Meglátod, jó lesz neked is


Mindenkinek kell egy jó barát. Így vagyok ezzel én is. Gondosan szoktam válogatni, az ember mégsem szeret bárkivel összeállni. Ezért addig keresgélek, amíg meg nem találom az igazit. Persze ilyenkor kicsit küzdeni kell a szeretetért, de a dolog enélkül olyan unalmas lenne. Jó egy kicsit harcolni, akkor tudunk a győzelemnek igazán örülni. Persze van, hogy a dolog némileg elhúzódik, és nekem csak a harc marad. De ilyenkor jól tudom, magamra vethetek, miért nem voltam ügyesebb, okosabb.
            Viki nemrég berágott rám. Tisztázni akartam vele a dolgot, de először nemet mondott. Arra hivatkozott, van elég gondja Alexszel, aki folyton azzal fenyegeti, hogy öngyilkos lesz, ha Viki tényleg elutazik.
– Adj nekem fél órát – kérleltem.
Viki hezitált.
– Milyen barát az, aki csak saját magára tud figyelni?
Hallgattam a vonal túlsó végén, aztán ismét könyörögni kezdtem. Igen, igaza van, talán tényleg nem vagyok könnyű eset, még sokat kell fejlődnöm, hogy jó ember legyek, és valószínűleg meg sem érdemlem, hogy a barátom legyen. De mit tegyek, ha úgy érzem, nélküle az életemnek nincs semmi értelme?
Végül nagyot sóhajtott, és azt mondta:
– Gyere fel holnap este nyolcra.
Lerakta a telefont. Álltam a fülkében, kezemben a búgó kagylóval.
– Rendben, holnap este ott leszek – motyogtam magamban, bár aznapra volt már színházjegyem, de úgy döntöttem, Viki most mindennél fontosabb.
Úgyis egyedül mentem volna. Igen, Viki megmondta előre, hogy ez lesz, nem is értem, hogy bízhattam Dénesben. Folyton várok, történjen valami csoda, és találjak végre valakit, aki normális, de most már tényleg jobb, ha leszámolok az illúziókkal. Be kell látni, a férfiak olyanok, mint a rothadó alma, kívülről szép pirosak, belül tele vannak kukacokkal.  
 
– Mihez akarsz kezdeni? – kérdezte tőlem Viki fél éve, amikor bejelentettem neki, váltani akarok.
Elegem volt a művészekből, a kiállításmegnyitókból, az ingyenmunkákból és az éhezésből, az ígéretekből, amikből sosem lett semmi. A társadalom megbecsült tagja akartam lenni, nyugdíjjal, tébével, bankkártyával, és nem akartam életem végéig albérletekben tengődni.
– Felvettek egy irodához – válaszoltam.
– És mit fogsz csinálni?
Hallgattam egy darabig, aztán anélkül hogy ránéztem volna, kiböktem:
– Idegenvezető leszek.
Felnevetett.
– Ezt nem mondod komolyan!
Lopva rápillantottam.
– Most haragszol? Gondoltam, megpróbálom, neked is olyan jól megy.
– Miért nem tudtál valami mást kitalálni? – válaszolta.
– Ne haragudj, nem tudtam, hogy zavarni fog – mondtam, és már el is képzeltem, milyen szép tájakra utazhatok majd, az emberek hallgatni fognak a szavamra, arról nem beszélve, hogy nem kell végre anyámnál kuncsorognom pénzért.
– Remélem, ez nem lesz köztünk gond – hümmögte Viki.
– Ugyan, hisz barátnők vagyunk – próbáltam nyugtatni.
Nem értettem, miért aggódik ennyire. Jó, tudom, ő csak saját magára számíthatott egész életében, a szülei egyszerű falusi emberek, de hát tehetek én róla, hogy én jobb családba születtem?
Viki egy kis idegenforgalmi cégnél dolgozott már évek óta. Szeretett volna váltani, és egy nagyobb helyre menni, de egyelőre nem sikerült neki. Őszintén szólva ezen nem is csodálkozom, mert elég könnyen felkapja a vizet, és annyira nem is okos, mint amilyennek magát képzeli. Tudom, nem szép ilyet mondani, de asszem, én sem szívesen dolgoznék vele.
