Köpeny

 
Kora reggel finom köd szitál, napfény csak a sűrű szövésű esőfellegek függönye mögül sejlik fel. Be akarom húzni a sötételőt, tengericsillagként rátapadni a paplanzátonyra, és kiüresített fejjel lebegni az időzavar dagályos felszínén. De nem lehet. Egy csorba bögrén melengetem a kezem, és törődötten szürcsölöm a zaccpárlatot. Közben leírok pár kört a lakásban. Minden alkalommal megállok az előszobatükör előtt. Egy puffadt, idegen arc néz vissza rám. Olyan, mint egy rágógumi-buborék. Ki akarom pukkasztani. Kinyitom a ruhásszekrényem, végigtáncoltatom az ujjbegyeim az anyaghullámokon. Egy ízléstelen, giccses, virágos szoknyán állapodik meg a kezem. A gyepzöld, fűszálmintás textíliát lehetetlen színű, egymásba gabalyodó margarétafejek tarkítják. Még sosem volt rajtam.
Pár hónapja a szokásos kontrollvizsgálatról hazafelé tartva pillantottam meg egy turkáló kirakatában. Hosszú percekig szemeztem vele. Annyira taszított, hogy szinte görcsösen vonzódtam hozzá. Először sikerült jobb belátásra térítenem magam, és hosszas tépelődés után ott hagynom, azonban a villamoson zötykölődve nem tudtam szabadulni képétől. Elképzeltem, ahogy megperdülök az A vonalú szoknyában, és a margaréták körbetáncolnak, láttam magam, ahogy elterülök a füvön, és egybeolvadok a pázsittal. Hat megálló után döntöttem.
Szinte megalázóan potom pénzért vágták hozzám. Az eladó mindenáron beszélgetésbe akart elegyedni, negédes meggyőződéssel feltételezte, hogy óvónő vagyok, vagy gyerekelőadásokon színészkedem. Ráhagytam. Nem győztem kivárni, hogy végre hazarohanhassak legújabb szerzeményemmel, kímélő programon jázminillatú öblítővel átmoshassam, felállíthassam a nappali közepén a ruhaszárítót, akkurátusan ráteríthessem, és várhassak, amíg az utolsó vízcsepp is elpárolog belőle. Tudtam, hogy másé volt előttem, és azt is, hogy többen felpróbálták. Ahogy engem is.
Ma reggel, hogy az őszi grafitszürkeség véglegessé válni látszik, elérkezettnek látom az időt, hogy kiszabadítsam a ruhásszekrény fogságából. Amint a műselyem bélés végiggördül a combomon, amint a virágminták színes masszává mosódnak, amint a finom loknik hullámvonallá tömörülnek, átváltozom.
Négyes-hatossal indulok a munkába. Éppen elérem. Az ajtónál cövekelek le. Megannyi szempár szegeződik a szoknyámra. Nem hibáztatom őket. Pontosan ezt éreztem én is úgy huszonöt évvel ezelőtt, amikor anyáék levittek a vidéki rokonokhoz életem első disznóvágására. Borzalmas, de nem lehet nem odanézni.
A következő megállónál egy anyuka száll fel kisfiával. Kézen fogva vezeti a két év körüli gyereket. Szünet nélkül telefonál. Cipőjéből kikandikál a felemás zokni, a gyerekre fonákul adta a mellénykét. A kisfiú egyből kiszúrja a szoknyámat. Megbűvölten nézi, majd felkapja a fejét, és rám mosolyog. Apró tejfogacskák csillognak az eperszínű ajkak mögött. A szőke, kunkori hajfürtöket a homlokára simítja a sapka, az égkék szemek a margarétafejek indáiba gabalyodnak.
