Pára


Már világos van, mikor kinyitom a szemem, ő még alszik. Mikor felébred, megtörli az arcom, nem vettem észre, hogy sírok. Azt álmodtam, hogy atomrobbanás után ültünk egy autóban a barátnőmmel, mesélem neki. Én vezettem, ő a telefonnal világított, hogy lássuk az utat. Nem voltak fényszórók az autón, vagy jobb volt nem látszani, azért nem kapcsoltuk fel, nem tudom. Egy pillanatra megakadok, próbálom felidézni a további részleteket, egy szúnyog zümmög a szobában, viszketni kezd a karom. Nem féltem, folytatom, mentünk tovább, az valamiért fontosnak tűnt. Találtunk fehérre és szürkére festett emeletes házakat, növényekkel az ablakokban. Kerek, sűrű bokrok nőttek ki a falakból. A bokor jó jel, azt hiszem.
Bámulom a tetőablakot a fejünk felett. Nedves a reggeli párától, nem látni ki. A fülemig húzom a takarót.
Mielőtt kimegy a szobából, kezembe ad egy könyvet. A szerző eddig két regényt írt, mondja, majd nyolc évig semmit, most meg ezt, nézzem meg. Beleolvasok, nyomasztónak találom, de érdekel a történet, tovább akarom olvasni. Kölcsönkérem, de már odaígérte másnak, ha visszakapja, elvihetem. Megnézzük a neten, van-e abban a könyvtárban, ahová járok. Nincs. Délután bemegyek egy könyvesboltba, megveszem.
Látok az ágy mellett egy bontatlan csomag óvszert. Nem nekünk kell, mi máshogy védekeztünk, amikor még jártunk, az új barátnőnek kell. Ha majd lesz. Bánt, hogy az élet ilyen gyorsan változik, hogy ilyen tudatosan változtatható. Én ennél sokkal lassabb vagyok. Vagy sokkal ügyetlenebb, nem tudom.
Visszajön, mellém bújik, átölel. Emlékszel Dé barátomra, kérdezi, bólogatok, hogy persze. Nem tudom, mi a rendes neve, mindenki Dének szólította, van egy másik haverjuk is, Ká. A múltkor kölcsönkérte a Mazdát, és benzinnel tankolta tele dízel helyett, mondja. Bosszút álljak rajta, kérdezem, elröhögjük magunkat. Eszembe jut, milyen volt vezetni azt az autót Horvátországból hazafelé. Majdnem kétszázzal jöttem végig az autópályán, nem lehetett érezni a sebességet, négy óra alatt értünk Splittől a magyar határig. 
Bedugul az orrom, gusztustalan hangot ad, miközben levegőt veszek. Kimegyek a fürdőszobába, keresek egy zsebkendőt, ott fújom ki, hogy ne hallja. Letörlöm a párát a tükörről, majd próbálom leszedni a szemem alól a tegnapról ott maradt, elkenődött fekete festéket. Nem jön le. Visszamegyek, szeretkezünk.
Mikor kimegy zuhanyozni, megszámolom, hány vízcsepp fut le az ablak aljára. Csíkot húznak maguk után, néha megállnak, aztán újraindulnak, mintha valami verseny lenne. Mikor szabad a fürdő, fejemre tekerem a pólóját, amiben aludtam, hogy ne legyen vizes a hajam, és beállok a zuhany alá. A fürdőszoba ablaka résnyire nyitva van, elmosódottan látszik a vár. Bámulom a szemben lévő házakat, minden ablak zárva, csendesek és kihaltak az utcák. Hatalmas a köd odakint. Olyan nagy, hogy bejön a fürdőbe. Nem a pára megy ki. 
Hallom a vízforraló zubogását a konyhában. Összeszedem a szétdobált ruháimat, felöltözöm. Kupleráj van, szanaszét a földön minden holmija. A tiszták, a koszosak és a használaton kívüliek is. Előző este megjegyzést tettem rá, mikor nem találtam azt a pólóját, amiben régen aludni szoktam. Majd ha nem leszek szomorú, szingli pasi, talán a barátnőm rendet rak, mondta. Úgysem engednéd, feleltem. Utálod a változást.
Felkapom az éjjeliszekrényről a két borospoharat, hogy kivigyem a konyhába. Az egyik félig van. Egy pillanatra bevillan, hogy megiszom a maradékot, aztán inkább a mosdóba öntöm. A vörös lé nyomot hagy a porcelánon.
A nappali asztalán egy könyvborítón egy eszméletlen fiú merül a medence fenekére. Vér jön az orrából és a szájából. A fiú túl fiatal, akár a gyerekem is lehetne.
Készít reggelit és teát. Túl sok mézet tesz bele, nem vagyok éhes, jólesik a törődés.
Kimegyünk a teraszra, hozom a bögrém, kellemes, ahogy melegíti a tenyerem. Csak addig teszem le a kisasztalra, míg meggyújtom a cigarettámat. Üres a város. A távoli szálloda melletti fa kéknek látszik, nézzük egy darabig, először nem értjük, miért ilyen színű. Egy EU-s zászló leng előtte, néha felcsavarodik az ágakra, nem hallani a hangját, olyan messze van.
Négy év múlva veszem meg a könyvet a vérző orrú fiúval a borítón, eszembe jut róla a viszonyunk. Mikor utoljára találkoztunk, minőségbiztosítási szabályokat javítottam napi tizenkét órában, kellett az auditáláshoz, le voltam maradva. Nekem mindegy, hogy fejezed be, de hétfőre legyen kész, mondta a főnököm. Munka után mindennap hazavittem a gépem, folytattam ott. A nappali sarkában volt az íróasztalom, előttem és mellettem fekete-fehér vízinövények kúsztak a plafonig a tapétán. Néha elfelejtettem lámpát kapcsolni, nem vettem észre, hogy besötétedett. Csak a monitor világított, fájt a nyakam, ha hátrahajtottam a fejem, olyan hangot adott, mint amikor valaki kiroppantja az ujját.  Este felugrott, nem mondta, hogy jön, csak felcsöngetett, hátha otthon vagyok, ittunk egy teát a konyhában. Mikor betettem a bögréket a mosogatóba, ő is felállt, hátulról átölelt, összekulcsolta a kezét a hasamon, az arcát a nyakamba fúrta. Úgy saccoltam, még harminc vagy negyven oldal lehet hátra a munkámból, reggelig végzek vele. Mikor kikísértem, úgy csuktam be az ajtót, hogy ne legyen hangja.

Vissza a tetejére