Szilveszter


Kriszt nem nagyon ismertem. A haverom haverja volt, egy zenekarban játszottak, ami pár éve feloszlott, mikor a haverom kiköltözött Dániába. A pultnál álltunk, az óriási tévén valami zenecsatorna ment lehalkítva, mikor Krisz megszólalt. – Ismerem ezt a csávót. Van vele egy sztorim. – Tényleg? – kérdezte Kriszt a haverom. A tévében egy kissé elhízott, tetovált férfi két fekete bikinis lány közt beszélt valamiről dühösen.
– Ja, most szilveszterkor történt. Illetve már tavaly elkezdődött. November környékén Tinderen megismerkedtem egy csajjal. Nagyon jól nézett ki, szép arc, jó alak, nagyon rendben volt. Meg persze amikor cseteltünk, azt is gondoltam: tök jó fej. Éreztem, hogy bejövök neki. Egyre többet írtunk egymásnak. Eleinte nem túl komoly témákba mentünk bele, aztán már ilyen gyerekkori karácsonyokat idéztünk fel. Kiderült, erdélyi, Bözödújfaluról származik. Nem mindig értettem, miről beszélt, vagy mire reagált. De tudod, hogy van ez, tökre vártam, hogy találkozzunk, írásban nem minden jön át úgy, ahogy az ember akarja. Meg erdélyi, gondoltam, biztos azért. Aztán végül ő dobta fel, hogy töltsük együtt a szilvesztert. Gondoltam, miért ne. Tényleg nagyon jól nézett ki. Mondjuk párszor már megjártam, egy-két dagadt csaj olyan képeket rak fel, tudod, hogy összeszarod magad, aztán meg rájössz, hogy még csak nem is Photoshop, baszd meg, hanem direkt erre a célra kifejlesztett karcsúsító szoftverrel fogyasztotta le magát. Figyelj, már a kilencvenes években megcsináltak dinoszauruszokat, hidd el, hogy egy duci lányból egy gombnyomással lehet bombázót csinálni. Mindegy. Gondoltam, egy próbát megér. Másfél éve váltam, nehéz éveken vagyok túl. Amúgy a halál faszán, Pesthidegkúton vagy hol lakott. Vettem egy csomó piát, aztán odamentem kocsival.
– Még mindig a Swifted van?
– Ja, Debóra, az exnejem majdnem mindent leszívott tőlem, de azt meghagyta nekem, végül is én vettem, amíg gurul, nincs vele gond. Szóval puccba vágtam magam, bepakoltam a piát, és elindultam a csajhoz. Nem volt világos előttem, hogy most akkor kettesben leszünk, vagy valami házibuliban. De úgy voltam vele, részemről mindkét verzió okés. Ha házibuli, akkor biztos, hogy nem lesz kínos, ha meg csak mi ketten... nyilván el tudjuk ütni az időt. Mindenesetre vettem egy doboz óvszert. Azt sajnáltam, persze, hogy ha csak ketten leszünk, nem a haverjaimmal fogom köszönteni az új évet. A Románia utcában lakott, amit viccesnek találtam. Érted, erdélyi lány a Románia utcában. Gondoltam is, hogy elsütöm neki. A képeken is látszott, hogy kőgazdag családból származik, de arra nem készültem fel, hogy egy baszom nagy villában töltjük az éjszakát. És hát amikor megláttam, vigyorogtam, mint a tök: sokkal jobban nézett ki, mint a képeken. Fullos csaj volt. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Egyáltalán nem adták vissza a fotói, milyen tökéletes alakja van, testére feszülős bőrnadrágot viselt, és magassarkút, rémlett is, mintha említette volna, hogy sokáig atletizált, főleg a mellei leptek meg, a fehér blúz alatt jól láthatóan nem viselt melltartót, a tökéletes mellei minden mozdulatára finoman megremegtek, és a szeme kékje a hollófekete hajával... Szinte fájdalmas volt a szépsége. Esküszöm, zavarban voltam, pedig te ismersz, a csajok világéletemben megnyugtattak. Sose féltem tőlük. Talán csak a feleségemtől. Na, csak viccelek. Szóval ott voltam ezzel a tízpontos lánnyal, és kiderült, hogy miénk az egész ház. Mit ház, villa, baszd meg. Én még sose voltam villában. Még a gazdag barátaim is csórók voltak ehhez képest. Ez egy palota, egy kastély volt. Nem is tudtam, hogy ilyenek vannak Budapest szélén.