Arra gondolok, hogy nekem sosem lett volna ilyen gyönyörű gyerekem. Genetikailag képtelenség. Sosem tudtam szép nőként tekinteni magamra. Nyeszlett voltam, csirkefarhát-szerűen csontos, kampós orral és színtelen, vékony ajkakkal. Női magazinok tömkelege ír arról, hogy ha nem szereted magad, más sem fog szeretni. Azt hiszem, engem sose szeretett még senki igazán. Talán a Gergő, ő vissza-visszatért hozzám. Egyszer azt hittem, hogy gyereket várok tőle. Sokáig elmaradt a menzeszem az utolsó éjszakánk után, de nem említettem neki. Nem akartam, hogy tudjon róla. Magamnak akartam a kicsit, nem akartam egyetlen porcikáján sem osztozni. Szinte láttam, ahogyan egy picike pont emberré kezd formálódni bennem, s a vérem áramlik az ő véráramán keresztül. Láttam, ahogy reggelente a vécékagyló fölé görnyedve öklendezem, ahogy nehézkesen mozgok a nagy pocakkal, ahogy megereszkedik a mellem, árkok szántják a hasam, és egy pillanatig sem zavart. Mindennél jobban vágytam rá. Csak akkor eszméltem rá, hogy valami nincs rendjén, amikor már a sokadik terhességi teszt is negatív eredményt mutatott. Elmentem egy nőgyógyászhoz. Tárgyilagosan közölte, hogy petefészekrákom van. Áttétes. Kipakoltak, mint egy hűtőszekrényt.
Egy megállónyi idő óta nézzük egymást a kicsivel. Göndör kacajokat hallatva vizslatja a szoknyámat. Az anyukája ebből semmit sem észlel, feszülten telefonál tovább. Valami fontos szerződésről beszél, majd idegesen kutatni kezd a táskájában, könyékig eltűnik benne. Közben megáll a villamos. Nyugati pályaudvar, mondja a diszpécser. Itt kell leszállnom. Alig észrevehetően integetek a kisfiúnak. Ő szélesen elmosolyodik, majd elindul felém. Nagyokat totyog, az utolsó lépését éppen az ajtók összezáródása előtt teszi meg. Diadalittasan lép le a szerelvényről. Az anyuka csak abban a pillanatban kapja fel a fejét, amikor az ajtók összeérnek. Hiába kiabál Gergő után, nincs megállás.
Az érdektelen utasok szétfröccsennek a szélrózsa minden irányába. Magunkra maradunk. Leguggolok hozzá, és odanyújtom neki a kezem. Szégyenlősen figyeli, majd játékosan belecsap. Szervusz, Gergő, suttogom. Mit szólnál, ha körülnéznénk a városban? Mosolyog. Hallgatás, beleegyezés. Felkapom, lerohanok vele az aluljáróba, gyorsan szedem a mozgólépcsőfokokat, és közben azon imádkozom, hogy ne rohanjon utánam senki. A gyerek helyzetébe beletörődve ül a karomon. Magamhoz szorítom, ahogy más anyáktól láttam. Átkulcsolja a nyakam, a fülemhez közel, elégedetten szuszog. Az egyik hajtincse az arcomat csiklandozza, a pisze, hideg orra néha hozzáér a fülcimpámhoz.
Akad hely a metrón. Ölembe ültetem, ő meg felmarkolja a szoknyámat, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Zavartan húzom vissza a combomra a textilt. Nem hagyja annyiban, még erősebben ragadja meg a ruhát. Engedem. Nagyobb áldozatokat is hoznak anyák egy bugyivillantásnál. Cikázunk a megállók között, egyik metróról a másikra szállunk, míg végül a lakásomnál kötünk ki.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, a gyerek a blúzomba kapaszkodik, az izzadt homlokomra ragad néhány csimbókos hajtincs. Idegesen kotorászok a táskámban, a zsebkendőtartó melletti dimenziókapu elnyelhette a lakáskulcsot, azért nem találom. Gergő belefárad a várakozásba, rácsücsül a lábfejemre, és mint kiéhezett selyemmajmocska a gyümölcsfaágra, úgy csimpaszkodik a lábszáramba. Végre kinyílik az ajtó, felfedve a szűkös, túlzsúfolt előszobát. Betotyogok a lakásba a gyerekkel a lábamon, ledobom a táskám és a kabátom a sarokba, Gergőt felültetem az ágyam szélére, én pedig leülök elé törökülésben a földre, és próbálom megemészteni a tényt, hogy elraboltam egy embert. Megbolondulok, ha nem szívhatok el egy cigit, de a gyerek előtt nem lehet. Erősen ráharapok az alsó ajkamra, érzem, ahogy elfehéredik. Gergő türelmesen várja az események alakulását. Felemelem, kisétálok vele a konyhába, ráültetem a konyhapultra, előbányászok a konyhaszekrény mélyéről egy pandamackós meg egy kalózos bögrét. Igyuk meg a pertut, fordulok Gergő felé, aki velem mit se törődve a kalózkapitány felé kapálózik. Teletöltöm a bögréket tejjel, elkavarok bennük két kanál instant kakaóport, és berakom őket a mikróba. A kisfiú megbűvölten követi a tengelye körül megperdülő medvét és tengeri patkányt. Természetesen a kalózos bögrét választja, majd jóízűen belekortyol a kakaóba, apró bajusz marad a szája felett.
