Homokváros


Úgy utazni, hogy aztán történetbe rendezzük, ez új. Menet közben jegyzetelek, próbálom a véletlen fordulatok és események logikus láncolatát felépíteni fejben, de tudom, hogy a végén úgyis rajtakapnak, mert nincs történet. Mindenesetre máshogy figyelem a nemeseményeket a nemtörténetben. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy sem. Az biztos, hogy más.
Már a reptéren úgy figyelem az utasokat, mint egy ragadozó. Keresem a témát, a levadászható prédát. Zsákmány nélkül nem térhetek haza. Ettől az egész útnak lesz valami bizsergető feszültsége, mert amúgy lazítani jöttem, kikapcsolódni, talán felejteni is, vagy inkább megfeledkezni egy kis időre. A menekülés luxusa. A Földközi-tenger felett repülünk. Felhős az ég, nem látszanak a süllyedő hajók, sem a luxusjachtok, pedig ugyanazok a hullámok.
Megfogadom, hogy nem olvasok álhíreket, bár tudom, hogy úgysem bírom majd megállni. Minden másodpercben történik valami, mégsem történik semmi soha. Nincsen előtte, nincsen utána. Ugyanaz van. Ennek csak akkor lesz vége, ha nekem végem lesz egyszer, azt meg egyelőre nem szeretném (meg kellene írnom még néhány történetet).
Európa nyugati széle felé indulunk. Izgalmas lehetett, amikor az utazók attól rettegtek, hogy lezuhannak a föld pereméről. Az óraátállítás és az időeltolódás kiegyenlítik egymást, vagy összeadódik a különbség? A felszállás előtt biztonsági bemutató, mint egy színházi performance. Mindig megnézem, bár valószínűleg vészhelyzetben úgysem emlékeznék semmire. Mondjuk ha odafenn valami bekrepál, akkor nagyjából teljesen mindegy. Ez persze összeesküvés-elmélet, de mi van, ha a maszkokból nem oxigén jön, hanem valami altatógáz. Hogy az utasok minél előbb túl legyenek a nehezén.
Ahogy beszíjazom magam az ülésbe, beugrik Chuck Palahniuk egyik novellája, pontosabban a novelláskötethez írt utószó, a zsigerekeffektus. Ezt írja: „éveken át, ahányszor csak felszálltam egy repülőre, elmormoltam magamban egy imát: Kérlek, Istenem, ne zuhanjon le ez a gép, mert gyermekeid közül én vagyok az egyetlen, aki ismeri ezt a három remek történetet. Halkan alkudoztam: Kérlek, hagyd, hogy a segítségemmel mind a három történet fennmaradjon.” Palahniuk végül megírta a Zsigerek című elbeszélést. Erről a szövegről azt lehet tudni, hogy összesen hatvanhét ember ájult el, amikor a szerző felolvasta a könyv promóciós turnéján. Lássuk be, ez elég szép teljesítmény. Amikor a szavak tényleg fejbe vernek. Durva cucc, nem vitás, ütős sztori, de nekem izgalmasabb az az elhivatottság, amiről Palahniuk beszél. Azért akar életben maradni, hogy megírhassa a történetet. Túlzásnak tűnhet, de nem az. Lehet élni anélkül, hogy írna az ember, de minek. Az írás olyan, mint a kutya. Esetleg a macska. Kinek mi. Felszállás előtt sosem akarok belegondolni, hogy hány ilyen meg nem írt történetem van. Túl sok. És az is marad, bármikor zuhan le majd a gép.
Hosszú az út, nem gondolná az ember, hogy mekkora ez a fél Európa. Van idő matekozni. Ha nem zuhan le a gép visszafelé sem – retúrjegyet vettünk, manapság ez is az optimizmus egyik jele, hogy visszajövünk –, és életem végéig mindennap megírok mondjuk két oldal szöveget, és ez az élet mondjuk még harminc évig tart – túl optimisták azért ne legyünk –, akkor az 10 950 nap, 21 900 oldal. Ha egy átlagos regényt 250 oldalnak veszünk – matematikailag, valójában biztos nem, minden történetnek megvan a maga hossza –, akkor ez 87 regény meg egy befejezetlen kézirat. Elégedett lehetnék vele, de nem tudom, hogy megírja-e ezeket a könyveket valaki. Tízezer méterrel a föld felett csak végletekben tudok gondolkodni. Mindenki meghal, csak te maradsz életben. Mindenki életben marad, csak te halsz meg. Fontos a sorrend.
Nem tudjuk, merre járunk, a sötétségben szikrázó fényekből próbáljuk kitalálni. Éjszaka nincsenek távolságok, nappal absztrakciónak tűnik az egész. Térképnek kicsi, tájnak távoli.
Landolás, Lisszabon. A reptér gyakorlatilag a városban van. A gép nagyot fordul a koromsötét óceán felett, majd a város irányába tart, a kerekek szinte súrolják egy hotel tetejét. Egy kivilágított stadion, tele szurkolókkal. Sosem láttam még ilyesmit ebből a perspektívából. Simán leteszik a gépet, meg is tapsolják a pilótákat, bár egy ideje ez már nem divat. Fellélegezés, pár nap haladék, hogy kitaláljam a nemtörténetet.
Metróval a szállásig. Airbnb Albertónál, a zeneszerzőnél. Nem tudom eldönteni, hogy két vagy három kutyája van. Lábujjhegyen járunk a lakásban, nem akarunk zavarni. A fürdőszobában a vécénél felirat: If you are a man, you will sit. Második este üvölteni kezd valami eszelős zaj a nappaliban. Mint egy betegebb Nine Inch Nails-szám. Rákeresek Shazammal. Nincs találat, valószínűleg saját kompozíció. Félálomban könnyebben átérzem a srác őrületét. De lehet, hogy amit én kakofóniának érzékelek, az neki dallam. Valamibe bele kell őrülni. Kinek a hangok, kinek a szavak.
