Semmilyen eredményt nem hoz, ha kockafejűen vagyunk haladóak (Beszélgetés Lackfi Jánossal)


Az 1971-ben Budapesten született ezerarcú Lackfi János író, költő, műfordító hosszú várakozás után regénnyel jelentkezett. A legváratlanabb, nem mindig kényelmes kérdésekre választ kereső Levágott fül egy krimiszállal is megörvendezteti az olvasót. A József Attila-díjas szerzőt a regényről, a hétköznapi élet igazságkereséséről és a kortárs gyerekirodalom helyzetéről is kérdeztük.
– 2007-ben jelent már meg regényed, a Halottnéző, de a be nem fejezett regényeket is számon tartod.
– Igen, több regényem vérzett már el a számítógépemen. Gyerekkorom óta regényeket akartam írni, végül a vers mellett kötöttem ki. A nagyobb vállalkozások kudarcba fulladtak, értendő ez alatt egy több száz oldalra rúgó próza megírása. Az egyetemi tanításnak azért intettem búcsút, mert beláttam, valamiről le kell mondanom, ha be akarok fejezni egy nagyobb lélegzetű regényt. A korábbi egy-egy regénykezdemény esetén azt a hibát követtem el, hogy a sajtóban úgy nyilatkozgattam róluk, mintha már készen lennének. Le is fagytam... Kinek van kedve olyasmit csinálni, ami már „létezik”?
– A mostani regény egy szerencsés véletlen eredménye is…
– Két és fél évvel ezelőtt éppen rózsafüzért imádkoztam, és hirtelen jött az ötlet: mi lenne, ha az ablakpárkányon megjelenne valami nem odaillő, akár egy levágott fül. Ezt az apró motívumot bontottam ki a későbbiekben. Mert hát mit kezdhet a szerencsés megtaláló egy levágott füllel? Elfelejtheti? Rendőrt hívhat? Fülön fogja?
Egyre jobban a téma hatása alá kerültem, és pont az idő tájt kaptam meg Murakami Haruki Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című remek esszékötetét, ami számos ötlettel látott el engem. A könyvből átvett és sikeresen alkalmazott elvek odáig vezettek, hogy több száz munkaóra alatt sikerült megírnom egy regényt. A könyvből levont egyik törvényszerűség, hogy akkor kell az írást abbahagynod, amikor az a legjobban megy. Korábban nyomtam, ahogy a csövön kifért. Aztán egy hétig szárazság.
– Egyéb szövegeknél sincs ez másképp?
– Nem, rövidebb művekre jobban rálátsz. Az rövidtávfutás.
– Vagy annyira bátor, hogy visszaolvasd a szöveged, mialatt készül?
– Együtt éltem a történettel, de a visszaolvasást az első oldalak után abbahagytam, viszolygással töltött el a saját szövegem újraolvasása.
– A műfaj mikor vált egyértelművé? Például hogy nem ifjúsági regény lesz a tiéd?
– Az elejétől nem volt kérdés, hogy milyen műfajban gondolkodom. Janne Teller Semmi című regénye vajon ifjúsági regény? Bajosan állíthatnánk, bár Dániában sulis kötelező. Viszont felnőtt olvasónak is emberpróbáló... Az én regényemet persze tizenéves is elolvashatja. Sok rendhagyó irodalomórát tartok gimnáziumokban, látom, hogy nem kell másképp beszélni hozzájuk, mint a felnőtt közönséghez. Felnőttesen mozognak, öltöznek, gondolkodnak, párkapcsolatban élnek. Mára bizonyos értelemben elmosódtak a határok.
– Más műfajok befolyásoltak, adtak ötletet, mialatt készült a regény?
A vak lány figurája például az Éjszaka a földön című Jim Jarmusch-filmből jön, ez nagy kedvencem. A párizsi jelenetben a vak lány kegyetlenül kiosztja az elefántcsontparti taxisofőrt. Bírtam szabadszájúságát, a regénybeli Lili nevű lány is elutasítja, hogy pátyolgassák mint fogyatékost. Az első lapokon látjuk, milyen nagypofájú, bevállalós lány, majd szép lassan fény derül arra, hogy nem akármilyen élettapasztalat van a háttérben.