Már akkor furcsa volt, hogy nagyon kevés villany égett. Mintha spórolnának a fénnyel, gondoltam. A nappalin kívül gyakorlatilag csak a garázst láttam, meg egy folyosót, lépcsőházat. De akkor ennek még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Lenyűgözött minden, a hatalmas amerikai konyhás nappali, a fekete konyhabútorral, ezüst hűtővel, márványpadlóval, bőrgarnitúrával. Még soha nem láttam ekkora csillárt. Egyszerre volt modern és antik, hótegyszerű, de mégis túlzó. Én meg csak álltam ott a sparos szatyraimmal, amikben csörömpöltek a piás üvegek. Volt egy óriási tévé, de nem annak a hangja ment, hanem a csaj telefonja volt rádugva a hifire.
Elkezdtünk inni, jägereztünk meg boroztunk, ő vöröset ivott, én fehéret, tök jó volt a hangulat. Hagytam beszélni, nagyon finom, bársonyos hangja volt, mint egy dzsesszénekesnek. Elsütöttem a Románia utcás megjegyzést, ő csak mosolygott, és mesélni kezdett Bözödújfaluról, a gyerekkoráról, ahogy a Küsmöd patakban játszott, gátat épített a környékbeli srácokkal. Nem tudom, miért jegyeztem meg ezeket a neveket. De pár napja rákerestem Bözödújfalura. Elolvastam egy csomó cikket. 1994-ben pusztult el a falu, de már 1985-ben megkezdték a kitelepítéseket. Egy víztározó épült a környéken, majdnem teljesen a víz alá került az egész. Száznyolcvan család otthona ment a lecsóba, elárasztották a gecibe.
– Ez szomorú – vágott közbe a haverom, és beleivott a sörébe, majd letörölte a bajszáról a habot –, de mi köze van ennek a csajhoz.
– Ezek a családok, akiket kitelepítettek annak idején, évről évre összegyűltek, hogy emlékezzenek a falura, ahonnan el kellett menniük, és ami végig ott volt a víz alatt, mint valami miniatűr Atlantisz, vagy vízi hulla, mittudomén, és idén először, két évtizeddel később megint láthatták, sétálhattak az utcáin, mert valami híd leszakadt, ami a vízben álló irányítótornyot a gáttal köti össze, és lecsapolták a víztározót. Alig valami maradt a házakból, persze. Hatalmas gazzal benőtt földek, leomlott lépcsők. De még így is: valamiért a falu még mindig él. Láttam egy felvételt róla, tényleg úgy néz ki, mint egy vízi hulla. Mindegy. A lány nem sokat élhetett a faluban, maximum huszonötnek nézett ki. Vagy sokkal idősebb volt, mint amennyinek mondta magát.
Már kezdtünk kicsit becsípni, mikor megszólalt a telefonom. Az egyik haverom volt az, Snake.
– Snake? Mi van vele? – kiáltott fel a haverom lelkesen, és ütögetni kezdte Krisz vállát.
– Ki az a Snake? – kérdeztem tőlük rosszat sejtve.
– Egyszer megdugott egy alvó csajt – mondta a haverom tárgyilagos hangon, miközben Krisszel elkomolyodva összenéztek. – Egy fasz – mondta Krisz egy nincsmittenni arckifejezéssel, aztán nagyot sóhajtva folytatta a mondókáját.