Tetőtéri lakás, az eső egész éjjel veri a cserepeket. Úgy volt, hogy jó idő lesz, napsütés, kevés felhő. Az időjárás itt sem követi az előrejelzést. Nem baj, majd improvizálunk. Elveszünk a városban, de nem ez az érdekes, azt bárhol lehet. Az a kérdés, hogy visszajössz-e, hogy van-e még valami, amiért érdemes visszajönni. Minél távolabb kerülsz, annál kevesebbet gondolsz arra, amit magad mögött hagytál, aztán valahol, talán az óceánparton átcsap az egész, és hirtelen visszavágysz oda, ahonnan elindultál.
Első nap, a Tejo partján. Azon gondolkodom, mi vitte rá a felfedezőket, hogy nekivágjanak ennek a végtelen semminek, de alkatilag vagyok képtelen rá, hogy igazán megértsem, miért csinál valaki ilyesmit. Thor Heyerdahlról meg a papiruszsás tutajáról nem is beszélve. Biztosan érezték, hogy ez azért nagy vállalás. 1497-ben Vasco da Gama, mielőtt nekivágott az ismeretlennek, hogy megtalálja Indiát, egy éjszakát végigimádkozott itt a Tejo partján, ahol most egy monumentális emlékmű áll. Ebből is látszik, milyen kitartó ember lehetett. Vajon elindultak volna, ha tudják, mi lesz a vége? Ha ők nem, más próbálkozott volna, feltehetően sikerrel. Elkerülhetetlennek tűnik, történelmi végzet, két kontinens, pár száz vagy ezer kultúra sorsa, a legtöbb esetben pusztulása. Képzeljük el a világtörténelmet a nagy földrajzi felfedezések nélkül. Mára mindössze néhány amazóniai törzs maradt ki ebből az őrületből, de ők sem fogják sokáig húzni, ha minden a tervek szerint alakul.
Másnap, az Atlanti-óceán partján. A túloldalon Amerika. Szemben, a túlparton, néhány ezer kilométerre egy barátom éppen dolgozni megy. Integetünk egymásnak. Rég lecserélte az Óvilágot az Újvilágra. Nem tudja, hogy mi hiányzik neki, pedig ő is a hírekből tájékozódik. Talán jobb is ez így. Neki van egy élhető országa, meg egy másik, amire tud úgy gondolni, hogy amikor eljött, még lehetett élni benne.
 A Pokol szája csalódás. A természet szépen kialakította ezt a hatalmas sziklaüreget, de nincs az a természeti képződmény, amit erős PR-ral ne lehetne lenullázni. Annyira rákészülsz lélekben, hogy nehéz nem csalódni. Egy sziklafal tetején tízóraizunk, csatlakozik hozzánk egy sirály. Kenyérdarabok után kapkod, nem láttam még ekkora madarat ilyen közelről. Üres a tekintete, fekete a nyelve, gyönyörűen siklik a levegőben. Ezt sem láttam még ilyen szögből. Kíváncsi vagyok, mennyi műanyag van a begyében.
A föveny üres. Ha a tenger felé fordulsz, eltűnik a civilizáció. Először a homokvárat vesszük észre, aztán a lakóját. A városban minden építkezésnél áll egy rendőr, a homokvárat nem őrzik ilyen szigorúan. A vár előtt egy doboz, ha fotót akarsz csinálni az építményről, ebbe lehet dobni az aprót. A tulajdonos seprűvel a kezében körbejár, rendben tartja az építményt. Nincs könnyű dolga, erős a szél, jönnek-mennek a záporok, tűz a nap. Minden ellene dolgozik. Valaki, akinek talán nem jött össze az élet – vagy pont így akarta? –, lekerített egy darabot a tengerpartból, mégsem akarja elzavarni senki. A homok mindenkié, gondolom. Persze itt is durván szétnyílt az olló. Pár lépéssel arrébb luxusvillák sorakoznak, luxusautók gurulnak a sétányon, luxusemberek sütkéreznek a luxusmedencék partján, és szemmel láthatóan nagyon élvezik. Ezt is szeretném egyszer megérteni.
Így pereg le a szemünk előtt a város, ez a néhány nap. Benézünk néhány templomba, fekete papok nem fekete misét tartanak, máshol vidám kóruspróba, és senkit sem zavarnak a turisták, úgy látszik, nem csak lábujjhegyen lépkedve lehet dicsérni az Urat. Nagy történeteket nem adott, de talán nem is baj, hogy az élet nem akciófilm. Talán Elmore Leonard mondta azt az okosságot, hogy a regény olyan, mint az élet, csak kihagyjuk belőle az unalmas részeket. Szerintem meg nincsenek unalmas részek, az régen rossz. Vannak lassabb meg gyorsabb pillanatok. Meg olyanok, amiknek nem akarod, hogy végük legyen. Ilyen az utolsó nap, nem akar véget érni. Az ismerős utcákon járkálunk, de lélekben már nem vagyunk ott. Éjszaka indul a gép. Katalónia és a dél-francia tengerpart fényfüzére alatt repülünk. Aztán ereszkedni kezd a gép, bár mintha kicsit gyorsan közelednénk a leszállópályához. Odafentről látszanak a temetőkben szikrázó mécsesek. Leszállás után veszem észre, hogy a José Saramagón utaztunk. Szívesen repültem volna Pessoával is, valamelyiken a sok közül, bár lehet, hogy nála nagyobb lett volna a turbulencia. Eszembe jut, hogy nem jutottak eszembe a történetek, amiket meg akarok írni. Egyiknek sincs meg a vége.

Vissza a tetejére