– Végeztél anyaggyűjtést?
– Elég sok interjút olvastam vak emberekkel, rákos betegek blogját is követtem. Kicsit tanítottam gimnáziumban, és saját gyermekeim iskolai sztorijaiból is rengeteget merítettem. Aki ismeri őket, tudja, mennyi kétely, harag vetődik fel a kamaszokban Istennel, hazával, társadalommal, családdal kapcsolatosan. Szomjazzák a bizalmat, éhezik az igazságot. A kamaszok iszonyatos módon szívják magukba a világot, mindenre figyelnek és minden iránt érzékenyek.
– Jonathan Franzen azt ajánlja regényíróknak, hogy írjanak egyes szám harmadik személyben, hacsak egy nagyon különleges egyes szám első személyű hang ellenállhatatlanul föl nem kínálja magát. Mindkét szereplődet egyes szám első személyben írtad meg. Könnyű volt tartanod a váltásokat?
– Néhány előolvasó a segítségemre volt, például Margit lányom, aki helyenként tett javaslatokat a szóhasználatokat illetően. Emellett Szabó T. Anna és M. Nagy Miklós olvasta el megjelenés előtt a regényt, és tett felbecsülhetetlen javaslatokat. A két szereplő nagyjából egy korosztály, ennyiben lehet hasonló a nyelvezetük, de az sem zárható ki, hogy a két fiatal ugyanannak az éremnek a két oldala.
– Nem gond, hogy a nyelv az évek alatt elkophat?
– Évek, évtizedek alatt minden áldozatul eshet ennek. Igyekeztem nem szélsőségesen szlengesnek lenni, talán hosszú távon is működik a dolog.
A narrátor ötletszerűen sem merült fel?
– Nagyon szeretem az egyes szám első személyt, azt reméltem, ettől a megoldástól vulkanikus erejű lesz a történet. Közvetlenül akartam hatni az olvasóra, beszélgetőtársakat adni neki.
– A regénybeli srác nagyon zárkózott természetű. Könnyen azonosultál a figuráddal?
– A dolog kettős. Egyszerre vagyok szorongó és magamutogató alkat.
– A legtöbb kamasz szorong, ez valahol a természete része. Te mintha túlzásba vitted volna a szorongást.
– Sosem voltam depressziós, de rengeteg kérdésem és kételyem volt, önértékelési gondjaim. Hol úgy lepleztem, hogy könyvekbe temetkeztem, hol pedig úgy, hogy poénokat szórtam, az osztálytársaim szórakoztattam. Ebben a kétes betyárszerepben tetszelegtem.
– A regényben elindul egy krimiszál is. A levágott fül témája előbb létezett, mint maga a megoldás. Hogy sikerült kigombolni az egészet.
– A krimiszálat megírtam korábban, és beillesztettem az egyik drámámba. Írás közben jutott eszembe, hogy hoppá, ezt újra használhatom.
– A levágott fül rejtélye azonnal megoldódhatna, ha a fiú logikus és racionális lépéseket tenne, de ennek épp az ellenkezője történik.
– Mindannyian egy biztonságos és jól működő világban szeretünk élni, majd este leülünk, és horrorfilmeket nézünk a tévében vagy a monitoron. Egyszerre igényeljük a nyugalmat és a felfokozott izgalmakat, ez az ember természetéhez tartozik. A regényben egyszerűbb lenne hívni a rendőrséget a fül miatt, de mindenki Columbo akar lenni, és a srácot is a kaland, a nyomozás foglalkoztatja jobban. A fiú számos olyan dolgot fedez fel akaratlanul, amit nem biztos, hogy mindenképp tudni akart. Igyekeztem lendületesre venni a történetet.
A srác alapkérdése az, vajon van-e a világban jó, és ha van, mennyi az a rossz, ami a jó érdekében elkövethető? Vessünk csak egy pillantást a saját társadalmunkra. Egyik kedvenc időtöltésünk a felfelé, a politikusok irányába mutogatás, de ott van az a temérdek piti bűn a mindennapokban… a számlát nem kéréstől az egyéb szemhunyásokig. Örökösen lázadunk a fennálló világrend visszásságai ellen, de a magunk pici sunyiságaival éltetjük is azokat.