Hirtelen eszembe jut az ágyam alatt megbújó elsősegélydoboz, amelyben néhány gyerekkori kacatot tartok. Pár plüssállat, ólomkatonák, a kedvenc barbim, egy szuperhősköpeny, amibe még nagymamám hímezte bele a monogramomat, és anyukám diavetítője egy-két diafilmmel. Utoljára akkor halásztam elő őket, amikor Gergő az utolsó éjszakánk után minden szó nélkül eltűnt, és többé nem jelentkezett. Felkötöttem a köpenyt a tengerimalacos pizsamám fölé, és napokig csodanőként tévelyegtem a hűtőszekrény, bárszekrény, ágy Bermuda-háromszögében.
Mit szólnál, ha kalózok lennénk, kérdezem Gergőt. Izgatottan felszisszen, tágra nyílt szemekkel várja a folytatást. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy van egy kincsesláda a lakásban, tele értékesebbnél értékesebb zsákmánnyal, fordulok felé újból. Két kezét kitárja a nyakam felé, jelezve, hogy azonnal vigyem a kincslelőhely közelébe. Fedélzetre, kiáltom átszellemülten, mintha valóban tudnám, mit mond egy kalóz ilyen esetben, és elindulok vele a lakásban. Mivel én vagyok a kalózhajó, kötelességem hánykolódni a tengeren. Hintáztatom a karomban, hol magasba emelem, olyankor izgatottan rikkant, hol pedig, amikor viharba kerülünk, óvatosan felrázom, mint egy rostos üdítős dobozt. Első stációnk a fürdőszoba, ahol meg kell küzdenie a félelmetes és rettenthetetlen tengeri szörnnyel, Sándorral, a gumikacsával. Beállítom a fürdőkádba, alaposan szemügyre veszi a krokodil alakú csúszásgátlót, majd megragadja a hátmosó kefémet, és elkezd vele kalimpálni samponos flakonokat taszítva a mélybe. Ráfektetem Sándort a kád szélére, és parancsba adom Gergőnek, hogy vérbeli kalózként győzze le ezt a tengeri bestiát. Hatalmas ütést mér a kacsára, ami fájdalmasat nyikkanva a szennyeskosár tetejére repül. Győzelem, kiáltom lelkesebben a kelleténél, újból felkapom gyereket, és elsodródunk az előszoba irányába.
Kirámolom a szekrényt, könyékig túrok a sálak és fejfedők egymásra rakódott rétegei között, amíg meg nem találom a nyuszifüles kötött sapkám és a batikolt kendőm közé ékelődött széles karimájú, fekete kalapom. Gergő fejére teszem, befedi az egész buksiját. Folyton a szemébe csúszik, sokáig igazgatom, mire megtalálom a tökéletes szöget. Odaállunk az előszobatükör elé, mindkét tenyerét nekinyomja a sima felületnek, elégedetten méregeti magát, majd hadonászni kezd a fürdőszobából elorzott kefével, mint egy igazi kalózkapitány. A kaland itt nem érhet véget, újból felemelem, és tovább ringatózunk az előszoba tengerén, amíg ki nem kötünk a nappali öblében. A szobában fellelhető összes díszpárnát és plédet ledobálom a földre, és egy kacskaringós útvonalat rajzolok ki, ami az ágyam támlájába torkollik. Gergő is felkap néhány párnát, és földhöz vágja őket, miközben gőzmozdonyként fújtat. A következő nagyon veszélyes vállalkozás lesz. A kisfiú szemöldöke összeszalad, egyetlen rövid kígyóként tekereg. A padló forró lávafolyam. Eltátja a száját. Akkor találhatod meg a kincsesládát, adom ki a következő ukázt, ha csakis, de csakis a párnákon lépkedve jutsz el az ágyig. Aprót biccent, majd elszántan nekiindul. Eleinte óvatos, megfontolt, finomra hangolt mozdulatokat tesz, miközben egyik kezével a lötyögő kalapot tartja a fejéhez, aztán egyre jobban nekiiramodik, az utolsó párnára pedig már gyakorlottan szökken. Megkönnyebbülten felsóhajt, jelezve, ezt a kalandot is túléltük. Intek neki, hogy kövessen. Felhajtom az ágytakarót, és előhúzom a porcicák körbedorombolta elsősegélydobozt. Visít a cipzár, Gergő izgatottan