírkövét a szülőföldjén, valamelyik jászsági temetőben, Alsószentgyörgyön vagy Apátiban. Ilyet egy kálvinista soha nem tenne, hiszen óvakodik az efféle érzelmes gesztusoktól, töprengtem később. A Zagyva-part istenfélő földműveseire bibliák, énekes- és imádságoskönyvek, kalendáriumok, beszolgáltatási jegyek emlékeztettek minket, sőt egy Prohászka Ottokár-életműsorozat töredéke is a Szent István Társulat kiadásában − két mű a szalonképesebbek közül, a Föld és ég második kötete, illetve Az elme útjain, amelynek előzéklapjára a haldokló Bencsik nagyapa tintaceruzával rótta föl a családtagok névsorát, hogy rövid búcsúüzenetet intézzen hozzájuk: „Itt vot szeretőd Mátyás csokolok isten veled” −, de ez az elérhető maximum.
            Mi Debrecenben nem jártunk templomba, még ünnepeken sem, de nem mertem megkérdezni, miért nem. Annyit tudtam, hogy anyámat az ötvenes évek közepén jelentette, besúgta egyik évfolyamtársnője, amikor a pesti orvosi egyetem Üllői úti kollégiumából rendszeresen az Egyetem téri templomba járt reggelenként imádkozni. Ő, a mezei munkában felnőtt falusi lány a Rákosi-rezsimnek köszönhette, hogy egyáltalán egyetemre járhatott – paradox módon apám családját ugyanezekben az években fosztották meg a földjétől, a városi és a határbeli házától egyaránt –, ám a vallását és az imaéletét ezek után sem tekintette elvetendő csökevénynek. Az egyetemi évekből maradhatott meg egy óvatos reflex? Itt nem volt annyira szem előtt anyám, mint orvostanhallgatóként. Vagy, ami valószínűbb, egyszerűen nem maradt rá ideje, „nem fért el”, nem tudta odaszuszakolni a templomot a hétvégi körzeti orvosi ügyeletek meg a kerti munka elé, mellé, mögé. Alighanem az utóbbi; régóta nem volt oka retorziótól tartani a templom miatt. A figyelmes évfolyamtársnőből pedig, aki jelentette anyámat, a nyolcvanas években egészségügyi miniszter lett, egy kivételesen következetes pálya logikus fordulataként.
            „De hát ti sosem… Nem mondtátok soha, hogy nekem templomba kéne járnom.”
            Igen, ez kimaradt. Anyám mintha most látná be a mulasztását. Tudhattam volna előre, hogy egyszer ez a nap is eljön, de senki sem emlékeztetett rá. Hogyan tegyem le a vizsgát, ha soha nem készültem rá? Nem mondták, hogy itt a helyed, kisfiam, így aztán nem lett túl sok közöm kisfiúként Jézushoz, nem jártam hittanra, nem tanultam katekizmust. Kapiskáltam ugyan József történetét, akivel csúnyán elbántak a testvérei, de nem tudtam semmit a helvét hitvallásról. Anyám célzott néha a tízparancsolatra, el is olvastatta velem, de nem magoltatta be, mert mégis, mit kezdtem volna például a paráználkodással? Korai lett volna. Bibliát is csak képes gyermekváltozatban olvastam, találomra bolyongva a lapjain, mert nem igazított el benne senki, nem csinált senki kedvet hozzá, senki nem magyarázta el, mi volna benne a jó, a számomra is tanulságos ismeret. Anyám most mintha magának tenne szemrehányást, hogy nem vezetett a megfelelő útra, én meg magamnak, hogy ezek szerint nem kerestem eleget Istent, így aztán se nem értem, se nem követem a parancsolatait.
            „Igazad van, nem mondtuk.”
            „A hittantól lesz hívő az ember?”
            „Az nem úgy megy, kisfiam. Meggyőződésből lesz az.”
            „Meggyőződésből, de milyen meggyőződésből?”
            „Hiszi Istent.”
            „Igen, és azt hogy kell?”
            „Megbizonyosodsz. Meggyőződsz róla, hogy van.”
            „Egyszer csak látom? Te látod, anya? Hallod?”
            „Nem. De el tudom képzelni.”
            „Hát én meg nem tudom. Hogy menjek így el konfirmálni?”
            Ő el tudja képzelni. Hogy valamit vagy valakit képzel el, háttérből sugárzó erőt, természetfölötti jelenséget, netán magát az egyetemes világszellemet, vagy tündéri naivitással gondol egy gondoskodó, szigorú, de nagyszívű öregemberre, az most mindegy is. Én meg nem képzelem el, mert begörcsöltem, és egyelőre képtelen vagyok, de azért kezdek gondolni az Úrra. Anyám tehát jóban van teremtőjével és fönntartójával. Hozzá fohászkodik nehéz óráiban, de Isten, úgy látom, megmarad az ő magánügyének. Előttem jár a hitben, és nem hív magával. Neki van Jézusa, nekem nincs: hát akkor ki a csuda váltsa meg ezt a házat, ezt a zaklatott családot, anyámat, apámat meg engem? Majd mi magunk?
            A hitem helyén a szorongásaimat találtam.
            Egyke voltam egy morózus apa árnyékában, hogyne kerestem volna magamnak baráti és támogató közösséget! Olyan jó volna valahová tartozni a családomon kívül is, de hogy merre keressem ezt a társaságot, fogalmam sem volt.
            Szóval nem lustaságból nem mentem el konfirmálni.