– Mindegy. A dolog pikantériája, hogy másnap egy harmadik embertől kitudódott, de utána még két hónapig járt a csajjal, vagy a csaj vele. Hozzá is mehettem volna bulizni. Az igazat megvallva nem nagyon volt most ehhez hangulatom. Ismerjük Snake bulijait... még mindig az arcomon pörögnék. A lényeg, hogy csörgött a telóm a konyhaasztalon, láttam, hogy Snake az, én meg mivel épp egy üveg bort nyitottam, azzal a lendülettel, ahogy felvettem, ki is hangosítottam.
Nem kellett volna.
Na mi van, megdugtad már a csajt?, kérdezte a vonal túlsó végén. A lány szemei elkerekedtek. Te meg akarsz dugni engem?, kérdezte tőlem. Nem tudtam, mit feleljek, mi a jó válasz. Szerinted én egy kurva vagyok?, és ezt már üvöltötte. Próbáltam nyugtatgatni. De akkor a telefon után kapott, abba rikácsolta teli torokból: szerinted én egy kurva vagyok? Féltem, hogy valami kárt tesz benne, de szerencsére én is fogtam a telefonom, csitítottam, hogy dehogyis, senki nem gondolja, hogy kurva lennél, és közben próbáltam kinyomni Snake-et is. Amikor végül visszakaparintottam, a lány csak nézett a gyönyörű, tengerkék és már kisírt szemével, oldalt kicsit szétkenődött sminkkel, én nem tudtam mit mondani. Ott voltunk egy óriási kastélyban ketten, a világ végén, szólt valami nosztalgia playlist, szilveszter, és valójában semmit nem tudtunk egymásról. Aztán ő törte meg a csendet a gyönyörű, meggypirosra rúzsozott szájával. Most biztos nagyon nagy hülyét csináltam magamból, mondta, és riadtan nézett. Meg akartam nyugtatni, mikor közelebb lépett, és azt mondta: csókolj meg. Éreztem az édes, meleg leheletét az arcomon. Kicsit meglepődtem, emlékszem, megnyaltam kiszáradt számat, meg voltam illetődve az előző jelenet miatt. Végül is talán bátortalanabbul, mint akartam, de csak lekaptam. Ő vadul visszacsókolt, smároltunk, mint a kamaszok. Aztán mikor kicsit lenyugodtunk, ittunk a nagy ijedségre, és kimentünk az erkélyre. Óriási erkély volt. És ez csak a hét erkély közül az egyik, mondta, mikor látta rajtam, hogy meglepődöm a látványon. Akkora alapterületű erkély volt, mint ez az egész kocsma. Nagyon hideg volt, emlékszem, néztük a csillagos eget. Elmerültünk a szikrázóan tiszta, fekete végtelenben.
Megint megcsókoltam volna, ezúttal határozottabban – tudod, utálom a mulyaságot –, de ekkor az ő telefonja szólalt meg. Az apja volt. Hagytam őket beszélgetni. Igyekeztem belelazulni a high life-ba. Igaz, hogy nagyon hideg volt, és az elegáns selyemmamusz, amit adott, egyáltalán nem tartotta melegen a lábam, de ott voltam egy gyönyörű lánnyal, tíz év rossz házasság után, csórón, de szexin.
A nappaliból kiszűrődött egy dal, amit húsz éve nem hallottam, és nem tudtam volna megmondani a címét, de néha eszembe jutott a dallama. Persze, itt vagyok Zolival, mondta a lány. Nem hazudok. Tényleg itt van, mondta. Erre a Zolira kaptam fel a fejem, mivel nem Zolinak hívnak. De nem sok időm volt gondolkodni ezen, a lány ugyanis felém tartotta a telefonját. Veled akar beszélni, mondta. Nem értettem. Vagy nem figyelt eléggé, és azt hitte, hogy Zolinak hívnak, és beszélt rólam az apjának, aki most kíváncsi a hangomra. Talán ez alapján akarja eldönteni, hogy megbízhat-e bennem. Vagy ami rosszabb: a lánynak van barátja, és őt hívják Zolinak. Az apja nyilván nem ismeri Zoli hangját, és magát Zolit sem, akkor a lány nem tartaná nekem a telefont, gondoltam. És hol van most Zoli? Miért velem szilveszterezik ez a gazdag ribanc? Bosszúból? Halló?, mondtam halkan a telefonba. Szevasz, Zolikám!, harsogta a fater, mintha megismerte volna a hangom, ami nyilván lehetetlen. Halló!, nyögtem bele megint. Fater részeg volt már, egyébként mi is kezdtünk azok lenni, a háttérből valami nagy kiabálás szűrődött be, mintha németek lettek volna.