figyeli a királykék maléves bőrönd felnyíló tetejét, és pár pillanatig elbűvölve bámulja az elesett ólomkatonákat, a kócos Barbie-t, a foltozott hasú plüssmackót meg a színes, diafilmeket rejtő kapszlikat, majd egy határozott mozdulattal előrántja a gyűrött, megfakult köpenyt, és felmutatja, minden kétséget kizáróan azzal a szándékkal, hogy ő ezt viselni kívánja. Masnira kötöm a nagypapa kinyúlt melegítőnadrágjából kiszedett és nemesebb célra felhasznált madzagot, aztán felemelem Gergőt, és körbeszaladom vele a szobát, hadd kapjon bele a szél a vászonanyagba. Csilingelően felkacag, egy részem belehal. Lerakom az ágyra, elkezd ugrálni a tetején, az ágytakaró minden elrugaszkodásnál egyre jobban hullámzik, a köpeny győzelmi zászlóként lobog, azon aggódok, le ne szánkázzon az ágyról. Leereszkedik a bőröndhöz, és turkálni kezdi. Előhalássza a kisvakondfigurámat, elhajigál néhány matricás albumot meg Foltost, az alvós mackómat, a hajánál fogva kirángatja Barbie-t a komfortzónájából, majd megállapodik a tekintete a diafilmeken, felemel egy kapszlit, leerőszakolja a tetejét, és kiemeli a tartalmát. Erre nagyon kell vigyázni, fordulok felé, ezeken a tekercseken mindenféle mesefigurák laknak. Hitetlenkedve szegezi rám a tekintetét. Szeretnéd meglesni őket, kérdezem. Félénken bólint. Óvatosan befűzöm a filmet a gépbe, körbetáncolom a szobát, és ahogy a vitorlát szokták, leeresztem a rolókat. Sötétbe burkolódznak a falak, a mennyezetre egy játék mackó alakja kúszik fel. Gergő csodálkozva forgatja a szerkezetet, minden oldalról alaposan szemügyre veszi. Elorozom a gépet, lefekszem az ágyra, a hasamra fektetem a vetítőt, beállítom az élességet, és áttekerek a következő képkockára. Leheveredik mellém, buksiját beékeli két párna közé, és várja a folytatást. Belekezdek az olvasásba, ő feszülten figyel. Három filmet pörgetünk végig, az utolsónál elbágyad, és a végszóra leragad a szeme. Aprókat szuszog, a mellkasa árapályjelenséget modellez, lábait maga alá húzza, összegömbölyödik, mint egy sündisznó. Nem merek megmozdulni, attól tartok, hogy felébresztem. Én is összehúzom magam, és hallgatom a lélegzetvételét. Vissza kell őt vinnem az anyukájához, csak erre tudok gondolni, meg arra, hogy pár órán belül újra egyedül leszek, mint az ujjam.
Mikor felébred, elindulunk következő expedíciónk helyszínére, a konyhába. A hűtőszekrény ki van fosztva, csak egy doboz Mackó sajt, három doboz sör meg egy liter tej hánykolódik benne. Végül döntök, tejbegrízt főzünk. Én öntöm a lábasba a hozzávalókat, ő pedig fáradhatatlanul kavargat, mindenfelé tej fröccsen. Végig azon imádkozom, nehogy kiderüljön, hogy laktóz- vagy gluténérzékeny a gyerek. Mikor kész, megterítünk. Ő a bocis müzlistálat, én pedig a kockás mélytányért kapom, így egyezünk meg. A hófehér fennsíkra kakaózáport zúdítok, felkanyarítja a tejbőrke legcsokisabb részét, és elégedetten lenyalogatja a kanálról. Aztán az egész tál tartalmát összekeveri, míg egy drapp kotyvalékot nem kap, majd nagy gusztussal hozzákezd a lakmározáshoz. Az evőkanalat túlméretezték a szájához, így a betermelni kívánt mennyiség egy része megakad a szájzugoknál és elkenődik a pofazacskókon két oldalt. Látom magam előtt az anyukáját, ahogy kétségbeesetten átszáll a visszafelé közlekedő villamosra, abban reménykedve, hogy ott várja a kisfia. Látom, ahogy zavartan tárcsázza a rendőrséget, ahogy körbetelefonálja az ismerősöket. Látom, ahogy az aluljáróban rohangál. Gergő lenyeli az utolsó falatot, én pedig megtörlöm a szája szélét.
