Zuglói alkony Zelkkel


Gyakran járok itt, a közelben lakom.
Az én utcám keresztezi az övét. Közös
lépések; lassítok, hozzá igazítom a tempót.
Sorvadt izmok rossz tánca neki a séta,
fáj minden kései mozdulat. Hallom,
hogy koppan a botja. Jólesően nyugtázza
a gesztust. Összebólintunk: prenatális poétika.
Az a karmazsin csík csontszínű felhőnk peremén
még nem tűnt el teljesen.
Még nem jött el az árnyak rémuralma.
Most kettőt koppan a bot. Megáll.
A múlt kutyái köré sereglenek.
Felnéz a lakásra, hol Irén bújtatta ’45 előtt.
Homlokát a fájdalom fölé emeli.
Megbabonázza a járdaszéli fák
szinte már nem földi türelme.
Most zenének hallja Zugló zaját.
A felhők, akár egy cigánytábor,
lassan tovább vonulnak.
Fent a fogyó hold, lent
az alakjából kicsorgó árnyék.
Botjára támaszkodva köhint,
és szabad kezével megköti sálamat.
Azután mintha ott sem lett volna,
a Columbus utca sarkán eltűnt Adonáj.
Sóhaj süllyed ringva a nyálkás sötétbe.

Vissza a tetejére