BÚÉK, Zolikám!, a fóliasátrakról meg majd beszélünk, mondta. Én is reflexből BÚÉK!-ot mondtam neki, és még mielőtt a fóliasátrakról kezdtünk volna beszélgetni, a fater letette. Nem sok időm volt ezen töprengeni, mert a lány, miután lassan, a piától és a beszélgetés fordulataitól kissé megzavarodva visszaadtam neki a telefont, kissé szomorúan megjegyezte, biztos nem érzem jól magamat, és hogy nem szép. Mikor azt válaszoltam, ez így nem igaz, sőt, akkor azt mondta: megbaszol végre?
Miközben azon gondolkoztam, ez talán csak egy hülye vicc, kandi kamera vagy ilyesmi, csókolózni kezdtünk ott a fagyos erkélyen. Aztán szó nélkül bevezetett a hálószobába. A lakásban mindenhol sötét volt. Ott is. Emlékszem a puha, vastag szőnyegre, a királyi méretű ágyra, volt ott valami hosszú tálalóasztal meg egy vitrines szekrény. Azt éreztem, hogy figyelnek.
Miközben a lány lassan levetkőzött a félhomályban, félig a kisportolt alakját néztem, a meztelen bőrét, a karcsú lábait, a formás fenekét, félig pedig a kamerákat. Vajon kik bámulják a monitorokat éppen? Volt ebben a lányban valami ellenállhatatlan és valami idegesítő is. Nem akartam elrontani a szilveszterét, sem a sajátomat. És úgy voltam vele, elég sok piát hoztam, elég messzire eljöttem ahhoz, hogy megkapjam meg a maximumot. Nem tudtam, miért nem kapcsoljuk fel a villanyokat, talán mondjuk egy porszívó vagy egy turmixgép levágta a biztosítékot, és a lány meg túl hülye, ügyetlen vagy félős, hogy visszakapcsolja. De közben éreztem valaki más jelenlétét. Végigsimítottam a lány sírnivalóan szép mellén, ajkaim a mellbimbójához érintettem, csókoltam. Ő széttárta a lábát, egyértelműen jelezve: készen áll.
Hirtelen elszállt minden magabiztosságom, kedvem. Addigra rengeteget ittunk mindketten, részegek voltunk.
Már csak túl akartam volna lenni az egészen. Megpróbáltam, beletettem, valamennyire sikerült is, de aztán mégsem. Lehemperedtem róla, eszembe jutott, hogy egy akkora alapterületű ágyon fekszem, amekkora az egész konyhám. Megkértem, segítsen rá. Erre megint kiborult. Hogy én azt gondolom, hogy ő egy kurva. Nem, bassza meg, dehogy gondolom, hogy kurva vagy, mondtam neki. Ekkor már én is elvesztettem a türelmem. Csak nem vagyok robot, figyelj, te nagyon dögös csaj vagy, meg minden, de első szexnél főleg elkel egy kis segítség, sajnálom, de én ilyen fura vagyok!
Erre nekiállt szopni. De én még ilyet nem láttam. Dühből szopott. Tövig nyelte, rengeteg nyállal, gargarizált a faszommal, komolyan. Mintha mérges lett volna rá. Nem is tudom elmondani rendesen nektek, miket művelt. Már szinte féltettem, hogy letépi...
Én lepődtem meg a legjobban, de valamiért működött. Óriásit dugtunk. A királyi ágy annyira recsegett alattunk, hogy attól féltem, leszakad. Éppen lovagolt rajtam, forgott és vonaglott, próbálta magát egyre jobban felnyársalni, már majdnem elmentem volna, mikor hirtelen megállt, lecsúszott rólam, már sírt, és embriópózba gömbölyödve zokogni kezdett. Én nem bírtam tovább, ahelyett hogy az este folyamán ki tudja hányadjára vigasztalni kezdtem volna, rárántottam még kettőt a farkamra, és a kezembe élveztem.