Engem az anyám barátnője vett fel egy utazási irodába. Jó volt a jutalék, kaptam egy kis alapfizut, a tébét is fizették utánam. Lett céges telefonom, cafeteriám, mindenem, ami egy tisztes polgárt megillet. Huszonnyolc évesen végre felnőttnek érezhettem magam.
Úgy tűnt, Viki nagy nehezen elfogadta a döntésem, de amikor meséltem neki a munkámról, egy idő múlva mindig azt éreztem, hogy nem figyel. Aztán egyszer kibökte, nem tartja túl igazságosnak, hogy én az anyám révén ilyen könnyen álláshoz jutottam, miközben ő évek óta gürizik, próbál továbblépni.
Emlékeztettem rá, mennyit szenvedtem az előző néhány évben. A főiskolán nem sikerült státuszt szereznem, és fotósként sem találtam állást.
– Azért végül csak kikapartad magadnak a gesztenyét – válaszolta.
Mielőtt reagálhattam volna, Alexre terelte a szót. A szája legörbült, ahogy panaszkodni kezdett, én pedig újra megsajnáltam. Olyan szomorúan pislogott a hosszú szempilláival, mint egy ázott pillangó.
– Egyszerűen semmi sem működik. Hiába próbálom türelemmel, erőszakkal, csábítással vagy hisztivel, nem változik.
– És mit mond Alex?
Keserűen felnevetett.
– Azt, hogy a stressz miatt nem jut az eszébe a szex. De mégis milyen stressz? – nézett rám Viki úgy, mintha keresztül akarna döfni a tekintetével. Hátrahőköltem. – Az utóbbi egy évben összesen egy lakást tervezett, azt is az egyik haverjának, szinte ingyen – tette hozzá kicsit halkabban.
Vigasztalásul megsimogattam a kezét, de azért egy kicsit megkönnyebbültem. Ezek szerint előnye is van annak, ha az ember az üres lakásba érkezik meg esténként. Arról nem beszélve, hogy valahol Alexet is megértem, mert az az igazság, hogy Viki nem a legjobb nő a világon. Ráférne egy kis fogyókúra, nagy a feneke és a hasa is, már bocsánat, ezenkívül szinte egyáltalán nem vezet háztartást, viszont betegesen rendmániás. Állandóan suvickol valamit a lakásban, és ha leejtesz nála egy morzsát, akkor már nagytakarítást csinál.
Persze tudom, én sem vagyok tökéletes, meglátjuk, én jobban csinálom-e, mert épp arról akartam neki mesélni, hogy egy fickóval kezd valami alakulni. Csak nem tudtam mellette szóhoz jutni, mert ha Viki sokat ivott, akkor szófosása volt.
Normális esetben beosztjuk igazságosan. Egyszer én panaszkodom, aztán ő, majd váltunk. Jól nevelten bólogatunk egymásnak, miközben alig várjuk, hogy ránk kerüljön a sor. De most annyira el volt foglalva a bajával, hogy inkább hagytam. Végül is azért vagyunk barátok, hogy tekintettel legyünk egymásra, nem igaz? Ő legalábbis mindig ezt mondja.
Aztán tegnapelőtt végre én is mesélhettem neki Dénesről, az új fickóról. Sőt be is mutattam neki, mert Dénes felajánlotta, hogy elvisz a kocsijával a kávézóhoz, ahol Vikivel volt találkozóm.
– Jó fejnek tűnik – mondta Viki foghegyről, amikor Dénes elköszönt tőlünk.
Annyira boldog voltam, hogy áldását adta a pasimra.
Előtte ugyanis kicsit tartottam tőle, hogy húzni fogja a száját, esetleg mond rá valamit, hogy túl kövér, vagy szakadt a ruhája, vagy tudom is én, hogy nem lesz elég művelt neki. Mert Viki magasra teszi a mércét, elsősorban persze a másik érdekében. Mert azt belátom én is, senkinek sem jó, ha hozzá nem illő, alantas emberekkel barátkozik.
De most annyira fellelkesültem attól, hogy Viki leokézta Dénest, hogy elújságoltam neki, egész jól alakulnak a dolgaink. Dénes sokat akar velem lenni, folyton hívogat telefonon, majdnem mindennap találkozunk. Informatikusként dolgozik egy nagy multi cégnél, egyszer már elvitt moziba és vacsizni is. És hát az sem utolsó, hogy van lakása meg kocsija, ami persze nem szempont, de azért mégis.
