Kitépett noteszlapok


1943-ban született meg az anyám, és 1943-ban munkaszolgálatosként halt meg az ő apja, az én nagyapám. Ez egy mondat, és le tudom írni anélkül, hogy megremegne a kezem, innen lehet tudni, hogy ettől a mondattól nincs mit félnem. Persze vannak olyan mondatok is, amelyeket nem írnék le olyan könnyen, innen lehet tudni, hogy mégiscsak van vesztenivalóm. Hogy vannak mondatok, amik nincsenek.
Könnyű annak, akinek a fájdalmát mások elnevezték, nem kell gondolkodni a megfogalmazáson. Nehéz annak, akinek a fájdalmát mások elnevezték, mert a megfogalmazás eltakarja előle önmagát.
Nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem az, hogy mi történt azóta. Hogy felnőttek-e az árvák, vagy aki árva, az mindig az marad-e, árva gyerek.
A Dorosici alkony, 1943 tökéletes válasz arra a kérdésre, hogy hol volt Isten a holokauszt alatt. Hogy hogyan történhetett meg a holokauszt, ha Isten létezik. Hát úgy, hogy ő is ott volt az áldozatok között. Mert például milyen idegen már maga a szó is, hogy „Adonáj”. Ott van a rímhelyzetben, ott van a jambikus lejtésű sorokban, és még sincsen helye. Idegen elem.
Szemtanúnak lenni, túlélőnek lenni: lehet-e olyan dologról tanúbizonyságot tenni, amire nincsenek szavak? Vagy pontosabban szavak vannak, mondatok nincsenek. Szintaxis nincsen. Minták vannak: Hieronymus Bosch-festmények. Középkori pokolmetaforák. Érezzük, hogy itt egy olyan anyag keresi a formáját, ami megformálhatatlan. Az anyag nem maga a dolog: az anyag, ahogy a dolgot valaki látta.
Ha megformálod, túléled.
Ha túléled, meg fogod formálni.
Farkasszemet nézek a verssel, és nem enged közel magához. Mementó, jel: füst. Olyan füst, ami utal a tűzre, de nem a tűz maga. Még szerencse!
Nem enged közel magához, mert olyan anyag, ami megformálhatatlan.

Vissza a tetejére