Muszáj bevinnem a rendőrségre, de nem ismerhet fel senki útközben. Most jelmezbálast játszunk, jó, kérdezem a kisfiút. Tetszik neki az ötlet. Bemegyünk a fürdőszobába, ráültetem az egyik sámlira, én magam alá húzom a másikat, és előbányászom a fiók aljáról a feledésbe merült sminkkészletemet. Gergő érdeklődőn mustrálja a palettát, a narancssárgába belenyomja az ujját, és rákeni az arcára. Megszáll az ihlet. Megkérem, hogy ne mocorogjon. Szemceruzával csíkokat húzok a pofijára, nózit meg bajszot rajzolok neki, egy kevés fehéret viszek fel, majd a szemfestő pamacsommal narancssárgára festem az üres közöket. Tetszik neki a látvány, belemorog a tükörbe, fújtat meg ugrál. Tigrisként is megállja a helyét. Most én jövök. Minden erős színű pampucot, ami a kezem ügyébe akad, magamra kenek. Kihúzom és fekete szemhéjpúderrel átkenem a szemem, vörös rúzzsal kifestem a szám, és arcpirosítós pamaccsal végigsimogatom a járomcsontok ívét. Magamra sem ismerek. A kisfiú bizalmatlanul méreget, nem tudja mire vélni a változást.
Van valamim, ami még abból az időszakból maradt. Egy szőke paróka. Gergő imádta. Azt mondta, a világos hajszín százszor jobban áll, pedig csak azért szerette, mert mikor viseltem, nem hozzám kellett érnie, hanem egy idegen nőhöz, aki attól a legszebb, hogy sosem létezett. Hosszú idő óta először veszem fel, felkavar a látvány. Gergőt látom az ágyban fölém tornyosulni. Sírni kezdek. A kisfiú nem érti. Ahogy a földön ülök, pont egy magasságban vagyunk. Odalép hozzám, és apró tenyerével végigsimítja az arcomat. Biztos látta az anyukájától, hogy így kell vigasztalni. Szorosan magamhoz ölelem.
Közeledünk a rendőrség felé. Gergő mellénye felett ott lobog a köpeny. Magamhoz szorítom, tigriscsíkos buksiját a vállamon pihenteti, a kalászszínű haj olyan almaszószillatot áraszt, amilyen a nagymamám nyári konyháját járta át a szünidők alatt. Belemarkol a hajamba, és az ujjai között sodorgatja a tincseket. A fotocellás ajtó kinyílik, egy kihalt előtérben találjuk magunkat. Odalépek az egyik fotelhez, leültetem Gergőt, leguggolok elé, és próbálom beszkennelni arcának minden részletét. Játsszunk szobros játékot, terjesztem elő a javaslatomat. Minden idegszálával rám figyel. Az a feladat, hogy addig nem szabad erről a helyről elmozdulni, amíg meg nem érkezik az anyukád. Érted, Gergő, kérdezem. Bólint. Megigazítom a mellénykéjét, kisöpröm a szeméből a haját, betakargatom a köpennyel, megsimogatom az aprócska kezét, és puszit nyomok a homlokára.
Amint összezárul mögöttem az üvegajtó, tárcsázom a 107-et, és bejelentem, hogy találtam egy magányos kisfiút a Nyugati pályaudvar környékén, aki most ott ül a kapitányság előterében. A nő a vonal túlsó felén éppen levegőt vesz, de nem hagyok neki időt, hogy kérdezzen, kinyomom a telefont. Ne beszéljünk többet róla.

Vissza a tetejére