– Na, mit szólsz? – kérdeztem lelkesen Vikitől, de ahogy ránéztem, a tekintetétől lefagyott a mosoly az arcomról.
– Hát, ha tényleg érdekel, akkor elmondhatom – kezdte, majd némi hatásszünet után belevágott. – Egy kicsit aggódom érted.
– De miért?
Sóhajtott.
– Tudod, én annyira tiszteltem benned, hogy te más vagy, mint a többi, hogy téged magasabb értékek vezérelnek. De sajnos azt látom, hogy az utóbbi időben túlságosan fontos lett neked a pénz a munka és a pasik terén.
– Hiszen én csak… – kezdtem volna, de leintett.
– Téged nem zavart, ahogy a kocsijával hencegett? – nézett mélyen a szemembe.
– Csak egy régi Opelje van – válaszoltam.
Viki gyanakodva fürkészte az arcom, majd hozzátette, hogy ő abban sem biztos, nem azért kavar-e velem ez a pasi, mert ki akar használni.
Úgy néztem rá, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel.
– Miért tenne ilyet?
– Ne legyél már ilyen naiv – legyintett. – Talán csak azt akarja, hogy jó helyekre olcsón elutazhasson.
– Túl szigorú vagy – csóváltam a fejem.
Felpattant az asztaltól.
– Na jó, ha veled nem lehet őszintén beszélni, akkor hagyjuk is. A barátság tudtommal nem csak a dicséretről szól – szúrta még oda, azzal fogta magát, és elviharzott.
Hiába kiabáltam utána, hiába hívtam telefonon, nem válaszolt.
Elindultam haza. Zakatoltak a fejemben Viki szavai. Talán igaza van, önző vagyok, és anyagias, lecsapok minden lehetőségre, mint egy pióca. Talán nem kellett volna ebbe a munkába se belevágni, mert akkor még el sem meséltem neki, hogy előző nap behívott a főnöknőm, hogy szeretne velem beszélni.
– Ez így nem fog menni, kedves Saci – kezdte. – Hónapok óta alig adtál el valamit.
– Én próbálok, de ha egyszer nem jelentkezik senki – védekeztem.
– Nemcsak ülni kell, és várni a sült galambot, hanem elébe menni a dolgoknak, hívogatni az ügyfeleket, ajánlatokat tenni.
De olyan ciki volt nyomulni. A hirdetések fent vannak a neten, az én számom is ott van, különben is utálok ismeretleneknek könyörögni. Egy ügynökbe mindenki csak belerúg, és úgy éreztem, lehet, hogy ez a szakma mégsem nekem való. Kellett volna valaki, aki megmondja, mit tegyek, de Vikit egyszerűen nem lehetett elérni.
Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam Dénes számát. Fátyolos hangon szólt bele a telefonba. Kiderült, egész éjjel dolgozott, hajnalban került ágyba. Azt mondta, nem baj, hogy felébresztettem, ha tényleg olyan fontos, amit mondani akarok.
Elmeséltem neki, mi történt aznap az irodában. Dénes hallgatott egy darabig.
– Itt vagy még? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta.
– És?
– Talán nem kéne még feladnod – mondta.
– Hogy érted? – kérdeztem gyanakodva.
– Adj esélyt ennek a munkának. Talán van még benne lehetőség.
– Lehetőség – ismételtem, miközben Viki szavai jártak a fejemben.
– Igen, taposs rá a gázra, és bizonyítsd be, hogy meg tudod csinálni – válaszolta.
– Értem – jegyeztem meg halkan, és lecsaptam a telefont.
Zúgott a fejem, zakatolt a szívem. Ezek szerint mégis igaza volt Vikinek Dénessel kapcsolatban. Istenem, mi lenne velem, ha Viki végleg elfordulna tőlem? Ismét tárcsáztam a barátnőm számát, hálʼ istennek a tizedik csöngetésnél végre felvette a telefont.
Kértem, találkozzunk, szeretném vele a dolgokat tisztázni. Először nem akarta, arra hivatkozott, így is annyi baja van. De végül megbeszéltük, hogy másnap este felmegyek hozzá fél órára.