– Benned is létezik ez a lázadó szellem?
– Ó, hogyne!
– Mindenkiben azért nincs meg.
– Az egyéni sérelmek kifejezése is lázadás. Lépj csak rá valakinek a lábára a buszon, azonnal felhördül, és kikéri magának!
– A mindennapok törpelázadása…
– Pontosan. Ott bujkál mindenkiben a saját igaza melletti kiállás. Ez törvényszerű.
– Milyen lenne a felnőtt Lackfi találkozása a fiatalemberrel? Ki mennyire lenne elégedett?
– Ezen már én is morfondíroztam. Kamaszként elég komoly emberke voltam.
– Megrögzött művészattitűd?
– Igen, ahogy Móricka elképzeli a művészt. Vicces volt utólag ismerni fel magamon a Krúdy-utánzatot. Társasági emberként nagypofájú voltam, poénkodtam, beugrattam barátaimat. Ezt a költői énemtől elkülönítettem, arisztokratikus igényekkel mentem neki az írásnak. Aprópénzre váltani az irodalmat később tanultam meg. Jó kérdés, mennyire lennék idegen kamaszénemnek a mostani valómban.
– Ha nem is idegen, de komolytalan…
– Akár az is, igen. Akkoriban annyira kicsinek éreztem magam irodalmilag, hogy egyfelől irigykedtem volna a mostani önmagamra. Megismernek az utcán, szelfiznek velem – valószínűleg mélyen megvetettem volna ezt a fajta magatartást.
– Te sem úszod meg a rajongókat.
– Jólesik, amikor egy-egy aranyos ember megszólít. Igyekszem nem kitérni a közeledések elől. Még nem olyan mértékűek, hogy igazán zavarna.
– Könnyen megbirkózol azokkal az olvasóiddal, akik a verseidben talált levágott fülek ellen lázadnak fel?
– Az irodalom halála nem a gyűlölet, hanem az unalom. Jobb, ha valakit szidnak, mintha egy szót sem ejtenének róla. Jósika Miklóst a kutya sem bántja, ott van szépen a könyvespolcokon aranycirádás kötésben. Említhetném Kemény Zsigmondot és Tersánszky Józsi Jenőt, mindkettő nagy író, mégsem olvassák őket.
– A Facebookon is ki vagy téve a rosszindulatú olvasók megjegyzéseinek, nem?
– Ha az én oldalamra egy-egy troll beszabadul, nem fut be komoly karriert, ugyanis mire meglátnám, széttépik a mindennapi olvasók. Egyszer valaki a nemi identitásomat firtatta Facebookon. Visszaírtam, hogy olvastad a verseim? Nem tetszett? De, tetszett, válaszolta, majd újból elküldött a búsba. Máskor egy úr keresett meg Nyékládházáról azzal a merészséggel, hogy a felesége nagy rajongóm, és a születésnapjára engem szánna neki ajándékba. Megköszöntem a nem mindennapi gesztust, és érdeklődtem, hogy rendben, de pontosan mire gondol? Írta, hogy szeretné, ha náluk vendégeskednénk, minden földi jóval ellátnának minket. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy a dolog nem biztos, hogy összejön, de ha van rá igény, szívesen küldök dedikált könyvet. Írta, hogy az nem ugyanaz, mint egy hús-vér költő. Ennyiben maradtunk. Egyik álmomban meg is jelent a férfi, és vitt magával Nyékládházára a feleségének. De megúsztam, hogy bőrtangában kelljen kiszállnom egy szülinapi tortából.
– A Belvárosi gyümölcsök és a Kapjátok el Tüdő Gyuszit! című remek gyerekversköteteid az olvasóktól hideget-meleget is kaptak már. Fordításodban jelent meg pár éve Az informatikus kutyája című francia versantológia, nagyon friss, nagyon eleven versekkel, míg nálunk az olvasó képtelen kilépni a Weöres Sándor-féle gyerekversképből, értetlenül áll a merész szövegek előtt. Ezen a téren Franciaországban jobb a helyzet?
