Gondolatok a konyhában


Böőr Jakab nyugdíjas történelemtanár egy délután arra a nyilvánvalónak tűnő fölismerésre jutott, hogy a mai, rohanó világban mindenütt számontartják az időt. Nincs a lakásokban helyiség, ahol ne robotolna valamilyen időmérő szerkezet. A nappaliban elegáns falióra kattog, az étkezőben a nagyitól örökölt kakukkos felel a pontos időért, a konyhában pedig a mikrohullámú sütő kvarckristályos pálcikái mutatják, hol tartunk éppen. Vekker strázsál a gardróbban és az éjjeliszekrényen, műanyag órácska zizeg a piperepolcon és a mosdókagyló szélén, de sokan a garázsban, a spájzban, sőt a vécében se tudnak meglenni idő nélkül, a mobiltelefonok és karórák zabolázhatatlan divatjáról nem is szólva. Óra van a taxiban és a buszon, időt mérnek a pályaudvaron és a parkokban, bemondja a tévé, be a rádió, de ma már a pékségben se lehet kakaós csigát venni anélkül, hogy ne hoznák tudomásunkra, mennyi az idő. Böőr Jakab nem tartozott a rettentően korszerű emberek közé, ezért sose szereltetett órát oda, ahol úgy vélte, semmi hasznát nem veheti, a hálószoba-konyha Bermuda-kétszöge elegendőnek bizonyult az idő rendszeres mérésére. Különösen a konyhát szerette, főzés közben folyton a mikró kijelzőjén nyugtatta a szemét, várta, hogy leteljen a zacskós rizs megpuhulásához szükséges tizenhárom perc, vagy az a tizenöt, ameddig a tojás megfő. Ha 15 óra 17 perckor került a fazékba a jázminrizs, 15 óra 30 perckor kellett lekapcsolja a gázt, ha a vacsorához előkészített tojást 19 óra 18 perckor tette oda, 19 óra 33 perckor járt le a főzés ideje.
Hogy meg van bolondulva a világ! Míg régen volt idő elmerengeni, hosszú, tartalmas beszélgetéseket folytatni, álmodozni múltról, jövendőről, addig a jelen sivár, kapkodós, türelmetlen, az emberek elszaladnak egymás mellett, a kapcsolattartás hajdani formái végérvényesen letűntek vagy átalakultak. Odafigyelés helyett hajsza, táplálkozás helyett fogyasztás, eszmecsere helyett csevegés van. Az óramutatók pedig konokul figyelmeztetnek, hogy ami elmúlt, többé nem tér vissza, és ha nem cselekszünk, késő. Böőr Jakab a fejét csóválta, és jólesett arra gondolnia, hogy ez a pánikszerű hajtás őt sosem tévesztette meg, és mestersége tapasztalatait kamatoztatva éveken át derűsen diskurált – egyéb ismerősök híján – azokkal a barátaival, akikre másnak a mindennapos pokoljárás miatt sem ideje, sem energiája nem volt. Ha 15 óra 17 perckor került a jázminrizs a fazékba, Böőr Jakab biccentett Luther Márton képzeletbeli emlékműve előtt, amikor pedig 15 óra 30 perckor leemelte a tűzhelyről, már a Katalintól válni készülő, de reményeiben csalatkozó VIII. Henrikkel érzett együtt. Ha a tojás főzését 19 óra 18 percre időzítette, rendszerető magyarként maga is letette a fegyvert Padovában, tizenöt perccel később pedig Hitler megválasztása miatt bosszankodott. Ha a mikró kijelzője 17 óra 3 percet mutatott, tudta, nem csupán Kormi, a macska jut táplálékhoz, de Rákóczi Ferenc is kibontja a zászlót. Kedvenc sorozatának nyitó snittje közben Széchenyi éppen fölajánlotta minden birtoka egyévi jövedelmét egy magyar tudóstársaság létrehozására, amikor meg levesét kanalazta, tatárok gázoltak át Kijeven, de ő nyugodtan szürcsölt, mert tudta, noha felénk tartanak, soha nem érkeznek meg hozzánk, ebédjének elköltését tehát az égvilágon semmi nem veszélyezteti. Legkedvesebb időpontja a délelőtt 10 óra volt, ekkor gyakran elmormolt magában pár sort István királynak fiához, Imre herceghez írott intelmeiből, tudatosítva, hogy amiből – latinul! – idéz, királytükör, Nagy Károly-szimpatizánsként pedig a 8 óra nulla nullával is ki volt békülve, bár a császárrá koronázást túlzásnak érezte.
Most azonban váratlan akadályba ütközött. Amikor kicsoszogott a konyhába, hogy kenyeret szeljen az uzsonnához, a mikrohullámú kijelzője 16 óra 22 percet mutatott. Agya zakatolni kezdett, de a próbálkozás nem hozott eredményt. 16 óra 22 perckor nem történt semmi. Nem lehet igaz, mosolyodott el Böőr Jakab, leplezendő zavarát, és újból nekifutott. Zakatolás, elzúgó évszámok, mintha játékgép csörömpölne, majd: semmi. Még egyszer, nógatta magát a közelmúltban nyugdíjazott történelemtanár, de megint kudarcot vallott. Szédült, homlokáról csorgott a veríték. Az nem lehet, hörögte, és megkapaszkodott a stelázsiban. Egy verssor jutott az eszébe, de igyekezett elhessegetni, ne ily halált adj, istenem, ne ily halált adj énnekem.
A következő pillanatban megbillent, előrebucskázott, vége volt.
A szomszédok találtak rá másnap. Mint aki a történelemkönyvére bukott, arccal a kövezeten feküdt.
A kijelzőn gúnyosan villogott egy tizenhatos és egy huszonkettes.
 
Rákóczi Ferenc ügetett szembe ménjén. „Szervusz, Jakab”, kiáltott oda, és érdeklődött, eszik-e rendesen a cica. Mielőtt a meglepetéstől megtántorodó Böőr válaszolhatott volna, a nagyságos úr fejcsóválva rámordult. „Jakab, Jakab, hát XV. Gergely jóváhagyja a piarista rend szabályzatát, Rubens festeni kezdi a Medici Mária története című grandiózus képsorozatát, Rákóczi György pedig – felhősödött el Ferenc tekintete – írásba foglaltatja a sárospataki főiskola törvényeit.” Azzal haját megdobta, mint a pogózó rockerek, és elvágtatott a porzó alföldi tájban, mely ebben a pillanatban egészen olyannak tetszett, akár az örök vadászmezők.
Böőr Jakabot könnyekig meghatotta a nagyságos úr embersége, azt pedig, hogy a fejedelem nemcsak kisegíti, de tegezi is, el sem akarta hinni. Azzal nyugtatta magát, ez már történelem.

Vissza a tetejére