 
Két főre terített meg a nappaliban. A szobát a nagy lámpa rideg fénye világította meg. Itt mindig égett a villany, a nap csak délelőtt sütött be. A földön puha fehér szőnyeg volt, rajta barna bőrkanapé, a falon IKEA-s polcok. Külön-külön minden bútordarab ízléses, mégis olyan volt ez a lakás, mint az étel, amelyből kifelejtették a sót.
Az asztalon egy bontatlan üveg vörösbor állt, de Viki már részeg volt. Salátát készített sült hússal. Ez meglepett, azt hittem, még mindig haragszik rám. Leültetett az asztalhoz, elém tette az ételt, aztán bort töltött a poharakba. Koccintottunk.
– Finom a csirke – dicsértem, mire elárulta, hogy a receptet egy főzőműsorban hallotta.
Megkérdeztem, hogy van, mire mesélni kezdte, hogy Alexszel most már igazán vége.
– Teljesen kiakadt, amikor megvettem a repülőjegyet Stockholmba a két hónapos továbbképzésre.
– Szóval tényleg elmész? – kérdeztem.
Bólintott.
– Elképesztő, milyen bátor vagy – mondtam neki, de azért örültem, hogy ezek szerint nem csak én leszek mostantól szingli. Mégiscsak jobb nő vagyok nála, és még nekem se sikerül egy normális pasit beszerezni.
Ekkor váratlanul elsírta magát.
– Olyan egyedül vagyok – szipogott.
Megsimogattam a karját.
– Minden rendbe jön, meglátod – biztattam, bár őszintén szólva nem hittem, hogy túl sok esélye lenne rá.
Már harmincöt volt, kezdett az időből kicsúszni. Csak most vettem észre a kezdődő szarkalábakat a szeme körül. Pár év, és úgy fog kinézni, mint egy mosónő. 
– Sajnálom, hogy veled is olyan szigorú voltam – mondta ekkor, és beleivott a borba. – De hidd el, őszintén aggódom érted.
– Persze, megértem, és jól is esik – bólogattam. – Még az is lehet, hogy igazad van, talán tényleg elszaladt velem a ló pasi- meg munkafronton.
– Ugye? Én is így látom, de az a jó, hogy van erőd a változáshoz – mondta, és megérintette a kezem, amely még mindig a karján nyugodott. – Őrizd meg a tisztaságod.
Bólintottam, de azért fájt, amit mondott. Nehéz ennyi idősen elfogadni, hogy le kell mondani a vágyainkról. De azt mondtam magamnak, hogy az igazság néha nem kellemes, és erről igazán nem Viki tehet.
Hirtelen jókedvű lett. Felpattant a székről, és bekapcsolta a magnót. Valami lágy jazzt tett fel, talán Diana Krallt, az volt a kedvence.
– Gyere táncolni – mondta.
Először nem akartam, de addig kérlelt, amíg végül beadtam a derekam. Leoltotta a villanyt, csak a konyhából szűrődött be fény. Megfogta a kezem, hozzám bújt, a haja az orromat csiklandozta. Megéreztem a kezét a hátamon. Az ujjai fentről lefele végigzongoráztak a gerincemen, majd a csípőmön megpihentek. Magához szorított. Én is megöleltem. Milyen jó, hogy legalább benne bízhatok, villant át rajtam. Elernyedtem a karjaiban. Táncoltunk. A fejem a vállán nyugtattam.
Egyszer csak éreztem, hogy a keze megérinti a nyakam, és magához húzza a fejem.
– Mit akarsz? – kérdeztem, amikor a szája már az enyémet érintette.
Az ajka nedves volt és puha, mintha egy gyerek csókolt volna, bár volt valami furcsa szúró érzés, később rájöttem, a kis sörték voltak a bajuszvonalában, amiket nem gyantázott elég gyakran. Elrántottam a fejem, de már nyalni, harapdálni kezdett.
– Mit csinálsz? – kérdeztem most már rémülten.
– Meglátod, jó lesz neked is – suttogta. – Csak próbáljuk ki, most az egyszer.
Simogatta az arcomat, a mellemet, majd egyre lejjebb vándorolt az ujja, és újra csókolgatni kezdett.
– Ne hülyéskedj – nyögtem zavartan, de éreztem, hogy egyre hevesebben dobog a szívem.