Feküdtünk a sötét szobában pár percet. Ő halkan sírt: biztosan megbántam, hogy eljöttem, én mondtam rá valamit, majd megkérdeztem tőle, miközben fél kézzel öltözködtem, hogy hol van a mosdó. Melyik, kérdezett vissza. Mire én: a legközelebbi, mindegy. Tudtam, a bejárati ajtó mellett van egy. Kimentem a folyosóra a sötétben, megtaláltam a fürdőt. Féltem tőle, igazam lesz, de halkan megpróbáltam a bejárati ajtó kilincsét. Zárva volt. Az volt a tervem, hogy köszönés nélkül lelépek. Hogy feltépem a bejárati ajtót, lerohanok a kocsifelhajtón, megkeresem az autóm, és eltűnök innen a francba. Még szerencse, hogy nem a garázsba álltam be, ahogy a lány javasolta.
Padlógázzal el! De most rájöttem, hogy be vagyok zárva. Össze vagyok zárva egy pszichopatával. Rám tört egy pánikroham, berohantam a fürdőbe, magamra zártam az ajtót. Utoljára akkor éreztem ezt, amikor kimondta a bírónő a válást. Hívjam a rendőrséget? De hát nem történt semmi. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Meg kell találni a kulcsot, ki kell jutnom innen. A lány nem láthatja rajtam. Eszembe jutott, kinek beszéltem róla, hogy idejövök. Hogy kinek fogok hiányozni? Mikor kezdenek el keresni? Mi lesz, ha Zoli hazaérkezik? Mi van, ha valamelyik szobában mindvégig itt volt. És ha igen? Még él? Lehúztam a WC-t, hogy azt hallja a lány, már végeztem. Nehogy gyanút fogjon. Kinyitottam az ajtót, és ott állt a lány felöltözve. Az arcán elkenődött szemfesték. Szomorúan nézett. Részeg volt. Lemerült a telóm, mondta. Tényleg, észrevettem, hogy csend van a házban. Mintha egy kriptában lettünk volna. Nekem van töltőm a kocsiban, próbálkoztam, de lehűtötte a lelkesedésem. Nekem is van valahol. Meg kell keresni. Először a nappaliban kutattuk, mikor hirtelen robbanást hallottam. Neki felderült az arca. Éjfél van! BÚÉK! Az erkélyajtón túli sötétség felvillant, a fekete üresség tele lett színekkel. Hozok pezsgőspoharakat. Várjál, előbb keressük meg a töltőt, nem akarok csendben koccintani. Jó, mondta, és ahogy dülöngélve végigjárta a házat, mindenhol feloltotta a villanyt, mintha ennyire egyszerű lenne. És akkor jöttem rá, miért volt eddig sötét. A kastély tele volt Zoli arcképével.
– Mármint úgy érted, ez a Zoli? – kérdeztem meg a haverom haverját, és a zenetévé felé mutattam, ahol pár perce még Zoli reppelt arról, hogy megöl mindenkit, aki nem gondolja azt, hogy ő a legfaszább.
– Igen, igen. Ez a Zoli. Festmények, fotók, szobrok, amit akarsz. Tele volt minden Zolival. Ahol addig voltunk, a nappaliban, a fürdőben, ott persze nem. De most, hogy részegen kerestük a töltőt, talán elfelejtette, vagy már mindegy volt. Így akarta elmondani? Én azt hittem, hogy az apjáé a villa, de miért rakná tele az apja Zoli arcképével a villáját. Nem, Zoli villájában voltunk, az ő nőjét dugtam meg.