            Álltam az előszobában tizennyolc évesen, kezemben egy másik meghívóval, sőt behívóval, ezúttal már nem a nagytemplomi gyülekezetbe, hanem a Magyar Néphadseregbe. Nem volt apelláta, mentem. Korán reggel a honvédlaktanyában soroztak a Péterfia utca sarkán, testmagasság, súly, szívhang, EKG, vérminta, vizeletminta, és olyan szép, szabályos A kategóriát kaptam Kovács doktortól, hogy magam is megijedtem tőle.
            Örülj neki, meghaltál volna a szégyentől, ha nem kapod meg. Férfi vagy, bassza meg. A kriplik kapnak E-t, kripli akarsz lenni, hadarta egy fiú a társa fülébe, ott a laktanyában. Te mi vagy? A! Én A vagyok. Ez a félszeg büszkeség keveredett az elemi félelemmel, amelyet a Kádár-kori néphadsereg tortúráiról kiszivárgó, szépen terjedő hírek váltottak ki. Szadista őrmesterek, csuklóztatás, elvágólagos körletrend, futkosó, ki lett öngyilkos az őrségben, és így tovább.
            Az előzetes vérvétel a Bem téri kórházban történt. Maga a szúrás nem fájt, de megszédültem, sőt nem csak szédültem, hanem el is ájultam a vérveszteségtől. Le kellett ültetni egy félreeső székre a folyosón. Puhány volnék? Az azért csak nem. De, igenis az voltam. Ez a sorozásnak mondott, merőben értelmetlen procedúra annyira fölforgatta addigi világomat, annyira szorongtam, hogy aznap délután magamtól indultam el a templomba, este pedig magamtól vettem kézbe az evangéliumot. Kiszolgáltatottan, de végre kíváncsian és eltökélten, az egyetlen akkor lehetséges menekülési útvonalra találva. Olyan szorongást éltem át, amelyet megosztottam ugyan anyámmal, de még vele sem egészen. Biztosan megsajnál, de nem vesz egészen komolyan. Nem hívnám megtérésnek. Eszmélkedésnek inkább. Nincs okom vele dicsekedni, már csak azért sem, mert sarokba szorított helyzetemben történt, mondom, menekültem, még csak nem is egy megerősítő közösségbe, de legalább saját úton jutottam hozzá a hitemhez, mondhatni, a személyes Jézusomhoz. Bizonytalan kötődéssel lettem újonc a hitben. Az én imádságom sokáig csak praktikus, kérő imádság volt, jelesül hogy ne vigyenek el katonának, feledkezzünk meg legalább erről az egyről, a fegyveres szolgálatról. Kamaszként csak akkor imádkoztam, ha szerettem volna valamit. Önzőn, magamért, mint Lót; nem a rokonaimért és a városért, mint Ábrahám.
            Egy látszott biztosnak, hogy az én Istenem minden jel szerint nem az ószövetségi Seregek Ura.
            Utolsó éveiben velünk lakott anyám édesanyja, a Kékinétől megvásárolt és velünk egybenyitott szomszéd lakásban. Ő volt az én jásztelki nagyanyám, Tuza Borbála. Anyám egyik reggel az ágyam fölé hajolt: „Meghalt a nagymama.” Hajnalban, álmában halhatott meg, mert abban a pillanatban már nem volt velünk. Elvitte az autó. Első férjét – az 1905-ös születésű Pap Sándort, aki az 1941-es délvidéki bevonuláskor halt meg vérmérgezésben – negyven évvel élte túl. Sanyi bácsinak feltörte a lábát a bakancs, és nem kezelték, nem volt gondjuk ilyesmire. Ő meg belepusztult. Fáslizta a feltört bokáját, mégis az a sérülés vitte el. Azt sem tudni, hazajutott-e egyáltalán vele. Mivel rengeteg kilengés történt ebben az időben a Magyar Királyi Honvédségnél, és még csak nem is a rendszeres orvosi ellátás hiánya volt a legrosszabb a problémák sorában, elképzelhető, milyen morál uralkodott ama diadalmas napokon, a lesből támadó szerb partizánok prédájaként ráadásul.
            Ehhez képest az én behívóm, békeidőben… Jó nagy hülyeség, igaz?
            Tényleg nevess rajta, fiam. Jó lecke lesz az. Ki fogod bírni. Miért pont te ne bírnád ki? Egyre több a jó hír, lazulnak az eresztékek, változott a retorika, bemondta a rádió, hogy ötvenhatot mostantól népfelkelésnek tekintik odafönt, szóval döglődik a rendszer, lehet szidni. Amikor pár éve november hetedikei vetítésre mentünk a Meteor moziba, és utána egyik poént a másik után lőttük a szovjet nagyjátékfilmre, összeröhögve a színes csempés előcsarnokban, még rákérdezett Bankós tanár úr: „János, te rendszerellenes vagy?” Tudtam, vagy inkább éreztem, hogy pár hónap múlva már nem kérdezne rá.
            Nemsokára a haldokló anyámért fogok imádkozni.
            Sohasem derült ki, hogy kibírnám-e a katonaságot, mert nem sokkal később a vizsgálatok során apró rendellenességet, szívritmuszavart találtak nálam, egy úgynevezett járulékos nyalábot. Extraszisztolét. Néha kimarad egy ütem, százezerből körülbelül harminc. Nem vészes, évtizedeket lehet vele élni, de a fölmentéshez elég. „Maga nem lesz katona”, mondta egy ezredorvos, már Budapesten. A sereget tehát megúsztam. Aztán tekervényes módon a polgári szolgálatot is. Gondoljam azt, hogy Istennél talált volna kétszeresen is meghallgatásra az imám? Nem lehet ilyen egyszerű, hiába lett az évek során nagy keservesen E kategória az A-ból. Isten felé nyitva maradtam. Az evangéliummal pedig ugyanúgy, ahogyan a vérvétel utáni este.

Vissza a tetejére