Émelygést éreztem a gyomromban, de aztán arra gondoltam, most békültünk ki, és ez mindennél fontosabb.
– Gyere velem Svédországba, kint maradhatnánk hosszabb időre is – lihegte Viki a fülembe.
A leheletétől nedves és forró lett a bőröm. Magamhoz öleltem a fejét.
– Nem vagy normális – mondtam neki.
Talán tényleg mindkettőnknek jobb lenne, jutott az eszembe. Nem kéne nyűglődni az ilyen Alexekkel és Dénesekkel, egy gyereket pedig ma már nem gond összehozni. Lehetne akár egyszerre mindkettőnknek is, mosolyodtam el magamban, és elképzeltem, ahogy két nagy has járkál majd egy lakásban.
Most már vadul simogattam, ahol csak értem. Hagytam, hogy levetkőztessen. Igen, csak mi ketten leszünk, tiszta lappal indulnánk, kiradíroznánk a múltat, a férfiakat, hiszen még fiatalok vagyunk, nem késő változtatni.
Lefeküdtünk a földre. Olyan lágy volt a teste, mint a tejhab. Az enyém ettől megkeményedett, nyalogatni kezdtem a nyakát, a fülét, a karját, levette a melltartómat, aztán én is az övét. Megfogta a bal mellét, és felém nyújtotta. Olyan volt a bimbója, mint a megbarnult párizsi.
– Egyél – mondta, én pedig szívtam, nyalogattam, mint egy éhes kölyökkutya.
Ekkor megéreztem a lábam között az ujját. Az érintéstől megborzongtam, megint éreztem az émelygést a gyomromban, de aztán becsuktam a szemem, elképzeltem, milyen lesz az albérletünk Stockholmban. Dupla ágy a hálóban, amerikai konyhás nappali, ahol együtt főzünk majd, egyszer ő vásárol, máskor én, sőt nem is, én majd megcsinálok mindent otthon, vásárolok, főzök, takarítok, ő meg keresi a pénzt, abban ő úgyis jobb. Esténként meleg étellel várom, hétvégén pedig sétálunk az óvárosban, Gamla stan, skanzen, soroltam, miközben nyöszörögtem, sóhajtoztam.
Aztán felemelkedett, és lecsúszott a lábam közé. Megérintett a nyelvével. Lágy volt és selymes, én pedig simogatni kezdtem a hasam, az arcom, a mellem, igyekeztem ellazulni, szexi női pózokra gondolni. Egy idő múlva megkért, csináljam neki én is. Nagyot nyeltem, de olyan szép volt minden, és ő végre megint kedves volt velem.
Mély levegőt vettem, és a combját az arcom felé húztam. Biztos tévedés az egész, gondoltam először, amikor megéreztem azt a szagot, amely olyan volt, mint a halé, amelyet ottfelejtettek a konzervdobozban.
Forogni kezdett velem a szoba, fájt a fejem, kiszáradt a szám, a torkomban gombóc volt. Kavargott a gyomrom. Repülés, Stockholm, dupla ágy és amerikai konyhás nappali, hajtogattam magamban. Mindent közösen csinálnánk, sosem vitatkoznánk, csak egymásért lennénk, ő meg én. Igen, igen, el kéne tűnni, feloldódni, beleolvadni a világba, akkor talán megtalálnám végre önmagam, mondogattam. Hinnem kell neki, ő jobban tudja, mi lenne a jó, mert nekem már fogalmam sincs, azt se tudom, ki vagyok. Lehetek bárki és bármi, tegnap fotós, ma idegenvezető, holnap esetleg háziasszony, nem tudom, de talán nem is ez a lényeg, a világ nem így működik. Az igényt kell nézni, ahhoz kell igazodni.
Ekkor megfordult. Az arca az arcom felett volt. Megcsókolt.
– Tegyél velem, amit akarsz – hörögtem, hátha ettől menni fog.
De az a szag nem hagyott. Pedig annyira akartam. Még egy perc, és megfulladok, vagy mindent kiokádok, gondoltam magamban.
Ellöktem a fejét. Lihegve felültem. Magamra kapkodtam a ruháimat, és bevágtam magam mögött a bejárati ajtót.

Vissza a tetejére