Hirtelen az az ötletem támadt, hogy kihúzogatom a fiókokat. Kutattam, átnéztem, felforgattam mindent. Zenét, kiabáltam, devalójában a bejárati ajtó kulcsát kerestem. A lány felnevetett. Együtt nevettünk. Aztán ő egy másik szinten kezdett keresni, feltámolygott a magassarkújában egy csigalépcsőn. Az is eszembe jutott, hogy talán egy láncfűrészért indul, csak megjátssza, hogy részeg. Ekkor megtaláltam az egyik fiókban. Egy igazi rókafarok volt a kulcstartó. Odarohantam az ajtóhoz. Rengeteg kulcs volt. Végig a tarkómon éreztem a lány, Zoli vagy akár az apja tekintetét. Sokadik próbálkozásra sikerült. Kinyitottam. Megcsapott a szabadság friss, ropogós, habár fogvacogtató szele. Tudtam, hogy a hátam mögött áll, mikor megfordultam. Tényleg ott volt, kezében a rózsaszín töltőjével. Hová mész? Itt hagysz?, kérdezte síri hangon. Azt már nem mondhattam, hogy a töltőért mentem. Hosszú perceknek, talán óráknak tűnő másodpercig gondolkoztam, mire kiböktem: a kocsiban hagytam egy csomó piát. Kiszáradtam a keresésben... De ígérd meg, hogy visszajössz. Egy másodperc, nem messze állok a kocsival. Az a Suzuki Swift? Igen... Lassan elindultam az autó felé. Ő végig ott állt az ajtóban. Úgy éreztem, rohanok, pedig ezt el szerettem volna kerülni. Ettől azt gondoltam, talán túl lassan megyek, mire kicsit begyorsítottam. Remegő kézzel kinyitottam, majd beszálltam a kocsiba. Az ablakon vastag jégréteg. Nem indíthatom be a motort, hogy megvárjam, amíg leolvad, az túl sok idő, akkor gyanút fog. Letekertem az ablaküveget. Ott állt az ajtóban, és engem nézett. Ha megpróbálom beindítani a kocsit, és lefullad, onnan már nincs visszaút. Akkor már ő is tudja, hogy el akarok menni. Csak egy esélyem van. Ha viszont beindítom, és sikerül gyújtásban tartanom, akkor padlógázzal kell eltűnnöm, és lehúzott ablakkal kell végigvezetnem az egész városon, félrészegen, szilveszterkor, imádkozva, hogy ne kapjanak el a rendőrök.
– És melyik lett? – kérdezte a haverom.
– Ez utóbbi – mondta a haverom haverja. – Nem vagyok vallásos, de tényleg végig imádkoztam. És nem igazoltattak. Amúgy a kapura nem is gondoltam. A villának volt egy hatalmas kapuja, amit a lány elfelejtett becsukni, mikor jöttem... Mázlim volt.
Hosszan hallgattunk. Néztük a tévét.
– És a csajjal mi lett? – kérdeztem.
– Nem keresett, nem írt rám. Ami valamiért elkezdett aggasztani, ezért rámentem Zoli adatlapjára, gondoltam, csak ismerősök. Emlékeztem a lány nevére, különleges neve van. Egyetlen ilyen vagy ehhez hasonló nevű lányt nem láttam az ismerősei közt.
– Talán csak egy rajongó – mondtam. – És a Zoli név csak furcsa egybeesés.
– Ja, lehet, hogy csak ilyen fura egyezés – bólogatott a haverom.
– Vagy nem a saját nevén szerepel. Azóta, hogy ez történt, munka után órákat töltök azzal, hogy Zoli ismerőseinek a fényképét nézegetem, ha Zoli szerepel egy bulvárlapban, megveszem, elolvasom.
– És?
– Zoli tíz éve házas, Budán él, két gyereke van. És az igaz, hogy régóta repperkedik, rádióműsort vezet, meg a tévében is szerepel. De az a villa akkor is túlzás, nem fér bele a képbe, egyáltalán nem
az ő kategóriája.
– Itt a vége? – kérdeztem.
– Nem – mondta Krisz, a haverom haverja, és jelentőségteljesen ránk nézett. – A lány most ott ül a hátatok mögött. És minket néz. Ne forduljatok hátra.
Megfordultunk. Nem volt ott senki.

Vissza a tetejére