– Van ilyen, de ott van másfelől több ezer lelkes gyerekolvasó. Visszatérő dilemma, hogy akkor most ez és ez a szöveg pontosan hány éves gyerekeknek ajánlható? Az óvodákban a texasi láncfűrészes hallatán felcsillannak a szemek, miközben az óvónők ódzkodnak attól, hogy kiejtsék azt a szót, hogy pisi vagy kaki. Nincs ebben jó nagy adag képmutatás a részünkről?
Franciaországban Magyarországhoz képest a gyerekirodalom kevésbé szerzőközpontú. Léteznek kultikus könyvek, hogyne, tudnak róluk, sokszor jobban, mint magáról a szerzőről. Hogy a hozzáállás más lenne? Mondanék egy példát. Egyszer két lefordított versem adtam elő Normandiában a helyi gyerekeknek. A kölykök ugyanúgy velem nevettek, mint idehaza, de egyszer csak a szigorú, de igazságos tanár néni figyelmeztetett, hogy na, na, én ezt most azonnal hagyjam abba, mert ők régóta azon dolgoznak, hogy ezt a macsógondolkodást és szexizmust száműzzék a gyerekek gondolkodásából. Semmilyen eredményt nem hoz, ha kockafejűen vagyunk haladóak.
– Tudatos döntés volt, hogy politikailag soha nem kötelezted el magad a nyilvánosság előtt?
– Az alapjátszmákat lejátszom fejben, mindig elmegyek szavazni, nem mondom, hogy túl nagy meggyőződéssel, de teljesítem állampolgári kötelezettségeimet. Tízmillió politológus országa vagyunk, eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Szinte minden párttól érkezett már megkeresés, és szépen meg is köszöntem, hogy gondolt rám, de kitértem az ajánlatok elől. Ez a kívülállás, hogy úgy mondjam, kényelmes is, meg nem is.
– Kívülállás lenne?
– Vagy épp hogy középen állás, nem tudom. Mindenesetre egy Magyarországban, egy országban hiszek. Aki engem olvas, attól nem kérek párttagkönyvet a bejáratnál. Bizonyos értelemben eléggé közéleti költő vagyok, ha beteg gyerekekről vagy fogyatékkal élőkről van szó, azonnal ugrom, ott vagyok, kiállok a nyilvánosság elé, nem megyek el szó nélkül a valóban fontos és lényeges ügyek mellett.
– Az elején szó esett arról, hogy rózsafüzért imádkoztál, amikor a regény motívuma eszedbe jutott. Manapság nagyon nehéz kiállni a hit és Isten mellett, a legsötétebb információk jutnak el hozzánk pillanatok alatt, özönvíz, erdőtűz, etnikai mészárlás, mélyszegénység, klímaváltozás. Nem esik nehezedre megtartani az Isten iránti bizalmad?
– Ez egyszerre könnyű és nehéz út. Egyrészt elkísér Isten szeretete, derűje, megtart, felemel. Másrészt a szörnyűségek közepette is őrizni kell a hitet. A rémségeket többnyire az ember teszi, aztán ráfogja ügyesen Istenre.
– Lenne Istennek értelme akkor is, ha egyszeriben minden élőlény eltűnne a földről?
– Azt hiszem, azért teremtett élőlényeket, mert meg akarta velünk osztani szeretetét. Más oka nemigen lehetett. (Hacsak az nem, hogy szépek és tökéletesek vagyunk, ugye!) Ellenben szabadságot kaptunk, így akár ki is nyírhatjuk magunkat. Ahogy a fiával is tettük.
– Nemrég hirdetted meg, hogy elindul a Lackfi-shop. Felcsaptál kereskedőnek?
– Az alapgondolat az volt, hogy dedikált könyveimet egy helyről szerezhesse be az olvasó. Többször kaptam már ilyen megkeresést, gondoltam, megkönnyítem a helyzetet. Több, kézműves termékekkel kereskedő barátom vonom majd be a projektbe, a tervek közt szerepel pólók, mézek, egyéb érdekességek árusítása is, egyelőre formálódik a dolog.

Vissza a tetejére